Az igazi martfűi rém pszichológiailag hiteles portréja Sopsits Árpád krimije, A martfűi rém (HBO, 20.00), mely egyszerre áll viszonylag stabil lábakon a valóság talaján/ingoványán, de egyben a rendező talán legműfajibb filmje is. Ez utóbbi tekintetben ráadásul nemzetközi színvonalon hozza mércét, sok tekintetben meg is haladva azt. Egyszerre idézi a trendi skandináv krimik borongós, sötét, kissé misztikus, de mégis földközeli világát és a Fincher-, vagy True Detective-szerű thrillerek borzongató, brutális atmoszféráját – miközben az egész egy valóban megtörtént bűnügy a hatvanas éve Magyarországáról. Én egy időben faltam Mág Bertalan és Szamos Rudolf történeteit, azok is rendre megidéződtek bennem. Alapos, igényes munka a film, igen hatásos látványvilággal, egy-két nem túl súlyos anakronizmustól, illetve néhány nem egészen odaillő színészi teljesítménytől eltekintve (és itt most nem a remek Anger Zsoltra, Hajduk Károlyra vagy Balsai Mónira gondolok).
Aztán. A Ki nevet a végén (Galaxy, 21.00) például a pukihumor koronázatlan királyának, Adam Sandlernek normális emberek számára is nézhető filmjei közé tartozik. Sandler itt egy halálosan beteg standup-komikust alakít, aki élete utolsó óráiban próbálja ki, milyen érzés önzetlennek, jónak lenni…
Sajnos, nyugodtan mondhatom azt, hogy ez A lecke (m5, 21.00) nekünk, magyaroknak semmi újat nem mond, hiába kaszálta le tavaly és idén a világ jó néhány filmfesztiválját. Ez, persze nem jelenti azt, hogy ne nézzük meg; inkább arról van szó, hogy nézzük nyugodtan, mert az általa állított tükörben azt látjuk, amik mi is vagyunk tulajdonképpen. Kelet-Balkán, Nyugat-Balkán, egyre megy. Mindannyian ama bizonyos szerv csúnyábbik végén csücsülünk… (Bővebben)
A halászkirály legendáját (Film Mánia, 21.00) Terry Gilliam egy igen romantikus korszakában követte el. A történet egy könnyes, édesbús csavargómese a szeretetről, boldogságról, valamint az egymás iránti féltés diadaláról. Robin Williams, a modern Diogenész karon fogja Jeff Bridges-t, a kiégett, cinikus, ám tán éppen ezért sikeres rádiós DJ-t és megkeresik együtt a Szent Grált. A történet végén obligát tűzijáték.
Emlékszünk még, amikor 1994-ben, egy Budapestről Bécsbe tartó vonaton megismerkedett egymással Céline (Julie Delpy), a francia egyetemistalány és Jesse (Ethan Hawke), az amerikai srác? Végigdumálták az utat, sebtiben egymásba szerettek, majd a srác megkérte a lányt, hogy maradjon vele reggelig, amíg annak indul a repülőgépe. Azt hittük, ennyi, soha nem találkoznak többet. Aztán majd’ tíz év elteltével Jesse megírja annak a bécsi éjszakának a történetét egy regényben, és a könyv párizsi bemutatóján újra találkozik Céline-nel. Újabb végtelen beszélgetés, újabb éjszaka. Két előzmény nélkül, valószínűleg csupán egy vég nélküli évődésből veszekedésbe fajuló, majd visszacsendesedő, de tulajdonképpen teljesen érdektelen csevegést lát az egyszeri néző, ráadásul jó hosszan. Úgy tűnik, ennek a meglehetősen hektikus románcnak nem lesz vége, Mielőtt éjfélt üt az óra (m2, 21.10). (Bővebben)
Az utolsó gyémántrablás (RTL Klub, 22.05) egy szórakoztató krimivígjáték a címbeli témában, Pierce Brosnannal, Woody Harrelsonnal (ők a képen), valamint Don Cheadle-el és Salma Hayekkel. Laza, vicces semmiség, sem több, sem kevesebb.
Talán meglepetésre, de irodalmi adaptáció (Chuck Palahniuk regényének alapján) a Harcosok klubja (Film+, 23.15), ami az ezredforduló idejének egyik emblematikus kultuszfilmje volt, s ennek megfelelően, de ennek ellenére is, ma is erősen ajánlott megtekintése. David Fincher egyik legnagyobb -és igazán azóta sem megismételt- dobása ez a film, mely tűpontos képet adja az ezredvég és ezredelő jellemző embertípusának, a cinikus, gátlástalan, dekadens yuppie-nak. Főszerepben Brad Pitt és Edward Norton.
A Django elszabadul (TV2, 23.35) valójában szerves és logikus folytatása egy rendhagyó, és a kortárs filmművészetben irányt mutató, meghatározó filmes életműnek. Quentin Tarantino mindig is a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évek B-kategóriás és más rétegfilm-termését tekintette kiindulási és hivatkozási alapnak, még akkor is, ha itt, Európában kicsit nehezen fogjuk fel, hogy az európai művészfilmek (Godard, Truffaut, Antonioni, stb.) Amerikában ugyanolyan rétegműfajnak számítanak, mint Russ Meyer sexploitation-filmjei vagy Ed Wood életműve. Eddigi filmjei is mindig valamiféle hommage-ok voltak egy, illetve alkalmanként több műfajnak, filmtípusnak, így ez a mostani, az olasz spagetti-westernek előttt tisztelgés csak egy újabb fejezet. Ilyen még nem volt. Mindazonáltal, olyan western sem készült még Hollywoodban, melynek főszereplőpárosát egy német vándorfogorvosból (Christoph Waltz) lett villámkezű fejvadász és egy revolverhőssé avanzsált szökött fekete rabszolga (Jamie Foxx) alkotná, akik halálmegvető bátorsággal szállnak szembe (még jóval a polgárháború előtt) a déli rabszolgatartókkal (pl. Leonardo DiCaprio), személyes okoktól vezérelve, de végül mégis forradalmi módon. (Bővebben)
Igenis!
Ma este ismét a könyv marad nekem?:-)
Nem is tudtam, hogy létezik “műfaji, műfajibb,legműfajibb”. Na ne már!