Vasárnap, október 13.

Nagy klasszikusokkal tölthetjük az estét. Fábri Zoltán a magyar film legfestőiebben gondolkodó filmese volt, nem véletlenül festett amúgy igen kitűnően, szinte mindegyik filmje szépen végiggondolt, erősen drámai hatású képvilággal támasztja alá az amúgy is magvas tartalmat; ennek megalkotásában Fábri volt a megmondó, dolgozzon bár akármilyen kitűnő operatőrökkel. A Húsz órát (Duna, 21.15) a nem kevésbé legendás Illés György fotografálta, természetesen, fekete-fehérben, a döbbenetesen szuggesztív, élő és mélyen drámai hatás azonban Fábri rendezéséből (valamint az Ötödik pecsétet is jegyző Sánta Ferenc könyvéből) fakad: a filmvégi finálé tömegjelenete önmagában filmtörténet – a film egésze pedig a huszadik századi magyar történelem.

Nem kevésbé klasszikus az a film sem, melyben Robert de Niro (a képen) játssza Al Pacino apukáját, annak fiatal korában. A Keresztapa 2. (FEM3, 21.25) nem véletlenül kapott meg hatot a legfontosabb Oscar-díjak közül 1975-ben: ez lett a Legjobb film, Coppola a Legjobb rendező, de Niro a Legjobb mellékszereplő, Nino Rota a Legjobb zene, valamint ide esett le még a Legjobb forgatókönyvnek, illetve a Legjobb látványnak járó szobor is.

Az Indokína (Story4, 22.10) talán nem annyira klasszikus mozi, mint az előbbiek, Régis Wargnier (és Catherine Deneuve) azért igen emlékezeteset alkotott a múlt század harmincas éveinek Távol-Keletén játszódó, nagyívű, romantikus és egzotikus tablójában.

Angelina Jolie nálunk forgatta nagyrészt a délszláv-háborúban játszódó Rómeó és Júlia-történetét, A vér és méz földjént (m1, 23.40). A film állítólag megbukott, én nem láttam – de gondoltam, szólok.