Vasárnap, május 11.

Lesznek jó filmek. Például rögtön vacsora után Steven Soderbergh Solaris (FEM3, 19.10) című filmje, mely jó példa lehet arra, hogyan érdemes klasszikusokat remake-elni. Az ortodox Tarkovszkij-hívők most nyilván kitérnek hitükből, csuklyás fejükre homokot szórnak, pedig ha odanéznének, akkor ők is láthatnák, hogy ez egy egészen jó feldolgozás lett. Nem olyan, mint az eredeti, hanem más, de mégis… (Bővebben)

Később megnézhetjük Clint Eastwood nagyszabású, a Csendes-óceáni Iwo Jima szigetnél lezajlott vérfürdőt megörökítő második világháborús eposzának második, ezúttal az ellenséges japán szemszögből ábrázolt vetületét. Ez a jobbik a kettő közül (a másik amerikai szempontból ábrázolja a történéseket, s bár törekszik a tárgyilagosságra, de azért elhomályosul olykor a tekintet…): Levelek Iwo Jimáról (ATV, 21.00) 140 percnyi embert próbáló élmény!

Ha egy film csak annyit nyújt, hogy általa szembe merjük kacagni az emberi lét legkiszolgáltatottabb, legnyomorultabb és legrettegettebb megnyilvánulásait, sőt, akár magát, a kérlelhetetlen halált is, akkor az a film mindenképpen hozza a maximumot. A belga Geoffrey Enthoven Hasta la Vista! (Film Café, 21.00) című tragikomédiája lazán hozza ezt a szintet. 10/10-es, sírva röhögős, felszabadító erejű, kihagyhatatlan mozi! (Bővebben)

A Zabriskie Point (TCM, 21.00 – szinkron nélkül, eredeti nyelven!) zavarba ejtő, szabálytalan remekmű, egyben minden idők egyik legszebb szerelmesfilmje (lásd a képen), mely nem csak egy nemzedék, hanem egy egész társadalmi-kulturális korszak egyik meghatározó programfilmjévé tudott válni. A ’68-as diáklázadások, a hippik, a beat- és rockkorszak legendás nyarai, ezzel szoros kapcsolatban a vietnami agresszióból fakadó háború- és fogyasztói társadalomellenesség, mely utóbbit ekkor tán még nem így nevezték, kivonulás a társadalomból – mindez benne van Michelangelo Antonioni költőien szép, szerelmes filmjében. A végén obligát kataklizma a Pink Floyd zenéjére.

Az igazi, klasszikus értelemben vett romantika kedvelői sem maradnak filmek nélkül. Oscar Wilde Dorian Gray–történetének rengeteg filmes és színpadi feldolgozása született már. Ez a mai Dorian Gray (FEM3, 21.10) Oliver Parker 2009-es verziója. A film hagyományos, mondhatni konzervatív felfogású, kosztümös adaptáció, örök fiatalság, szerződés a gonosszal, meleg férfibarátság. Jó színészek, hiszen Colin Firth már a dadogós király előtt is remek színész volt, a címszerepet alakító Ben Barnes pedig több annál, hogy szép és fiatal… (Bővebben)

Ezzel átfedésben viszont Edmond Rostand nagyorrú lovagja (tudom, mondhatnám szebben is, mégha nem is vagyok kis lovag...) is oktat. Cyrano de Bergerac (Story4, 21.25) ezúttal a még viszonylag slank Gérard Depardieu, akit mintha erre a szerepre találtak volna ki.

John Schlesinger Éjféli cowboya (m1, 22.35) egy újabb klasszikus a legendás 1969-es évből. Egy délvidéki srácnak (Jon Voigt) elege van a számára kijelölt sorsból és fogja kalapját, csizmába bújik (dehogy bújik, hiszen abban is alszik…) és felmegy New Yorkba, hogy ott, a gazdag és fényes városban találja meg a boldogságot. Helyette azonban egészen mást talál… a valóságot.