Egy ideális világban talán az lenne a normális, ha a lányoknak ajánlhatnám a John Rambót (film+, 21.00), míg a fiúknak a Mona Lisa mosolyát (FEM3, 21.00), a valóság azonban gyökeresen más igényeket, más elvárásokat támaszt. Na, de nincs is arról szó, hogy egy picit is ideális világban élnénk… Ebben a kis szaros, kormánypárti futballhuligános, kommunistaellenes kommunistás, nem fasiszta fasisztás, közpénzből civilkedős hülye világban a fiúk nézzék csak az utolsó Rambó-filmet, hisz’ nem látták még elégszer, hogy piffpuff-dirrdurr-
bingbangbumm, nem hallották még Stallone papát halálhörögni, a fináléban magasan lengeni csillagsávos lobogót, melynek láttán az ember szíve nagyobbat dobban, bár kurvára semmi köze Amerikához; aztán nagyot csapni az asztalra, hogy de kurva jó film volt. Hogy mi volt benne a jó, arra viszont nincsen szó.
Azt Dél-Olaszországban tapasztaltam meg saját bőrömön, hogy igenis vannak a Földön még olyan “fejlett” társadalmak, melyek női tagjainak egyetlen feladata van, mégpedig a mihamarabbi férjhez menés. Aztán gyerekszülés, mosás, főzés, ilyesmi. És ezek a lányok nem is akarnak mást. A szerencsétlenség akkor következik be, ha mégsem sikerül hamar férjhez menniük, mert akkor dolgozniuk kell: ilyenkor messze kerüljük el azokat a trattoriákat, caffetériákat, ahol mélán unatkozó, mobiltelefonjukba temetkező, vagy a tévében futó szappanoperákat bámuló lányokat látunk a pult mögött, mert egészen biztos, hogy nem kapjuk meg azt a eszpresszót, amit két órája kértünk. Ha mégis, akkor azt olyan utálattal és ügyetlenül szervírozzák, hidegen és az ölünkbe, hogy abba már csak ezért sem lesz köszönet. Tehát Julia Roberts (illetve, az általa alakított fiatal művészettörténet-tanárnő – a képen) egy olyan lányiskolában kapja meg első állását, melynek feladata mindössze annyi, hogy a hallgatókat felkészítse a tökéletes feleség szerepére. 1953 Amerikájában ez a megfelelő sminkelésen, divattanácsokon, és a szokásos háztartás-vezetési ismereteken nem terjedt túl, egy feleség ne gondolkodjon, és főleg ne érdekeljék olyan bűnös dolgok, mint a művészi szabadság, önkifejezés, stb., ami viszont épp Julia szívügye. A Mona Lisa mosolya tulajdonképpen a Holt költők társaságának csajos verziója, de ettől függetlenül lehet szeretni.
Aztán megnézhetjük például, mi történik, Ha eljön Joe Black… (Viasat3, 21.25) Sir Anthony Hopkinst, vagyis az általa alakított oligarchát egy nap eléri az a pillanat, amikor teheti a pénzét oda, ahová akarja, rajta már nem fog segíteni. Brad Pitt ezután majd’ három órán keresztül oktatja (őt s minket) ezután a valódi értékekre Martin Brest filmjében. (Tudnám, kikkel kéne ezt a filmet végtelenítve nézetni egy teljes parlamenti plenáris időszakon keresztül, kipeckelt szemekkel és leszíjazva.)
Szerintem a világ legmókásabb sportja a curling, az a “cucc”, amikor egy pasi elcsúsztat egy nagy követ a jégen, előtte meg két másik farol sebesen sertepertélve. Biztos látott már ilyet mindenki, olimpiai versenyszám. A közelmúltban már láttam e sport kapcsán egy igen bizarr norvég komédiát (King Curling), ma késő este egy kanadai dráma fonódik e seprűs-jeges játék köré. A Négy pasi meg egy seprű (m1, 23.00) amolyan keserédes, kisvárosi embermese, enyhén félnótás, de abszolút reális figurákkal, s éppen kisszerűségükben átélhető vágyaikkal.
Amióta a Digi Film lekódolta magát, érzékelhetően csökkent filmkínálatának színvonala. Ezen nem segít a ma esti bombasztikus kínálat sem, hiszen bár mind kitűnő film, egyben mindegyik sokadszori ismétlés is, a Good Will Huntingtól és Vérző olajon át a Hideghegyig. Gondoltam, szóvá teszem, hogy ez így nem lesz jó.
(m2, 22.05) – nincs semmilyen komolyan veendő alternatíva. (Hacsak, nem vagyunk kíváncsiak arra, ahogyan a “Barta” mereng Wass Alberten…. Muhahaha)
