Szerda, október 8.

Mindössze két film, de nem kell félni egyiktől sem. A Családom és egyéb állatfajták (Film Café, 20.00) a világhírű etológus Gerald Durrell családregénye, melyben saját Korfu szigetére “száműzött” gyerekkorát meséli el temérdek bájjal, sajátosan fanyar humorral és mély, gyermeki bölcsességgel. Külön érdekes és nem kevésbé vicces Durrell tudományos könyveivel való összevetésben az a már itt is megtapasztalható analizáló szemlélet, ahogyan a kis Durrell saját életét, s benne családtagjait, valamint a sziget lakóit és élővilágát vizsgálja.

Zack Snyder Watchmen: Az őrzők (PRO4, 22.20) című 2009-es mozija, bár annak idején még a rajongókat is megosztotta, ma már egyértelműen remek popkulturális panteon. A film cselekményéről tényleg elég annyi, hogy éppen annyira banális, mint a többi hasonló képregény-film, azonban apróbb momentumokban már rengeteg kis finom érdekességet is felfedezhet az ilyesmire vevő néző. tele van a film például a huszadik század második felében kavargó kulturális irányzatokra és divathullámokra, jellemző társadalmi változásokra, a filozófiára, de akár a közelmúlt történelmére való finom utalásokkal is, mely utóbbiak a film alapjául szolgáló képregények esetében még karcos aktuálpolitikai vonatkozással is bírtak: a kulcsszereplő plazmalényt (vagy mit), Manhattan doktort maga Nixon elnök bízza meg, hogy vívja meg a hidegháború döntő ütközetét Brezsnyevvel. Tehát nem amolyan fiktív mesefigurákról beszélünk, Magnetóról, meg Dr. No-ról, hanem Nixonról és Brezsnyevről. Mögöttük sorakozik aztán Kissinger, sőt Larry King is, további erős kapcsokként a mesevilágból a valóság felé. Jellemző sajátossága aztán ennek a sztorinak, hogy teljes egészében áthatja valami furcsa, melankolikus érzés. A szuperhősök már köztünk élnek, van belőlük jónéhány, senki nem lepődik meg már azon, ha valamelyik éppen a dolgát teszi, miközben munkába, bevásárolni megyünk. Nem is imádjuk már úgy a hősöket, akik ráadásul már nem is egyértelműen jók, egyre többször, egyre jobban botlanak meg a csökkenő sikerük feldolgozása közepette. Egy letűnt világ, letűnt celebjei ők (a képen pl. Jeffrey Dean Morgan Edward Blake, a Komédiás karakterében), akik ugyanúgy harcolnak az életben maradásért, mint bárki ezen a világon. Eközben azért, még ha második szándékkal is, de lazán megmentik a világot, hiszen ez a dolguk, de “a nagy fűrészelés közben azért bőven hullik a forgács is”. Egészen különleges hatást ér el Snyder a remekül válogatott kísérőzenékkel, Bob Dylan üt, rögtön az elején, Jimi Hendrix All Along The Watchtowerje katartikus erejű, Philip Glass Koyaanisqatsijának (ami ugye, maga is filmzene) újraértelmezése pedig kifejezetten apokaliptikus (amellett, hogy szimpatikusan pimasz pofátlanság). A film látványvilága pazar, de ez ma már alapkövetelmény egy olyan alapvetően látványfilmtől, mint ez is.