Jelenleg nálunk a hatodik, az USA-ban a nyolcadik résznél tart Bryan Fuller hét évadra tervezett Hannibal című sorozata, tehát viszonylag up-to-date-ek vagyunk. Azonban erősen rezeg a léc, a gyártó NBC ugyanis az alacsony nézettségi mutatókra, és az erősen 18-as karikás tartalomra fogva egyelőre lebegteti (állítólag már törölte is) a második évadot, ami már csak azért is nagy 
hiba lenne, mert akkor nem látnánk David Bowie-t, mint Dr. Hannibal Lecter bácsikáját… Azonban megalapozott lehet az a gyanúnk is, hogy Bowie neve már csak az utolsó aduász a kreátorok paklijában, hogy a tévécsatorna megadja a zöld lámpát a második évadnak, ezért nézzük is meg gyorsan, mi is ez az egész…
Lecter, ugye, Thomas Harris regényalakja, aki több kötetben kísérti meg jóérzésünket, saját, kifinomult ízlésével és táplálkozási szokásaival. A litván származású, bestiális, emberevő sorozatgyilkos-pszichiáter démoni alakja többször megjelenik filmváltozatban is, először a Bárányok hallgatnak-ban, amelynek öt Oscarja közül egy jut Anthony Hopkinsnak is megformálásért. Hopkins egyik emblematikus szerepe lesz, még további három alkalommal (Hannibal, Hannibal ébredése és a Vörös sárkány). Fuller és a főrendező David Slade találmánya az volt e cikk tárgyát képező sorozattal, hogy benne Lecter kezdő éveit mesélik el, hogyan lett a tekintélyes elmedoktorból Hannibál, a kannibál.
Lecter személyét illetően spoilerezésről tehát szó sem lehet, hiszen tudjuk, mi lesz belőle, a kérdés, a Hannibal című sorozat kérdése immáron már csak az, hogy mikor és hogyan. Kisebb meglepetésre, a kezdő epizódokban még nem is látszik semmi a későbbi gyilkosból, még csak nem is ő a főszereplő – csupán egy felkért FBI-tanácsadó. A vezető karakter egy másik special agent, Will Graham (Hugh Dancy), aki enyhén Asperger-kóros állapotában (milyen népszerű kóros tudati állapot ez manapság!) képes beleérezni magát egy bűnügyi helyszínen az elkövető pszichéjébe. Egy különösen aberrált sorozatgyilkos (kitűnő bűnözőtípus ez a krimisorozatoknak!) ügyében nyomoz, amihez, az ő kontrollálására kéri fel az FBI vezető ügynöke, Jack Crawford (Laurence Fishburne) Lectert (Mads Mikkelsen). A gyilkost látszólag már az első részben elkapják, azonban az ügy szálai messze fognak kígyózni (még én sem tudom, merre), s közben megjelennek még más fontos szereplők is, például a gyilkos lánya, egy agresszíven nyomuló oknyomozó újságíró, stb., de Lecter személyiségének valódi jellemvonásai felől egyelőre csak (kényszerű) sejtéseink vannak. Maradjunk annyiban, hogy a sorozat cselekménye izgalmas, illő módon bornírt, bizarr és aberrált.
És hűvös lassúsággal hömpölygő, mint egy skandináv krimi – és nem csak Mikkelsen tagadhatatlan súlyú jelenléte miatt. Lecter figurájának piperkőcsége, gourmand-sága kapásból nyilván adja az asszociációt kedvenc sorozatbeli sorozatgyilkosunkkal, Dexter Morgannel, de az azzal való párhuzam meg is reked Dexter ominózus főcímjénél és a freccsenő vércseppeknél. A Hannibal valójában azokkal a krimisorozatokkal mutat több-kevesebb hasonlóságot, melyekben egy (több) extraképességgel megáldott/megvert zsaru/tanácsadó/stb. segíti a rendőrök nyomozati munkáját: pl. a Dr. Csont, Gyilkos elmék, de leginkább talán a Mentalista, vagy a Felejthetetlen. Itt azonban csak a natúr, beteges bűnnel találkozunk, egy cseppnyi humor, bűbáj vagy esetleg cukiság nem keresi a nézők kegyét – ez is lehet egy oka a relatív nézetlenségnek. A Hannibal alapvetően ‘high concept’-jellegű sorozat, tehát az epizódok egy nagyobb egészt képező történet fejezetei csupán, bár önmagukban is megállnak a lábukon, ha eltekintünk attól, hogy a benne szereplő figurákat, a köztük fonódó kapcsolati hálót nem ismerjük. (Érdemes tehát egyben nézni, ha megadatik.)
A sorozat igen esztétikus kivitelezésű, képileg, színészileg, dramaturgiailag egyaránt igényes. Meglehetősen nyomasztó, lidérces hangulatot idéznek meg a képek és az azokat kísérő hanghatások, melyek tényleg a hideg, ködös skandináv thrillereket idézik inkább, mint a hasonló tematikájú amerikai sorozatokat. A cselekmény sodra azonban talán lassú, éppen a megszokott alternatívákhoz képest, mintha Woody Allenről hirtelen Bergmanra kapcsolnánk, pedig mindkettő lélektan. Szép, jól néz ki és jól is szól a Hannibal, nem ezzel van a hiba.
A tévedés szerintem Mads Mikkelsen. Hannibal Lecter karakterében Anthony Hopkins tényleg karizmatikusat alkotott. Nem mondom azonban azt, hogy fiatalkori történeteihez egy fiatal “Hopkinst” kellett volna találni, de legalább alapvető gesztusaiban, hanghordozásában, modorosságaiban tudnia kellene azt nyomokban, amiből később a Hopkins által megformált figura kinőhet. Mikkelsen kitűnő színész, színészileg itt is megtesz mindent. Az ő Hannibálja azonban mindössze egy veszélyes bensőt takaró piperkőc. Még izgalmas is, azonban nyoma sincs benne annak a tipikusan angol kultúrán nevelkedett kifinomultságnak, választékosan artikulált beszédmodornak, amivel Hopkins megteremtette vizuálisan és érzékileg Lectert. (Mondom ezt annak ellenére, hogy Lecter “valójában” litván származású, és az amerikai Johns Hopkins (jujj) Egyetemen végzett.) Mikkelsen baromi elegáns, hűvös és metszően intelligens, arckifejezései hideglelősek, azonban hangja durva, fátyolos, beszédmódja semmiképpen nem rejti magában Hopkins Lecterjének finom(kodó), perverz játékosságát és vészjósló nyájasságát. Amúgy, nem kellene feltétlenül összehasonlítani a két színész karakterfelfogását, de itt az alapvetés annyira markáns, mind az író Thomas Harris, mind Anthony Hopkins által, hogy egész egyszerűen nem tudom elfogadni az ettől teljesen eltérő irányokat. (Főleg, ha azok közel sem mutatnak akkora kaliberű személyiségre, mint az említett előzmények.) Nem véletlen, hogy Hugh Dancy által alakított, kissé zakkant FBI különleges ügynök erősebb karakter, mint a sorozat címadó kannibál Hannibálja.
Amúgy, a látszólag sok akadékoskodás ellenére, nekem nagyjából bejött a sorozat, és semmi okát nem látom a(z esetleges) kaszának – bár nem is én finanszírozom.
címe nem véletlenül hajaz Luc Besson remek Leon, a profi című filmjére, hiszen a főszereplő itt is Jean Reno. Őt is elérte tehát a mindenkit felfaló sorozatok végzete, és volt az a pénz, amiért bevállalt egy ilyet (ezzel párhuzamosan megjegyezném, hogy a jobb sorozatok esztétikai értelemben semmivel sem rosszabbak, mint a mozifilmek bő 75%-át kitevő közepes, vagy annál gyengébb alkotások). Az amúgy már kissé megöregedett, meghízott Reno itt egy párizsi zsarut alakít, aki fiatal kollégájával nyomoz furcsa, bizarr bűnesetek nyomában. Egy újabb, megszokott zsaru-partner (buddy-cop) történetnek néz ki ez a sorozat tehát, megemlítettem, s azt hiszem, maradunk is ennyiben.
