Mit nézzünk ma a tévében?

Vétkes figyelmetlenséggel ma este legalább három csatornán, négy különböző időpontban futhatunk bele az Amerikai pite, illetve a Terhes társaság című bohózatokba, így helyettük inkább valami pikáns romkommal indítanám az estét: én például kifejezetten édesnek találom, ahogyan Juliette Binoche megfőzi magának Johnny Deppet Lasse Hallström Csokoládé (Paramount Channel, 20.00) című nagysikerű szerelmes filmjében…

Picit később a napokban szülinapos Sigourney Weaver lép ki ikonikus szörnyanya szerepéből és önző főnök-döggé Mike Nichols hajdan nagysikerű Dolgozó lány (RTL+, 20.55) című komédiájában, Melanie Griffith őszinte sajnálatára, valamint Harrison Ford óvatlan közreműködésével (a képen ők). A munkásosztály azonban győzni fog (vö: a Föld fog sarkából kidőlni).

Később aztán rohanhatunk is bele az éjszakába, nem először, persze. Az Éjszakai rohanásban (m1, 22.10) Robert De Niro (dörzsölt zsaru) és Charles Grodin (a maffia könyvelője) esik&kelik&zuhan kényszerű közösségben egyik kalandból a másikba. Olyan mint a Megbilincseltek 2, 3, 4, stb.

Minden idők egyik leghitelesebb drogfilmje, egyben a gonzó néven emlegetett szabados újságírói munka remekbe szabott látomása Terry Gilliam Félelem és reszketés Las Vegasban (Paramount Channel, 22.20) című filmje, melyet Hunter S. Thomson idevágó kultuszregénye ihletett. Az emblematikus főszerepekben Johnny Depp és Benicio del Toro.

A Durr, durr és csók (RTL Klub, 22.45) című nagyon laza akciókrimi-vígjáték viszont ennél lényegesen ártalmatlanabb kis baromság. Egy piti bűnöző (Robert Downey Jr.), aki menekülés közben véletlenül egy filmforgatásba csöppen, ahol rögtön felfigyelnek rá és egy rendőr szerepét kell eljátszania. A vicc kedvéért, trénere egy igazi rendőr (Val Kilmer), aki viszont utálja az egész hercehurcát.

Éccakára egy első világháborús, dupla fedeles szárnyú repülős kalandfilm adódhat… A Flyboys – Égi lovagok (m1, 00.15) nagyjából ugyanaz pepitában, mint a hasonló témájú Vörös báró. Hasonló hibák, túlzások és tévedések, egy picivel jobb filmen. A csatajelenetek azonban mindenképpen látványosabbak, a főszerepben pedig egy vörös német helyett egy fekete, valamint néhány fehér, nagyon laza amerikai pilóta áll. Ül. Repül.

Mindössze két film mára, úgyhogy, szabad az este… A Mocsokváros utcáin (Story4, 22.05) címe kissé átverős, hiszen valami mély, földközeli bűndrámára gondolnánk, valójában azonban ez egy -ha off-offhollywoodiasan is- meglepően valóságszagú, de mégis érzelmes hajléktalan-, illetve apa-fiú-dráma a nagyváros pereméről, valahonnan Amerikából. Apa nagy írónak hiszi magát, de a fia lesz azzá. E film legnagyobb erénye, hogy újra jó színésznek látjuk benne Robert De Nirót (a képen), viszont nem annyira kemény, mint talán lennie kellene; mint amennyire szentimentális. Nem fáj, pedig fájnia kellene…

Még későbben a Taviani-fivérek dolgozták fel Goethe klasszikus szerelmi négyszögét, a Vonzások és választásokat (Duna, 23.30). Az alkotóktól megszokottan, az adaptáció igényes, míves és veretes, a szereposztás pedig remek (pl. Isabelle Huppert, Jean-Hugues Anglade).

Kezdetnek itt van például Robert Schwenke Az időutazó felesége (RTL II, 19.00) című romantikus filmje vacsoraidőben, mely nem merészkedik túl a nagysikerű lányregény mozgóképes illusztrálásánál. Azonban amit tesz, azt ízléssel teszi: a lányok, asszonyok cinikus férfitársai is el tudják viselni e filmet, főleg némi utólagos ellenszolgáltatás beígérésével, de semmiképpen nem rohannak ki a szobából öklendezve, mint általában az ilyen filmeknél. Eric Bana nem több mint sármos, Rachel McAdams pedig helyes, de most elég ennyi is. (Bővebben)

Később már mélyebbre merítünk, hiszen az előbbinél lényegesen nagyobb lélegzetű, nagyobb ívű mű Alan Parker Angyal a lépcsőn (Paramount Channel, 21.40) című adaptációja, melyet Frank McCourt hasonló című regényéből készített. A történet egy ír bevándorló család küzdelmeit követi nyomon a mély szegénységen, az alkoholizmuson és a katolicizmus kétarcúságán keresztül. (Bővebben)

Minden generáció “nagy” generáció, mármint azok szempontjából, akik beletartoznak, de valamilyen okból az a generáció, amely a hatvanas években töltötte kamasz- és ifjúkorát, következetesen “A nagy generációnak” nevezteti magát. Pedig van vaj az ő fülük mögött is, méghozzá tonnaszám, ez azonban tök mindegy abból a szempontból, hogy András Ferenc A nagy generáció (Duna, 21.45) című Bereményi Géza-története remek film, mely pontosan fogja meg a hetvenes-nyolcvanas évek jellemző magyar közhangulatait, amikor az a bizonyos generáció, akik magukat “a nagynak” hívják, rájöttek saját korlátaikra, kicsinységükre, valóságukra. (A képen Koltai Róbert és Cserhalmi György)

Semmit nem tudok erről a ma kezdő, idei gyártású Alkonyattól pirkadatig (AXN Black, 22.00) című sorozatról, csupán annyit, hogy Robert Rodriguez egybecsődített néhány mexikói amigót, és újraértelmeztette, majd újraforgattatta velük a hasonló című kultikus remekművét, kibővítve, feldúsítva és sztárok nélkül.

Mindössze két film, de nem kell félni egyiktől sem. A Családom és egyéb állatfajták (Film Café, 20.00) a világhírű etológus Gerald Durrell családregénye, melyben saját Korfu szigetére “száműzött” gyerekkorát meséli el temérdek bájjal, sajátosan fanyar humorral és mély, gyermeki bölcsességgel. Külön érdekes és nem kevésbé vicces Durrell tudományos könyveivel való összevetésben az a már itt is megtapasztalható analizáló szemlélet, ahogyan a kis Durrell saját életét, s benne családtagjait, valamint a sziget lakóit és élővilágát vizsgálja.

Zack Snyder Watchmen: Az őrzők (PRO4, 22.20) című 2009-es mozija, bár annak idején még a rajongókat is megosztotta, ma már egyértelműen remek popkulturális panteon. A film cselekményéről tényleg elég annyi, hogy éppen annyira banális, mint a többi hasonló képregény-film, azonban apróbb momentumokban már rengeteg kis finom érdekességet is felfedezhet az ilyesmire vevő néző. tele van a film például a huszadik század második felében kavargó kulturális irányzatokra és divathullámokra, jellemző társadalmi változásokra, a filozófiára, de akár a közelmúlt történelmére való finom utalásokkal is, mely utóbbiak a film alapjául szolgáló képregények esetében még karcos aktuálpolitikai vonatkozással is bírtak: a kulcsszereplő plazmalényt (vagy mit), Manhattan doktort maga Nixon elnök bízza meg, hogy vívja meg a hidegháború döntő ütközetét Brezsnyevvel. Tehát nem amolyan fiktív mesefigurákról beszélünk, Magnetóról, meg Dr. No-ról, hanem Nixonról és Brezsnyevről. Mögöttük sorakozik aztán Kissinger, sőt Larry King is, további erős kapcsokként a mesevilágból a valóság felé. Jellemző sajátossága aztán ennek a sztorinak, hogy teljes egészében áthatja valami furcsa, melankolikus érzés. A szuperhősök már köztünk élnek, van belőlük jónéhány, senki nem lepődik meg már azon, ha valamelyik éppen a dolgát teszi, miközben munkába, bevásárolni megyünk. Nem is imádjuk már úgy a hősöket, akik ráadásul már nem is egyértelműen jók, egyre többször, egyre jobban botlanak meg a csökkenő sikerük feldolgozása közepette. Egy letűnt világ, letűnt celebjei ők (a képen pl. Jeffrey Dean Morgan Edward Blake, a Komédiás karakterében), akik ugyanúgy harcolnak az életben maradásért, mint bárki ezen a világon. Eközben azért, még ha második szándékkal is, de lazán megmentik a világot, hiszen ez a dolguk, de “a nagy fűrészelés közben azért bőven hullik a forgács is”. Egészen különleges hatást ér el Snyder a remekül válogatott kísérőzenékkel, Bob Dylan üt, rögtön az elején, Jimi Hendrix All Along The Watchtowerje katartikus erejű, Philip Glass Koyaanisqatsijának (ami ugye, maga is filmzene) újraértelmezése pedig kifejezetten apokaliptikus (amellett, hogy szimpatikusan pimasz pofátlanság). A film látványvilága pazar, de ez ma már alapkövetelmény egy olyan alapvetően látványfilmtől, mint ez is.

A lázadás kora (Cinemax, 20.00) című szép, míves veretű drámában Heinrich von Kleist klasszikusának, Kohlhaas Mihálynak történetét nézhetjük újra. Ezúttal a dán ikon, Mads Mikkelsen alakítja -autentikusan- a maga igazáért még a hatalmasságoknak is nekimenő lócsiszár tragikus szerepét.

Az HBO ma kezdi ismételni egyik sikeres, magyar gyártású sorozatának, a Társas játéknak második évadát (HBO, 21.00). (Bővebben)

A Zabriskie Point (TCM, 21.00), Michelangelo Antonioni remekműve ezúttal eredeti nyelven révedhető végig. A hatvanas évek elejének londoni beatnikjei után már a hippimozgalom kellős közepén járunk, kaliforniai diáklázadások és/vagy szabad szex, flower power, pszichedelikus orgia a Halálvölgyben, színtiszta vizuális költészet. Zavarba ejtő, szabálytalan alkotás, de minden idők egyik legszebb szerelmesfilmje (lásd a képen). Zene: Jerry Garcia és a Grateful Dead, Rolling Stones, Pink Floyd.

Egy másik filmben Denzel Washington egy floridai kisváros seriffjeként találja magát Időzavarban (film+2, 21.00), egy brutális kettős gyilkosság felderítése közben. A szálak messzire vezetnek, de a közvetlen közelében erednek. Tisztességes, becsületes, középszerű, de azért még bőven nézhető krimi.

Később aztán talán választ kaphatunk arra a kínzó kérdésre is, vajon miért nem lett egy pár mindörökre Emma Thompson és Kenneth Branagh? A Meghalsz újra (Paramount Channel, 21.40) című enyhén noiros thrillerben olyan látványosan cincálják szét egymást, amiből semmi jó nem következhet, ráadásul nem is akármilyen nézőközönség előtt: a mellékszerepekben Hannah Schygulla, Derek Jacobi, Robin Williams vagy Andy Garcia látható.

Milos Forman eddigi utolsó filmje, a Goya kísértetei (Duna, 23.30) messze nem a mester legjobb filmje, ez azonban nem jelenti azt, hogy rossz. Szép kiállítású, tartalmas film a híres spanyol festőről, az inkvizícióról, valamint a modellről, aki az inkvizíció elé került eretnekség vádjával. Natalie Portman, Stellan Skarsgaard és Javier Bardem.

Ma az aradi vértanúkra emlékezünk, akik közül sokan úgy haltak hősi halált a magyar szabadságért, hogy tulajdonképpen még magyarul sem tudtak… Ugyanezen a nap végezték ki Budán gróf Batthyány Lajost, az első felelős magyar kormány (azóta se sok volt olyan…) miniszterelnökét is. Vecsernyés János Utolsó órák (m1, 21.20) című igen erős tévéfilmje a gróf kivégzés előtti utolsó óráinak történését meséli el. Fojtott hangulatú, önmarcangoló vívódásokkal teli film élő, hús-vér embereket mutat. László Zsolt bravúros visszafogottsággal hozza a gróf nagyformátumú, de mégis teljesen hétköznapi figuráját, akinek méltó partnere/ellenpontja a foglár (Kovács Zsolt – a képen László Zsolttal) kisszerű, szervilis karaktere. Mindeközben a Duna tévé, nem kis anakronizmussal, újfent a 80 huszár (Duna, 21.55) című filmmel áll elő, melynek története a szabadságharc kezdetén (nem pedig a végén) játszódik, fő alakja, Lenkey százados pedig -bár Aradon- de a vártanúknál jóval később, betegségének következtében halt meg. A film azonban nem erről, hanem az osztrák huszárszázad dezertálásáról/hazaszökéséről szól… Ha ennyire pontos a mai történelemoktatás is, akkor nincs jövő.

John Sturges A hét mesterlövész (Cinemax, 20.00) című westernje úgy lett a műfaj egyik legnagyobb klasszikusa, hogy tulajdonképpen egy rendhagyó műről beszélünk. Analizálja és összegzi az ekkora már kifáradó, jellegzetesen amerikai műfajt, egyben meg is előlegezi annak megújhodását. A film mai napig is hat, működik, izgalmas és szórakoztató.

Az ezredforduló idejének egyik emblematikus kultuszfilmje volt a Harcosok klubja (film+, 21.00), ami, sokak számára talán egy kis meglepetésre, irodalmi adaptáció (Chuck Palahniuk regényének alapján), ennek megfelelően, illetve ennek ellenére is, erősen ajánlott megtekintése, tekintve, hogy viszonylag ritkán kerül a tévék képernyőjére. David Fincher egyik legnagyobb -és azóta sem megismételt- dobása ez a film, mely cinikus, dekadens és tűpontos képet adja az ezredvég és ezredelő jellemző embertípusának, a gátlástalan yuppie-nak. Főszerepben Brad Pitt és Edward Norton.

Igen jó és ajánlott film az indiai Mira Nair Idegen név (RTL Klub, 23.30) című mozija, mely egy indiai fiatalember (Kal Penn) Amerikába való beilleszkedésének könnyed, derűs, ám komoly kérdéseket is felvető történetét meséli el. (Bővebben)

A mai kirándulásunkon először Verona festői városába (helyett, a kaliforniai Verona Beachre) kukkantunk be, majd Velence következik egy könnyed kalandra. Következő úticélunk Bécs, majd onnan vissza Velencébe, az előbbinél  komorabb, ám bujább történetre. Innen az épülő paksi atomerőműhöz zötykölődünk ZIL márkájú teherautóval, felveszünk stopposokat, hogy aztán New Orleansban csapjuk szét az agyunk “a jó éjszakára”.

Buz Luhrmann pimasz, szemtelen, sodró lendületű ám mégis elbűvölő Rómeó+Júliája (FOX, 18.30) minden idők egyik legjobb Shakespeare-feldolgozása, melynek láttán maga William is elégedetten csettintene, ha megtehetné. Ezerszer jobb, és minden anakronizmusa dacára autentikusabb, mint a körbeájuldozott Zeffirelli-féle nyál, Claire Danes és Leonardo di Caprio pedig egyenesen zabálnivaló.

Jean-Paul Belmondo (magyar hangja Sztankay István – nyugodjon békében!) egyik legszórakoztatóbb szélhámos-filmje a Szabadlábon Velencében (RTL+, 21.00), amit negyvenhétszer láttunk már, de gond nélkül megnézhetjük negyvennyolcadszorra is.

Milos Forman Amadeusa (Duna, 21.05) egész estés program. Olyan film ez, amelyik kapcsán senki sem kérdőjelezi meg a díjözönt, ami érte annak idején. Forman –Peter Shaffer ismert, és nálunk is többször, és jelenleg is játszott színpadi műve alapján- Salieri (F.Murray Abraham) szemszögéből vizsgálja Mozart alakját; Salieri egy tisztes mesterember, kisujjában a szakmának minden csínjával-bínjával, ahogyan lassan felismeri a zseni könnyedén teremtő, isteni természetét. Pompázatos, felemelő, egyben szórakoztató, de el is gondolkodtató film ez, majd’ három órában.

A velencei kurtizán (m1, 22.15) története az, ami a címből is kitűnik: milyen volt az élete egy kurvának a XVI. század gazdag Velencéjében, háborúk, pestisjárványok, királyok és más hatalmasságok gyűrűjében. (Szerintem, nem láttam még ezt a filmet, de érdekesnek, igényesnek ígérkezik…)

Akár újra aktuális lehet Zsombolyai János generációs kultuszfilmje, A kenguru (m3, 22.35) is, hiszen lesz új atomerőművünk, ahová majd sok-sok, szorgos tehergépkocsi fogja szállítani az építőanyagokat – és mivel pénzünk sincs már, talán újra divatba jön az autóstopp is, ahogyan e filmben is látjuk. A barátságos nap alatt foltos farmerek táncolnak az út szélén, szerelmet mosolyognak a napraforgók és kamionfülkékben szökken szárba a barátság: újra az országúton levés fogja jelenteni újra a szabadságot. Nosztalgiát, igen nosztalgiát fúj a városba a radioaktív szél. (A képen Tarján Györgyi és Gálffi László a ZIL vezetőfülkéjében)

A bűn és a bűnüldözés sötét, koszos, minden ideától megfosztott valódi világát mutatja be a Mocskos zsaru – New Orleans utcáin (RTL II, 22.45), ami ugyan remake (Abel Ferrara hasonló című, 1992-es filmjének újrázása), de annak igen jól sikerül. Persze, nem akármilyen alkotók állna a projekt mögött, azonban a hetvenes évek egyik vezető művészfilmeseként megismert Werner Herzog az utóbbi években leginkább csak kísérleti dokumentumfilmekkel állt elő, a címszerepet, a drogos, mocskos, rohadt zsarut alakító Nicolas Cage pedig ócska, banális baromságokban égette magát. A találkozás mégis termékeny lett, hiszen a film SÜT. (Bővebben)

In médiás rés: nézzük, mit nézzünk… Szerelmes Shakespeare (m1, 20.20), egy kosztümös, romantikus komédia – ami a címből is kiolvasható. Nincs benne semmilyen ördöglakat, titok, rejtély… Rengeteg sztár egy rengeteg Oscar- és egyéb díjjal jutalmazott közepes filmben.

Steven Spielberg Harmadik típusú találkozások (ATV, 20.40) című, mára már klasszikus sci-fije tökéletesen ábrázolja azt a hetvenes években szárnyaló űrkorszak okozta általános izgalmat, hogy talán lehetséges, talán mégsem vagyunk egyedül a Világegyetemben? Szó sincs (itt, ekkor, még) az ismeretlen, idegen létformáktól, civilizációktól való félelemről, csupán féktelen kíváncsiságról és izgalomról. Zsigmond Vilmosnak mindenesetre Oscart ért e film fényképezése…

(A napokban amúgy éppen Budapesten forgató) Ridley Scott szandálos, duzzadó vádlis és bicepszes Gladiátorja (Viasat3, 21.00) szintén egy masszív Oscar-szivacs. Jó hosszú, jó látványos film, agytekervényeinket viszont nem veszi túlzottan igénybe – ami pozitív olvasatban jelentheti azt is, hogy közérthetően szól olyan alapvetőnek tartott férfiúi erényekről, mint a bajtársiasság, meg az önfeláldozás. Effélék.

A ma esti James Bond-opusz a Sean Connery-éra egyik legnépszerűbb darabja, a Goldfinger (Duna, 21.00).

Az éhezők viadala című tini-scifi-túlélőshow második része, a Futótűz (RTL Klub, 21.40) szerintem lényegesen gyengébb mint az első rész. (Bővebben)

Ha nem láttuk még, mondjuk a Mobil (Viasat6, 22.00) című thrillert is nézhetjük…. Szerintem Larry Cohen forgatókönyvíró találta ki a mostanában bizonyos kocsmákban díszelgő, igen modoros feliratot is, miszerint: No Wifi, Talk To Each Other! De ha nem, az bizonyos, hogy komoly baja van a telefóniával, hiszen két filmjének is főszereplőjévé tette ezt az amúgy okos kommunikációs találmányt. A fülke című filmjében a régi, vonalas változatot pécézte ki magának, ám két évvel később már a mobiltelefon került érdeklődésének középpontjába. (Bővebben)

Gigor Attila remekbe szabott abszurd krimije, A nyomozó (film+2, 23.10) a késő esti ajánlat, kiváló színészi teljesítményekkel (Anger Zsolt – a képen, Rezes Judit, Terhes Sándor…).

A Cinemax nagyon durván belehúz ebbe a mai estébe, hiszen számomra két igen fontos, klasszikus alkotást is megnézhetnék, ha lenne rá előfizetésem (de nincs). A Mindhalálig zene (All That Jazz)(Cinemax, 20.00) az egyik ‘A’ film, amit valaha láttam. Bob Fosse, a musicalfilmek utolérhetetlen királya e filmben a szórakoztatóipar művészének expresszív portréját alkotta meg önéletrajzi ihletettséggel a láncdohányos, pirulákon pörgő, Joe Gideon nevű koreográfus figurájával, melyben Roy Scheider (a képen) remekel. Ha eddig azt hitted, hogy a musical az valami nyálas, rózsaszín fos, akkor ezután tudni fogod, hogy mekkora tévedésben éltél eddig.

Utána viszont átlendülünk a filmes univerzum egyik ellentétes pólusára, ahol Sam Raimi klasszikusát, az Evil Dead – Gonosz halottak (Cinemax, 22.00) című zombifilmet nézhetjük meg, mely életem egyik legmélyebb hatást gyakorló filmélménye volt, természetesen, nem műfaja vagy “mondanivalója” miatt, hanem annak az addig soha nem tapasztalt érzéki, szinte fizikai hatás miatt, amivel hatott. Ez az élmény még a VHS-korszakban történt, a mára már elképzelhetetlen minőségű, agyonmásolt, magyar hangalámondásos kalózvideók korában, nagyjából 1984 környékén. Én addig nem láttam efféle filmet, talán a klasszikus Friedkin-féle Ördögűző kivételével, amit akkoriban már vetítettek a magyar mozik. Az Evil Deadhez képest az viszont esti mesének hatott, pedig (itt is jöhetne egy szép sztori). Emlékszem, akkori munkahelyemen (egy ifjúság kulturális épülését szolgáló intézményben) néztük a filmet (munkaidőben, természetesen, hiszen a szocializmust építettük még akkor), néhány pasi egy elfüggönyözött szobában és rettegtünk. Én, Gábor kolléga, Tibor, a népművelő és Tóni igazgatóhelyettes elvtárs (ő hozta a filmet). Aztán, ahogy a történelem kereke tovagördült (illetve, ezt most hagyjuk…), kinyílt a világ és ez a film is jócskán vesztett hatásából. Amikor néhány éve újranéztem, inkább csak csodálkoztam, hogy ezen szartunk mi majdnem be?! A lényeg azonban a lényeg, az első szerelem akkor is meghatározó élmény, ha életünk legrosszabb szexélménye volt valójában…

Ezek helyett, marad A kód neve: Merkúr (Viasat3, 21.15), amit valamilyen okból hetente többször is látni lehet valamelyik csatornán. Itt most Bruce Willis (megszokott módon) a kiégett, cinikus főhős, aki egy autista kisfiú eltűnésének ügyében döbben rá furcsa összefüggésekre, bár azt igazán felfogni sem tudja, mi az, ami a kisfiú számára magától értetődő. Tulajdonképpen izgalmas kódfejtős film – csak hát láttuk már.

Nemrégiben darálta le a királyi csatorna David Lynch meghatározó és megkerülhetetlen Twin Peaks című tévésorozatát (én is újranéztem, és még mindig remek!). Laura Palmer -inkriminált- meggyilkolásának kvázi előzményeiről szól a Twin Peaks – Tűz, jöjj velem! (Film Mánia, 22.45) című ma esti film, mely viszont kizárólag a sorozat teljes egészének ismeretében nyújt maradéktalan élvezetet. Anélkül viszont megtekintése veszélyes! 🙂

Végül A szabadság ösvényein (m1, 23.10), melyben egy amerikai nő (Patricia Arquette), gyilkosságban elvesztett családja feletti traumát feldogozandó utazik a távoli, egzotikus Burmába húgával (Frances McDormand), ott azonban belecsöppen a helyi szabadságért folyó forradalomba. (Bővebben)

Én egy igen tehetséges és még igen fiatal fekete jazz-trombitásra hívnám fel elsősorban a figyelmet. A 32 éves Ambrose Akinmusire-nak szenteli a mezzo az egész ma esti programját, nyilván méltán. (Teszt itt)

Robert Bresson (akit nem keverünk Luc Bessonnal!) minden idők egyik legtekintélyesebb filmese volt, akinek nevétől mégsem zengett a sajtó sohasem. Igazából a nagyközönség sem ismerte csendes, mélyen filozofikus filmjeit, melyek inkább az egyetemi filmklubok elmélkedésre hajlamos értelmiségi közönségéhez szóltak, illetve a filmesek elméleti képzésein kerültek mélyebb elemzésre. Az mindenesetre tény, hogy senki nem tudott nála jobban komoly gondolatokat a film nyelvére átültetni. Utolsó filmje az 1983-ban cannes-i Nagydíjjal jutalmazott A pénz (Cinemax, 21.45), mely Lev Tolsztoj egyik kései novellájának adekvát filmes megfogalmazása – egy elmélyült, komoly, súlyos film. Egy szegény munkást hamis pénzzel fizetnek ki, aki rögtön le is bukik vele, amikor azzal adósságát szeretné rendezni. A munkás képtelen tisztázni magát a vádak alól, amibe ártatlanul sodródott és végső kétségbeesésében fatális lépésre szánja el magát…

Biztonsági kűrnek pedig jöhet újra az Egy veszedelmes elme vallomása (Paramount Channel, 21.45), egy friss, lendületes, csavaros és pontos film. Nem kell bedőlni az első 20-25 percnek: közel sem arról lesz szó, hogy egy újabb Amerikai Pite-klónt nézünk! A történet Charles Hirsch Barris életét meséli el, aki írt popszámokat, volt sikeres tévés producer, emellett felelősnek tartja magát az amerikai kultúra agyzsibbasztó, gyermeteg szórakoztatással való szennyezéséért is. Ezen felül pedig, állítólag a CIA állítólagos parancsára, meggyilkolt harminchárom embert. Figuráját a kitűnő Sam Rockwell kelti életre, de mellette egy sor hírességet is láthatunk kisebb-nagyobb, sőt, saját maguk szerepében is. (Például a minap bekötött fejű George Clooney-t, a képen Rockwell társaságában)