Szerda, július 17.

Kamaszkorom egyik emlékezetes moziélménye volt A lator (Duna, 21.25) című olasz film, azonban ma már nincs kétségem, hogy elsősorban az afféle jelenetek miatt (lásd a képen), melyek hajlamosak birizgálni egy 14 éves ifjú kusza hormonkészletét. A sztori amúgy Jézus idejébe repít el minket, ahol a címszereplő – egy csóró vándorbűvész – szeretné lenyúlni a galileai Bibliából ismert trükkjeit… Az ötletben van potenciál, azt azonban nem garantálom, hogy a film mai szemmel is ütni fog-e úgy, ahogy annak idején: a mozi dőlt a röhögéstől.

A Szerelem második látásra (FEM3, 19.10) tulajdonképpen nem egy nagy etwas. Emma Thomsonnal és Dustin Hoffmannal persze, mindent el lehet adni, még egy ilyen szögegyenes romantikus sztorit is – ebben egyet is ért a kritika nagy része. A két valóban nagyszerű színész parádés, önironikus, fesztelen és őszinte játékán kívül tényleg alig van mit nézni, ez viszont pont annyi, amennyi el is viszi az egész mozit. Joel Hopkins író-rendező kiváló meglátással semmi mást nem csinál, mint helyzetbe hozza e két zseniális színészt, hátradől és nézi őket. Nem tudom, hogy a tízen-huszonévesek mit gondolnak erről a filmről, a kicsit öregebbek már nyilván fogják az alapszitut: van úgy, hogy az ember, legyen bármilyen tehetséges, mégis lapátra kerül, van úgy, hogy semmi nem jön össze, még a családjában is előbbre van nála mindenki, van úgy, hogy lassan már tényleg lecsengetnek, és ilyenkor igen sokan összetörnek, összeomlanak, magukba zuhannak. Nekik viszont kifejezetten gyógyír lehet egy ilyen mellébeszélés nélküli, tömény pozitív életérzés-dózis. Kérem szépen, van még élet az ezüstösödő hajszálak után is! Az úton még poroszkál, nemde, néhány korosztály… Van, amikor egy filmben, egy filmhez ennyi is elég, sőt, ha ennél több lenne, az lenne igazán sok.

Tour de France, 17. szakasz, Embrun – Chorges, hozzá Tour de serpenyő, valahol itt: Lorien, Mamma, Égigérő paszuly vagy a Chilii & csoki biztosan főz valamit.