Godfrey Reggio, a világhírű kísérleti dokumentumfilmes nagy hatású filmtrilógiájának második része az első ajánlat. Az első rész volt a Koyaanisqatsi, melyben Reggio gondolatait operatőre, s egyben tanítványa Ron Fricke (később Baraka, Samsara) alkotta delejes képfolyammá különleges kamerájának lenyűgöző képeivel, valamint Philip Glass apokaliptikus zenéjével: mennyire kizökkent világunk a helyes, normális, egészséges működés medréből. A trilógia második része a Powaqatsi – Változó világ (Cinemax, 20.00) címet kapta. Az élmény gyakorlatilag ugyanaz, mint az első résznél – az üzenet picit bölcsebb, kevésbé felzaklató. A hangsúly az élet végtelen körforgásának szentségén van. Értelemszerűen ez a film kifejezetten nem tévébe való, vagy ha igen, akkor nagyfelbontású, nagyképernyős HD-tévén, vagy kivetítőn érdemes nézni, nagyteljesítményű hangrendszeren keresztül. (Persze, a Cinemax szerintem nem ad HD-ben…)
Legendás darab a Tommy (Film Mánia, 21.00) is, ami az egyik legendás rockmusical, még a szép emlékű hetvenes évekből. A ma már -méltatlanul- keveset emlegetett Who együttes projektje ez a darab, melynek címszereplője gyerekként szemtanúja lesz szülei brutális meggyilkolásának. Az átélt trauma hatására elveszti látását, hallását, és meg sem szólal. Kezeli őt pszichológus (Jack Nicholson), kezelik őt LSD-vel (Tina Turner) és minden egyéb elképzelhető módon, mígnem egy játékteremben egy flipper csörömpölése (Elton John) téríti vissza Tommyt a való világba, melynek hamarosan ünnepelt sztárjává/beláthatatlan hatalmú médiadespotájává válik. Ken Russell ultrakult filmje a rockzene egyik csúcsteljesítménye, egyben masszív kordokumentum, valamint maró, nagyjából ma is érvényes média- és társadalomkritika – és kiváló alkotás is. Az említetteken kívül feltűnik még pl. Oliver Reed, Eric Clapton, illetve Roger Daltrey és Keith Moon a Who-ból – az előbbi játssza a már felnőtt Tommyt. (Remélhetőleg feliratos verzióban kerül a film adásba.) See it, hear it, feel it!
Eric Toledano és Olivier Nakache, a jelentős sikert aratott Életrevalók alkotói még egyszer nekirugaszkodtak, hogy újra megmutassák, még a mi érték-vesztett, rohanó és egyre embertelenebb jóléti társadalmainkban is lehet élni, van miért élni és van szeretet, van jókedv is, ha rendesen megküzdünk érte. Életrevalók a Samba (Filmcafe, 21.00) hősei is, bármennyire tűnik is úgy, hogy a sors inkább az élet “sáros oldalára” kényszerítette őket. A címszereplő srác, a szenegáli születésű Samba Cissé (Omar Sy) már tíz éve él Franciaországban abból a célból, hogy egyszer majd igazi, éttermi szakács váljon belőle. Jellemző módon még mindig a feketemosogatóban “csellózik” fillérekért – aminek nagy részét küldi is haza családjának. Mondjuk ki, szolid nyomorban tengődik nagybátyja alagsori garzonjában. Samba jó kiállású, bivalyerős, de szelíd, jólelkű fiatalember, a rendőrség mégis bezsuppolja: arca, bőrszíne alapján szúrják ki és kitoloncolás vár rá, mert nincs meg a hivatalos tartózkodási engedélye. Alice (Charlotte Gainsbourg – a képen Omar Sy társaságában) fehérként, diplomás nőként és franciaként látszólag jóval kedvezőbb helyzetben van (bár korántsem annyira, mint az Életrevalók kerekesszékes fele), ám őt meg egyszerre sújtja a burnout szindróma, a depresszió és a magány ördögi szentháromsága, mint a fejlett társadalmak egyik jellemző kórtünete. (Bővebben)
Shia LaBeouf közelmúltbéli, amúgy igen komolynak tűnő bekattanásáért (vagy meghökkentő művészi projektjéért?) részben a korábban igen vicces Heineken-reklámokat is készítő angol Frederik Bond tehető felelőssé, hiszen első nagyjátékfilmje, az érthetetlen okokból Halálos szerelemre (film+2, 21.00) magyarított című Charlie Countryman szükségszerű halála/The Necessary Death of Charlie Countryman tulajdonképpen egy LSD-(bad)trip Bukarest izgalmas városában, amit viszont a főszerepet alakító LaBeouf a szó szoros értelmében vett komolyan, illetve magára/magába. (Bővebben)
A bizarr szépségű Isabelle Adjani, a kilencvenes évek szexikonja, Sharon Stone és a mackós termetű olasz-amerikaiak egyik állandó megszemélyesítőjeként ismert Chazz Palminteri játssza Az ördög háromszöge (Paramount Channel, 21.00) című thriller főszerepeit. A szerelmi háromszög-történet valójában egyik kedvenc filmemnek, Henri-Georges Clouzot 1955-ös Ördöngösök című hideglelésének negyven évvel későbbi, amerikai remake-je – úgy emlékszem, annak idején nagyon utáltam. De hát ki szereti, amikor másolgatják kedvenceit? Clouzot amúgy egy elég méltatlanul elfeledett zsenije a krimi/thriller műfajának, nem véletlenül tartotta fontosnak Tarantino is, hogy az ő egyik filmjét vetítse az a mozi a Becstelen Brygantikban, amelyikben később a végkifejlet is lezajlik. A mai film… Nos, a sztori durva, az biztos.
Könnyed darab viszont az Exférj újratöltve (AXN, 21.00) című romantikus komédia, melyben a felmelegített töltött káposzta házastársi kapcsolatra való projekciójának krimi-környezetben való analízise “kerül fennforgásra”, Jennifer Aniston és Gerald Butler főszereplésével.
Vessenek a mókusok elé, de én -meglett férfiámbörként- kifejezetten bírom a Sztárom a párom (Viasat3, 21.00) című romantikus komédiát, talán, mert tudok azonosulni a benne látható Hugh Grant könyvesboltos figurájával? Nem tudom. Rengetegszer láttam már, ma este tán rengetegegyedszerre is.
Igen szórakoztató, emellett tűpontos szatíra a Veri az ördög a feleségét (m3, 21.55) című ’77-es András Ferenc-film, mely akár ma is történhetne, hiszen a benne kikarikírozott, annyira tipikus mentalitás mit sem változott azóta. Az Alkotmány és az új kenyér ünnepének (akkor még így hívták) időszaka, valahol a Balaton-felvidéken. Vasutasékhoz látogatóba érkezik odafent, Pesten dolgozó rokonuk, aki magával hozza nagyhatalmú főnökét. Vasutasék csirkét vágnak, palacsintát sütnek, felforgatják az egész kamrát, hogy lenyűgözzék a vendégeket, elsősorban azzal a hátul, kisagyban mocorgó szándékkal, hogy semmirekellő, léha, buta gyermekeiket is beprotezsálják valami jó állásra. A “nagy elvtárs” azonban gyomorbajos, egy falatot sem tud lenyelni, ráadásul nagyon utálja az egész cécót – és a meleg, nyárvégi napsütésben még a zápor is elered. Bereményi Géza írását Kertész Ákos írta filmre, ami így önmagában is elég izgalmas, a film pedig karcol.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: