A helyzet természetesen rossz, de mégsem reménytelen, hiszen ma este, a tomboló uborkaszezon ellenére is nézhető, sőt olykor igen jó kis filmeket láthatunk – mégha nagy részüket nem először. Steven Soderbergh Ocean’s-trilógiájának harmadik részét (Oceans’s Thirteen – A játszma folytatódik, Cool, 18.45) például az első kettőnél is több sztár (George Clooney, Brad Pitt, Andy Garcia, Al Pacino, Matt Damon és még sokan mások), több lazaság jellemzi – bármikor újra lehet nézni, mivel szórakoztató, mint Las Vegas. Pont úgy és pont annyira. (Bővebben)
A kultikus Mad Max-trilógia negyedik része, a Mad Max – A harag útja (HBO, 20.00) szerintem nem igazán jó film, még akkor sem, ha tudva tudjuk, hogy tarolt az idei Oscar-díj kiosztáson (és még egy sor egyéb gálán). Buta, kétbites sztori, melyben amúgy elsőrangú színészek játszanak kétdimenziós, ostoba karaktereket – de amit a hetvenen túl is vibráló fantáziájú rendező, George Miller látványban, akciókoreográfiában itt végigtolt, az előtt mégis le a kalappal! Ilyen, szinte rokokószerűen burjánzó, gátlástalan erőszak- és látványorgiát eddig nemigen láthattunk filmvásznon, mint itt. Ezért is kapott 7 db. Oscart a film, és ezért mindent látvány- és egyéb technikai kategóriákban. (Bővebben)
A Philadelphia – Az érinthetetlen (Filmcafe, 20.35) című filmnek viszont komoly köze van ahhoz, hogy megszerettem az operát. Az a jelenet, melyben Maria Callas a La mamma mortát énekli lemezről, miközben Tom Hanks elmagyarázza a lényeget Denzel Washingtonnak, ott azt hiszem, én is megértettem valamit belőle. Mármint a lényegből. Persze, nem Callasról, nem Umberto Giordano Andrea Chénier című operájáról szól a film, még csak nem is a remek színészekről, hanem a gyógyíthatatlan kórról, a belenyugvás és az elfogadás békéjéről, a szerelemről, halálról, az életről és az igazságról, tehát tényleg a legnagyobb dolgokról. Felkavaró, hatásos alkotás, amit soha sincs késő megnézni.
Betekintést nyerhetünk aztán Benjamin Button különös életébe (Viasat3, 21.00) is. A címbéli pasas egy tök átlagos, középszerű ürge, pont olyan, mint amilyenek mi is vagyunk. Ami érdekessé teheti mégis ezt a pacákot, az az, hogy történetét a thriller műfajának megújítója, David Fincher rendezte, aki ezúttal F.Scott Fitzgeraldhoz, a nagy amerikai íróhoz nyúl vissza (aki Benjamin Button életét eredetileg megírta). Rengeteg jelölés a filmnek, benne rengeteg sztár, rengeteg idő és rengeteg, rengeteg szentimentalizmus. (Bővebben)
A Swing (FEM3, 21.00) című, 2014-ben készült magyar filmet nem láttam, mert olyan gyorsan eltűnt a mozikból, hogy mire eljutottam volna odáig, már hűlt helye volt. A forgalmazó leírása szerint három elkeseredett, különböző korú nőt (Ónodi Eszter, Csákányi Eszter és Törőcsik Franciska) egy esős éjszakán egymás mellé sodor az élet, akiket aztán egy kiöregedett dizőz (Törőcsik Mari) felkarol és létrehozza velük élete utolsó nagy művét, a Swing Angels nevű énekes haknizenekart. A lányok az ötvenes évek női trióinak stílusában egy transzvesztita bártulajdonos (Kulka János) és egy hakniszervező menedzser (Mészáros Béla) segítségével körbeturnézzák a Balatont. A zenekarral így vagy úgy, egy újabb lehetőséget kapnak az élettől a továbblépésre. A kérdés, hogyan élnek vele? – Az én kérdésem pedig az, hogy vajon Fazekas Csaba mit volt képes művelni ezekkel a kiváló színészekkel?
A Cadillac Man (Galaxy, 21.00) című komédiában ezalatt Robin Williams adja a címszereplő autókereskedőt, aki fergeteges beszédkészségével maga a szakma gyöngye. Pénzéhes felesége azonban szorosan fogja a lába között, valamint a helyi maffiával sem kellene üzleti viszonyba keverednie, szorult helyzetét azonban tovább nehezíti, amikor a szalonban megjelenik a csinos, fiatal titkárnőjének féltékeny és haragos férje (Tim Robbins). Régimódi, súlytalan vígjáték ez két jó színész hálás jutalomjátékával.
A Barney és a nők (Film Mánia, 21.00) című, kissé pikírt romantikus komédia viszont elsősorban Paul Giamatti miatt lehet érdekes – Rosamund Pike és Dustin Hoffman mellett. Giamattit már számtalan filmben láthattunk különféle markáns karakterszerepekben, ám talán ez az első film az, amelyikben teljes egészében megmutathatja tehetségét. A pasas itt egy nagymenő hollywoodi filmproducert alakít, aki előnytelen külseje ellenére talán több nőt fogyasztott, mint szivart, pedig az utóbbi szinte ki sem esik a szájából. Ez a filmbeli fazon kaszinókat talán még nem nyit, tévécsatornákat sem vásárol tíz deka parizer-módjára, viszont az ő kis szivarkája is meg lesz ragadva keményen, annyi szent.
Sergio Leone western-tablója, a Volt egyszer egy Vadnyugat (Duna, 21.10) még nem szerepelt e tévéajánlóban. Szerintem nem is nagyon adta a tévé az elmúlt tíz évben. Én még moziban láttam, asszem annyiszor, ahányszor vetítették. Utolérhetetlen, emblematikus remekmű, állandó hivatkozási alap ikonikus zenével, ma már klasszikus karakterekkel, poénokkal (pl. a csizma!)… Esküszöm, hogy többször eljátszottam már a nyitójelenetet, amikor Harmonika (Charles Bronson – a képen) megérkezik – sajnos, engem soha nem vártak meg.
Mr. Pip (m2, 21.05) története viszont ismét egy fehér folt számomra. Hugh Laurie (anno Dr. House) egy irodalomtanárt alakít ebben az ausztrál-új-zélandi-pápua-új-guineai háborús drámában, amit már csak ezért is érdemes megnézni. Amúgy a történetben ez a fehér pacák az egyedüli fehér Pápua-Új Guinea egyik vad szigetén, aki Dickenst akarja beletölteni az emberevés kultuszát épphogy abbahagyó bennszülöttekbe, miközben a szigetet két oldalról is támadja az ellenség. A főhős egy pápua kislány, aki a fehér tanár és Dickens Szép remények című regénye segítségével próbálja túlélni földje és népe civilizálódását. Nem tudom milyen a film, de a lehetőséget látom benne.
A késő esti első ajánlat Fiúk az életemből (Filmcafe, 22.45) lesz, no, nem az enyémből, hanem egy bizonyos Beverly Donofrio hamvas bakfiskorából. A hölgyet gyerekkönyvszerzőként és esszéistaként is számon tartják az amerikai irodalmi életben, de igazán ismertté saját, meglehetősen problematikus tinédzserkorát elmesélő Fiúk az életemből (Riding in Cars with Boys) című önéletrajzával vált. A belőle készült, hasonló című film neves szereplőgárdával (Drew Barrymore, Brittany Murphy, illetve James Woods, Steve Zahn) kísérli meg visszaadni Donofrio sajátosan fanyar humorú, önkritikus hangú szövegét. Bár néha tényleg vicces dolgok történnek a filmben, ez egy dráma, mely reális, valódi, megélt történetet mesél el.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: