Egy kis Amerikai szépséggel (Paramount Channel, 21.00) kezdünk. Sam Mendes méltán Oscar-esőben részesített, erősen savas, provokatív kertvárosi szociográfiája ugyan nem mai darab, de az egyik nagy kedvencem, evör. Tök mindegy, hányszor láttam, akárhányszor újra tudom nézni. Kevin Spacey egy unalmas, lottyadt középkorú fószer, biztos állással, fix családdal, kerttel, kiskapuval, házimamusszal. Egy született lúzer, a kisember. Egy nap azonban kirúgják tutinak hitt állásából, és ugyanaznap a gyerek focimeccsen meglátja élete nőjét is – saját gimnazista lánya egyik barátnőjében. A végzet ezúttal azonban valaminek a kezdete is. (Tartok tőle azonban, hogy ezúttal az angolul értők járnak jól… Ui., csütörtökönként, ha nem tévedek, eredet nyelven vetít ez a csatorna.)
Szerencsére, kenegethetjük azonban hájjal is hétköznapjaink áldásainak köszönhetően romjaiban lévő igazságérzetünket, mégpedig az ezúttal tenyeres-talpas, nagypofájú tramplit kitűnően alakító Julia Robertsel (a képen), aki karján ülő gyermekeivel szembeszáll a gaz, gátlástalan, kizsákmányoló és hazug kapitalistákkal, és ráadásul a végén még jól tökön is rúgja őket. Én kifejezetten imádom Erin Brokovich zűrös természetét (Filmcafe, 21.00) is.
A Szemtől szemben (Mozi+, 21.00) manapság leginkább arról híres, hogy ez az a mozi, melyben először játszik együtt közös jelenetben Al Pacino a másik italo-amerikai színészikonnal, Robert De Niróval, pedig amúgy sem rossz darab. Michael Mann nagylélegzetű (nettó 173 percnyi) filmje egy klasszikus rabló-pandúr történet, amiben Al a zsaru, Bobby a bankrabló. Két, még igen jó formában lévő, zseniális színész parádés párharca.
A John Wick (film+, 21.00) lövöldözős bosszútörténet Keanu Reeves-szel. Ez a film túl komolyan veszi magát, hogy paródia legyen, paródiának viszont túl komoly – akciófilmnek átlag feletti, de azért nem kell tőle rögtön hanyatt fekve szaladgálni… Kiskutyák, sablonos orosz gengszterek, képregény-dramaturgia.
Azt viszont senki nem fogja nekem megmagyarázni, hogy milyen magasabb szempontok szerint kellett Ingmar Bergman Fanny és Alexanderját kettévágni, márpedig kettévágták, hiszen ma este (m5, 21.20) az egyik fele (remélhetőleg az első), egy hét múlva (december 22., m5, 22.25) pedig a második kerül levetítésre Ingmar remek (és szórakoztató!) kulcsfilmjéből. Mindent, ami nem tiszta valamelyik Bergman-filmből, megértheted innen.
Nagy Ervin ezalatt személyes varázsával hódítja a nőket halomra a Kaméleonban (RTL II, 22.00), a kétezres évek egyik legnagyobb -ennek ellenére mégis szórakoztató- magyar közönségsikerében, mígnem… (Bővebben)
Az elítélt (AMC, 22.00) című krimidráma főszereplője egy példás családapa (Stephen Dorff), akinek házába betörnek, ám a betörőt az apa észreveszi, és az azt követő verekedésben megöli. Mivel a dulakodás hevében már a lakáson kívülre került, a jogos ön(vagyon)védelem immár nem állja meg a helyét a bíróság előtt, és gyilkosságért kerül börtönbe, ahol a cellatársa egy pszichopata tömeggyilkos, börtönőrei pedig szadista vadállatok.
Amióta “York napsütése rosszkedvünk telét tündöklő nyárrá változtatta át”, ismét felütötte fejét a gonosz, ráadásul minden eddigi gonosznál aljasabb, vérszomjasabb, cinikusabb formában. A fasizmus kísértete járja be Európát, ahogyan a múlt század harmincas éveiben (is). Ebbe a korba helyezte át 1995-ben az angol Richard Loncraine Shakespeare klasszikus, méltán sokszor játszott és sokszor átgondolt királydrámáját, a III. Richárdot (Filmcafe, 23.20), megalkotva ezzel minden idők egyik leghatásosabb Shakespeare-adaptációját, hiszen a hatalomra törő gonosz, púpos királyfi története döbbenetesen klappol Hitler hatalomra kerülésének eseményeire. Szerencsére, illetve a sok millió áldozat szerencsétlenségére, a sorsuk is hasonló… Ian McKellen (aki az adaptáció írásában is közreműködött – és aki az előzőleg már nem ajánlott, Tolkien-mesében Gandalf, a mágus alakjában is remek) remekel e ritkán látható, s éppen ezért is feltétlenül megnézendő film címszerepében.
Nem tudom, milyen az 1970-ben készült Ráktérítő (Paramount Channel, 23.30) című film, mely természetesen Henry Miller és egy csomó amerikai művész buja, dévaj és mámoros hétköznapjait meséli el, amit a második világháború előtt a fény és a szerelem fővárosában, Párizsban töltöttek.
Nem tudom, milyen Pacskovszky József 2006-ban készült Lopott képek (Duna, 23.40) című mozija, mely -ahogy nézem- több kis történet, egybefűzve: “A film középpontjában egy digitális kamera áll, amely kapocsként fogja össze a rövid történeteket. A 60 éves Ottó (Andorai Péter) kamerájával fel akarja venni a feleségét. A forgatások során elrejtett sértődések, egymás iránti kifogások és családi titkok törnek felszínre. A kamerát azonban ellopják tőle, és egy negyvenéves Manchester United drukker kezébe kerül. A férfi a vele randizgató nőket akarja megörökíteni. Az eszköz végül csak bajt hoz rá és a kamerának hamarosan új tulajdonosa akad. A magánnyomozó Péter (Tóth Barnabás) a kamera segítségével próbálja mások problémáit megoldani. Egy féltékeny kínai nő azzal bízza meg, hogy figyelje a férjét, mivel azt gyanítja, hogy hitvese hűtlen hozzá. A kamera vándorútja ezzel még nem ér véget. ” Én szóltam.