Travoltával nyitunk, egy régi, mintegy negyven kilóval korábbi időszakból, amikor John haján több kilónyi Grease-zel (m3, 19.25) pörgette meg Olivia Newton-Johnt, az ő feszes, fekete bőrnacijában és magassarkú, piros pántos fapapucsában. Édes a nosztalgia, a tükör hazudik.
A Bolondok aranyában (RTL Klub, 19.55) látható Matthew Mconaughey-hez, vagy Kate Hudsonhöz se hasonlítgassuk magunkat, mert igen sokat dolgoztak ők azért, hogy úgy nézzenek ki fürdőruciban, mint ahogyan itt, a Karib-tenger paradicsomi szigetei között, kincsvadászás közben kinéznek. Amolyan vicces, kalandos kis litty-lötty lesz ez.
Biztos vagyok benne, hogy a Mobil (Viasat3, 21.00) című thriller írója (Larry Cohen) találta ki a mostanában a bizonyos kocsmákon díszelgő, igen modoros feliratot is, miszerint: No Wifi, Talk To Each Other! Vagy az ihletet ez a film adta… De ha nem, attól még az bizonyos, hogy komoly baja lehet a telefóniával, hiszen két filmjének is főszereplőjévé tette ezt az amúgy okos kommunikációs találmányt. A fülke című filmjében a régi, vonalas változatot pécézte ki magának, ám két évvel később már a mobiltelefon került érdeklődésének középpontjába. (Bővebben)
Rachel esküvője (FEM3, 21.00) is ajánlat lehet a ma estére, mely Rachel (Rosemarie DeWitt) igen rumlisra sikerült esküvőjéről fog szólni, fő-, de nem címszerepben a csillogó tekintetű Anne Hathaway-jel (a képen). A nagy napon kiborul minden bili, ami egyáltalán kiborulhat, ám minden jó, ha jó a vége?
Ehhez képest gyors meló lesz Olivier Van Hoofstadt Gyors meló (Film Mánia, 21.00) című francia filmje, melynek tétje az, hogy lehetséges-e elegyíteni a Delonos, Belmondós francia zsarufilmek hagyományait a Taxi-filmek agyatlan száguldozásával, úgy, hogy az végeredmény még viszonylag hiteles képet is adjon arról, honnan a frászból, milyen úton-módon kerül Európába az a ménkű sok kábítószer? (Bővebben)
Az Ígéret földje (m2, 21.05) arról szól, hogy milyen nyomorult is tud lenni az ember élete, ha más emberekkel kell megosztania azt. Másképpen, a téma az önzések és vágyak összehangolhatóságának örök ellentéte. Egy óriás gázkitermelő vállalat két ügynöke, egy férfi (Matt Damon) és egy nő (Frances McDormand) érkezik az alig vegetáló, isten háta mögötti kisvárosba, hogy fúrási jogokat szerezzenek a még itt élők földjein. A kiszolgáltatott helyzetben lévő helyi gazdák hajlanak a dílre, azonban az emberek hasába lyukat beszélésben megfáradt ügynökök -érzelmi, vagy éppen lelkiismereti okokból- egyre kevésbé képesek képviselni megbízójuk érdekeit. Gus Van Sant drámája nem mentes a didaktikától, sőt, vaskosan tanítani akar – de talán van is mit.
Az utolsó dobás (Duna, 22.05) viszont egy thriller, amiben egy velejéig korrupt, szerencsejáték- és sportfogadásfüggő zsarunak (Nicolas Cage) kellene egyszer csupán a “fizetéséért” tennie a dolgát: egy profiboksz-gálán merénylet áldozata lesz a védelmi miniszter és a merénylő még a stadionban van. Brian De Palma írta és rendezte ezt a filmet.
A Túl mindenen (RTL Klub, 22.05) viszont F.Gary Gray hasonló műfajú filmje, mely igen ügyesen sző drámai szálakat egy bosszútörténetet feldolgozó akció-krimibe, melyben egy már mindenen túl lévő, feleségét is elvesztő kemény zsaru veszi fel a harcot a drogmaffiával. Közhelyes sztori, de a film nézhető, Vin Diesellel a főszerepben.
Zack Snyder Watchmen: Az őrzők (TV2, 22.55) című 2009-es mozija is remekmű a maga nemében, egy popkulturális panteon – meg is osztotta a rajongókat annak idején. A film cselekményéről tényleg elég annyi, hogy éppen annyira banális, mint amennyire banális az összes többi, hasonló képregény-film, azonban apróbb momentumokban már rengeteg kis finom érdekességet is felfedezhet az ilyesmire vevő néző. Tele van a film például a huszadik század második felében kavargó kulturális irányzatokra és divathullámokra, jellemző társadalmi változásokra, a filozófiára, de akár a közelmúlt történelmére való finom utalásokkal is, mely utóbbiak a film alapjául szolgáló képregények esetében még karcos aktuálpolitikai vonatkozással is bírtak: a kulcsszereplő plazmalényt (vagy mit), Manhattan doktort maga Nixon elnök bízza meg, hogy vívja meg a hidegháború döntő ütközetét Brezsnyevvel. Tehát nem amolyan fiktív mesefigurákról beszélünk, Magnetóról, meg Dr. No-ról, hanem Nixonról és Brezsnyevről. Mögöttük sorakozik aztán Kissinger, sőt Larry King is, további erős kapcsokként a mesevilágból a valóság felé. Jellemző sajátossága aztán ennek a sztorinak, hogy teljes egészében áthatja valami furcsa, melankolikus érzés. A szuperhősök már köztünk élnek, van belőlük jónéhány, senki nem lepődik meg már azon, ha valamelyik éppen a dolgát teszi, miközben munkába, bevásárolni megyünk. Nem is imádjuk már úgy a hősöket, akik ráadásul már nem is egyértelműen jók, egyre többször, egyre jobban botlanak meg a csökkenő sikerük feldolgozása közepette. Egy letűnt világ letűnt celebjei ők, akik ugyanúgy harcolnak az életben maradásért, mint bárki ezen a világon. Eközben azért, még ha második szándékkal is, de lazán megmentik a világot, hiszen ez a dolguk, bár “a nagy fűrészelés közben azért bőven hullik a forgács is”. Egészen különleges hatást ér el Snyder a remekül válogatott kísérőzenékkel, Bob Dylan üt, rögtön az elején, Jimi Hendrix All Along The Watchtowerje katartikus erejű, Philip Glass Koyaanisqatsijának (ami ugye, maga is filmzene) újraértelmezése pedig kifejezetten apokaliptikus (amellett, hogy szimpatikusan pimasz pofátlanság). A film látványvilága pazar, de ez ma már alapkövetelmény egy olyan alapvetően látványfilmtől, mint ez is.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: