Mit nézzünk ma a tévében?

Mivel lassan mindenki elmegy nyaralni, ki csak ide, a kies Járdaszigetekre, ki viszont messzebbre, Egzotikába… Juan Antonio Bayona A lehetetlen (Film+2, 20.10) című filmje szinte hempereg és lubickol a 2004-es Andamán-tengeri nagy cunamiban, a zombikként dülöngélő, elveszett családtagjaikat kereső áldozatok között (Naomi Watts, Ewan McGregor), a végtagokon szakadó hús, reccsenő csontok és szétspriccenő vér, rothadó mocsok és a pusztulás képeiben. Igen rossz film ez, de gondoltam, szólok… (Bővebben)

Üdvözöljük inkább Sir Anthony Hopkins-t Hannibal Lecter ikonikus szerepében, bár A vörös sárkányban (Viasat3, 21.00) inkább csak “szakmai” tanácsokat ad az őt börtönbe juttató fiatal zsarunak (Edward Norton), hogyan teljesítse soron következő munkáját – természetesen egy őrült sorozatgyilkos elfogását.

Nézhetjük azonban azt is, ahogyan John  Malkovich “a nagy Buck Howardként”, amolyan utazó hakni-ripacsként, bemutatja A tökéletlen trükköt (Film Mánia, 21.00), Tom Hanks és fia, Colin, valamint Emily Blunt őszinte ámulatára… Nevek vannak, hogy aztán film van-e, az egy másik kérdés… (Jelentem, van: bővebben)

Az Alul semmi (FOX, 21.00) főszereplőjét (Robert Carlyle) kirúgják a gyárból, miközben munkahely sehol. Munkanélküliség, pénztelenség, kilátástalanság – helyett a haverokkal megdöbbentő tervet eszelnek ki: a helyi kocsmában kezdenek el csippendélezni, pénzért. A szolid sörhasak, a kemény fizikai munkában meggyötört végtagok és egyéb hétköznapi férfibájak azonban nem várt sikert okoznak… Peter Cattaneo drámai komédiáját nem véletlenül jelölték egy rakás díjra (amiből sokat meg is nyert), hiszen az egyszerű, átlagos kisember hétköznapi hősiessége, a bajokon való felülemelkedés az egyik legnagyszerűbb toposz a filmművészetben. Üzenete példaértékű, hatása pedig katartikus.

A Hétköznapi titkaink (m5, 21.05) családi dráma. Főszereplője egy család, amely néhány évvel az fotóriporter anya (Isabelle Huppert) tragikus halála után jön össze újra, annak retrospektív kiállítása kapcsán. A gimnáziumi tanár apa (Gabriel Byrne) immár egyedül neveli nagykamasz fiát (Devin Druid), akivel fénysebességgel távolodnak el egymástól. Bár az apa mindent elkövet, a fiú annál is magasabbra húzza közöttük a kommunikációs falat. Minden próbálkozásra kitörő düh a válasz, de legalábbis séróból megküldött hazugság. A nagyobbik fiú (Jesse Eisenberg) már régen külön él tőlük, sőt, a kezdő képkockákon éppen újszülött gyermekével ismerkedik. Az apának már félszegen titkolt új kapcsolata is van egyik kollégájával, a kisebbik fiú azonban éppúgy nem találja meg a hangot a lányokkal, mint ahogyan az apjával sem. Élénken pörgő agyában sajátos világlátása interaktív videojátékokban, illetve saját életét megörökítő naplójában kap kiteljesedést. A nagyobbik fiút régi szerelme kísérti meg. Közben kiderül, az anya régi munkatársa, a mostani kiállítás kurátora (David Strathairn) a szakmai barátságnál mélyebb érzelmeket is táplált a nő irányában. (Bővebben)

Ehhez képest nyilván súlytalan baromságnak tűnik a Csak szexre kellesz (TV2, 21.05) című romantikus komédia, aminek lényege kiolvasható már a címéből is. Nyilván az is, Natalie Portman ide, Ashton Kutcher oda (lásd a képen), de legalább szórakoztató.

Az Éjjeli féreg (m2, 21.10) viszont még mindig az utóbbi évek egyik legjobb, legfrissebb thrillere, melyben Jake Gyllenhaal ámokfutását élvezhetjük. Az izgalmas történet egy olyan híradó-operatőrről szól, aki tényleg mindent megtesz annak érdekében, hogy minden reggel használható anyagot tegyen le szerkesztője asztalára… (Bővebben)

A szerencsejátékok sporttal összefonódó területén játszódik a Pénz beszél (Duna, 22.10). Akik alkalmanként dollármilliókkal fogadnak a hétvégi bajnoki fordulók eredményére, nagyot is nyernek, vagy éppen nagyot vesztenek. Ebben a környezetben nagy az értéke a biztos tippnek… Erről szól ez a megtörtént eseményeken alapuló sztori, melyet állítólag maga az akkor a golfpályán labdaszedőként dolgozó főhős mesélte el a film producerének. Matthew McConaughey talán e szereppel lépett ki az üresfejű szépfiú kliséjéből és kezdte meg komoly színészi pályáját, Al Pacino, a tuti-tippadóhálózat fejeként viszont ugyanazt a figurát hozza tulajdonképpen, amit például a Fedőneve: Donnie Brascóban is, az agresszív és kegyetlen, sokat tudó és sokat tapasztalt, de valahol belül mégis jólelkű, humánus kisembert. (Bővebben)

Ismét láthatjuk a Desperadoban (Film+, 22.55) Antonio Banderast bús képű, titokzatos vándormuzsikusként, aki mégis igen viccesen balettozva lő halomra mindenkit, így nyerve el a szépséges Salma Hayek kacsóját. Robert Rodriguez ezúttal nem vacakol, padlógázon nyomja az ipart, annyira, hogy még haverja, Quentin Tarantinofejét is szétlöveti…

Baz Luhrmann pimasz, szemtelen, sodró lendületű, ám mégis elbűvölő Rómeó+Júliája (TV2, 23.15) szerintem minden idők egyik legjobb filmes Shakespeare-feldolgozása, melynek láttán tán még maga, a halhatatlan William is elégedetten csettintene, ha képes lenne erre. Ezerszer jobb film ez, és minden anakronizmusa dacára autentikusabb is, mint a széleskörűen körbeájult Zeffirelli-féle, mézes-cukros verzió. Claire Danes és Leonardo di Caprio pedig egyenesen zabálnivaló.

Jodie Fosterrel kezdhetjük az estét, a tévé előtt. A Kapcsolat (RTL II, 20.00) című, amúgy igen remek történetben egy rádiócsillagászt alakít, aki óriási rádióteleszkópjain keresztül fürkészi a világűrt, esetleges Földön kívüli intelligenciáktól érkező rádiójelek után kutatva. A Robert Zemeckis által rendezett film azzal a feltételezett esettel játszik el, hogy mi van, ha ezek a jelek megérkeznek? Felismerjük-e őket egyáltalán, s ha ezek a jelek tényleg azok, aminek hisszük őket, akkor képesek leszünk-e egyáltalán felvenni a kapcsolatot az idegenekkel, s ha igen, az milyen hatással lesz az emberiségre? A film műfajilag természetesen sci-fi, de annak a filozofikus, ám izgalmas cselekménnyel is bíró válfajából, a végén nem kevés érzelmi ki- és lecsapódással.

Ellentétben azzal, ahogyan sejthetnők, nem tárgyalási dráma Az állam Fritz Bauer ellen (Cinemax2, 20.30), hanem életrajz, melyben az “ellen”, még ha alapvetően jogász-környezetben is játszódik, nem pert, hanem attitűdöt jelent elsősorban. Valós személy volt a zsidó származású, harcos szociáldemokrata Bauer, aki az ötvenes-hatvanas években végzett tevékenységével fontos figurájává vált a második világháború náci bűneit megtorló hosszú harcnak. Lars Kraume szinte John le Carré-i sűrűségű drámája elsősorban arra az ötvenes évek eleji időszakra koncentrál, amikor Bauer (Burghart Klaußner igen erős alakításában), Essen tartomány főügyészeként, Adolf Eichmann náci háborús bűnös tartózkodási helyének felderítésével, illetve az elfogásához nyújtott segítségével szembekerült saját országának alkotmányával, valamint a Német Szövetségi Köztársaságban továbbra is fontos posztokat betöltő, hajdani nácikkal, és a német nép érintett csoportjaiban az akkori napokban is mélyen élő náci szimpátiával. (Bővebben)

A csábítás elmélete (Filmcafe, 21.00) viszont az előbbi film szöges ellentéte. A mézédes, ám helyenként kissé csípős humorú komédia remek jutalomjáték a kitűnő színészeknek, amivel természetesen Ashley Judd, Greg Kinnear (a képen), Ellen Barkin vagy Hugh “Kockahas” Jackson él is. (Bővebben)

Az Életem értelme (Story5, 21.00) című drámában viszont Meryl Streep alakít egy rákban haldokló anyát, akit lánya (Renée Zellweger) ápol áldozatosan, ígéretes karrierjét is feladva. A halál, illetve a reménytelen haldoklás ábrázolása mindig kényes feladat, ez a film sem képes megmaradni mindig azon a vékony mezsgyén, amit a jó ízlés szab – bár Carl Franklin rendező tisztesen próbálkozik, ez tény. Kifejezetten érdekes viszont az, ahogyan az áldozatvállalást, egy más, magasabb, távolibb cél érdekében a céljainkról való lemondást ábrázolja… Streep természetesen kapott egy Oscar-jelölést, de szerintem Zellweger jobban megérdemelte volna, akár a díjat is.

A Borotvaélen (Film+2, 21.00) című, kissé alulértékelt krimi tulajdonképpen egy igen remek kamaradráma, melyben egy amolyan szürke, átlagos kisember kerül szorult helyzetbe. Egy értékes gyémánt eltulajdonításával vádolják az illetőt (Sam Worthington), aki viszont ártatlanságát bizonyítandó, lélegzetelállító tettre szánja el magát: kivesz egy szobát egy New York-i szálloda huszadik emeletén, ebédet rendel, majd kiáll a párkányra, lábai előtt a feneketlen mélység és onnan nem moccan. Kizárólag a rendőrség csinos túsztárgyalójával (Elizabeth Banks) hajlandó szóba állni, a média teljes érdeklődésétől övezve, a végén pedig csattan a csattanó.

Az elsősorban színészként ismert Alan Rickman rendezésében, A virág románcában (Duna, 22.10) Sabine De Barra (Kate Winslet), a kertész és tájrendező hatalmas megbízást kap. Rendhagyó – mondhatni kaotikus – tájrendezési felfogásának és módszerének köszönhetően ő nyeri a megtiszteltetést, hogy megalkossa az épülő versailles-i kastély parkjának egyik fontos részletét. A megbízó nem más, mint maga a Napkirály, XIV. Lajos (akit Rickman alakít). Természetesen, egy nő számára egy ilyen világban egy ilyen munka konfliktusok ezreivel van sújtva, főleg, amikor közvetlen főnöke (Matthias Schoenaerts) egy sármos férfi, szabadjára engedett feleséggel. A téma érdekes, sok szempontból -pl. a nők szerepe a Napkirály udvarában- izgalmas is, azonban Rickman rendezői rutintalansága érződik a filmen olykor. A szerelmespár közti kémia is inkább csak színészi technika, a zenei kíséret pedig (amikor XVI. Lajos udvarában nem kisebb személyiség, mint Jean-Baptiste Lully zenélt!) fájdalmasan jellegtelen maszatolás.

Semmi különös nincs mára. Esetleg egy kedves vígjáték Susan Sarandonnal és Goldie Hawnnal (lásd a képen)? Az Örök lányok (Filmcafe, 21.00) annak idején, ’69 nyarán rendesen belehúztak, ma azonban egyikük megmaradt vénylányként is hippinek, míg másikuk már rendes tagja a társadalomnak. Harminc év utáni találkozásuk így különös izgalmakat tartogat számukra…

A Serenity (AXN, 21.00) sokadszori levetítésének viszont semmi értelme nincs a hozzá szervesen rögzülő Firefly című sorozat nélkül – ráadásul, a film sci-fi rajongó célközönségének úgyis ott van a polc egyik kitüntetett zugában az egész cucc, tokkal-vonóval, így az átlagnézőnek legfeljebb annyiba lehet érdekes, hogy láthatja Richard Castle-t (azaz Nathan Filliont) sok kilóval könnyebben és sok évvel fiatalabban.

Bár alapvetően utálom a repülőgép-katasztrófás filmeket, Paul Greengrass A United 93-as (Story4, 21.00) járat történetét feldolgozó filmjét mégis elég érdekesnek találom ahhoz, hogy ajánljam. Arról a repülőről van szó, amit nem sikerült “célba juttatni” 2001 szeptember 11-én. Greengrass az utasok rokonaival való interjúk, a légi irányítás és a biztonsági szolgálatok ügyeletben lévő tagjainak visszaemlékezései és más dokumentumok alapján rekonstruálja a United 93-as járat utolsó repülését – az eredmény igen hitelesnek tűnik, amellett, hogy mint film, megdöbbentő és torokszorító.

Viszont a tegnap szülinapos Liam Neeson lányát is elrabolják újra Párizsban, az Elrabolva (Viasat3, 21.00) című, s ha nem láttuk még, akár izgalmasnak is tekinthető thrillerben. Az emberrablók pechjére Liam egy szuperkiképzett hajdani szupertitkosügynök, tehát a végkifejlet nem sok jót tartogat a rosszfiúk számára.

Kevéssé ismert filmje Elek Juditnak a Sziget a szárazföldön (m5, 21.05), mely 1969-ben készült Mándy Iván novellája és forgatókönyve alapján. Egy kedves, de nagyon magányos öregasszonyról szól a történet, aki emlékei, kedvenc tárgyai között éldegél magányosan. Hiába költözik el, a magány mindig vele jár. Kiss Manyi tünemény a főszerepben.

Az Álmomban már láttalak (RTL Klub, 21.25) amolyan Hamupipőke-sztori, tündérmese lusta felnőtteknek. Jennifer Lopez szobalány egy decens szállodában, ahol véletlenül egy jóképű politikus (Ralph Fiennes) összetéveszti őt egy helyi menő csajjal – és beleszeret. A szegény J-Lo kapva kap az alkalmon, azonban retteg attól, hogy kiderül, kicsoda valójában. A hazugságerdő aztán egészen odáig gyűrűzik, hogy még mi, nézők is azt hisszük, ez egy jó film… Holott csak hazugság. Mikor jön össze, mondjuk, Lézer Janó egy szobalánnyal, valamelyik jaj-de-fontos útján? Mikor? Viszi magával közpénzen a saját luxusmacáját és azt birizgálja. EZ az igazság. (Másrészt, ki a francnak kell a mi Janónk, ugyebár.)

Lesz a Blöff is (TV2, 21.55). Gájricsi.

Az igazi martfűi rém pszichológiailag hiteles portréja Sopsits Árpád krimije, A martfűi rém (HBO, 20.00), mely egyszerre áll viszonylag stabil lábakon a valóság talaján/ingoványán, de egyben a rendező talán legműfajibb filmje is. Ez utóbbi tekintetben ráadásul nemzetközi színvonalon hozza mércét, sok tekintetben meg is haladva azt. Egyszerre idézi a trendi skandináv krimik borongós, sötét, kissé misztikus, de mégis földközeli világát és a Fincher-, vagy True Detective-szerű thrillerek borzongató, brutális atmoszféráját – miközben az egész egy valóban megtörtént bűnügy a hatvanas éve Magyarországáról. Én egy időben faltam Mág Bertalan és Szamos Rudolf történeteit, azok is rendre megidéződtek bennem. Alapos, igényes munka a film, igen hatásos látványvilággal, egy-két nem túl súlyos anakronizmustól, illetve néhány nem egészen odaillő színészi teljesítménytől eltekintve (és itt most nem a remek Anger Zsoltra, Hajduk Károlyra vagy Balsai Mónira gondolok).

Aztán. A Ki nevet a végén (Galaxy, 21.00) például a pukihumor koronázatlan királyának, Adam Sandlernek normális emberek számára is nézhető filmjei közé tartozik. Sandler itt egy halálosan beteg standup-komikust alakít, aki élete utolsó óráiban próbálja ki, milyen érzés önzetlennek, jónak lenni…

Sajnos, nyugodtan mondhatom azt, hogy ez A lecke (m5, 21.00) nekünk, magyaroknak semmi újat nem mond, hiába kaszálta le tavaly és idén a világ jó néhány filmfesztiválját. Ez, persze nem jelenti azt, hogy ne nézzük meg; inkább arról van szó, hogy nézzük nyugodtan, mert az általa állított tükörben azt látjuk, amik mi is vagyunk tulajdonképpen. Kelet-Balkán, Nyugat-Balkán, egyre megy. Mindannyian ama bizonyos szerv csúnyábbik végén csücsülünk… (Bővebben)

A halászkirály legendáját (Film Mánia, 21.00) Terry Gilliam egy igen romantikus korszakában követte el. A történet egy könnyes, édesbús csavargómese a szeretetről, boldogságról, valamint az egymás iránti féltés diadaláról. Robin Williams, a modern Diogenész karon fogja Jeff Bridges-t, a kiégett, cinikus, ám tán éppen ezért sikeres rádiós DJ-t és megkeresik együtt a Szent Grált. A történet végén obligát tűzijáték.

Emlékszünk még, amikor 1994-ben, egy Budapestről Bécsbe tartó vonaton megismerkedett egymással Céline (Julie Delpy), a francia egyetemistalány és Jesse (Ethan Hawke), az amerikai srác? Végigdumálták az utat, sebtiben egymásba szerettek, majd a srác megkérte a lányt, hogy maradjon vele reggelig, amíg annak indul a repülőgépe. Azt hittük, ennyi, soha nem találkoznak többet. Aztán majd’ tíz év elteltével Jesse megírja annak a bécsi éjszakának a történetét egy regényben, és a könyv párizsi bemutatóján újra találkozik Céline-nel. Újabb végtelen beszélgetés, újabb éjszaka. Két előzmény nélkül, valószínűleg csupán egy vég nélküli évődésből veszekedésbe fajuló, majd visszacsendesedő, de tulajdonképpen teljesen érdektelen csevegést lát az egyszeri néző, ráadásul jó hosszan. Úgy tűnik, ennek a meglehetősen hektikus románcnak nem lesz vége, Mielőtt éjfélt üt az óra (m2, 21.10). (Bővebben)

Az utolsó gyémántrablás (RTL Klub, 22.05) egy szórakoztató krimivígjáték a címbeli témában, Pierce Brosnannal, Woody Harrelsonnal (ők a képen), valamint Don Cheadle-el és Salma Hayekkel. Laza, vicces semmiség, sem több, sem kevesebb.

Talán meglepetésre, de irodalmi adaptáció (Chuck Palahniuk regényének alapján) a Harcosok klubja (Film+, 23.15), ami az ezredforduló idejének egyik emblematikus kultuszfilmje volt, s ennek megfelelően, de ennek ellenére is, ma is erősen ajánlott megtekintése. David Fincher egyik legnagyobb -és igazán azóta sem megismételt- dobása ez a film, mely tűpontos képet adja az ezredvég és ezredelő jellemző embertípusának, a cinikus, gátlástalan, dekadens yuppie-nak. Főszerepben Brad Pitt és Edward Norton.

A Django elszabadul (TV2, 23.35) valójában szerves és logikus folytatása egy rendhagyó, és a kortárs filmművészetben irányt mutató, meghatározó filmes életműnek. Quentin Tarantino mindig is a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évek B-kategóriás és más rétegfilm-termését tekintette kiindulási és hivatkozási alapnak, még akkor is, ha itt, Európában kicsit nehezen fogjuk fel, hogy az európai művészfilmek (Godard, Truffaut, Antonioni, stb.) Amerikában ugyanolyan rétegműfajnak számítanak, mint Russ Meyer sexploitation-filmjei vagy Ed Wood életműve. Eddigi filmjei is mindig valamiféle hommage-ok voltak egy, illetve alkalmanként több műfajnak, filmtípusnak, így ez a mostani, az olasz spagetti-westernek előttt tisztelgés csak egy újabb fejezet. Ilyen még nem volt. Mindazonáltal, olyan western sem készült még Hollywoodban, melynek főszereplőpárosát egy német vándorfogorvosból (Christoph Waltz) lett villámkezű fejvadász és egy revolverhőssé avanzsált szökött fekete rabszolga (Jamie Foxx) alkotná, akik halálmegvető bátorsággal szállnak szembe (még jóval a polgárháború előtt) a déli rabszolgatartókkal (pl. Leonardo DiCaprio), személyes okoktól vezérelve, de végül mégis forradalmi módon. (Bővebben)

Balett-témájú a ma már musical-formátumban is hódító Billy Elliot (Paramount Channel, 21.00) története, Stephen Daldry 2000-ben bemutatott megkapó filmje. Billy (Jamie Bell – a képen) egy északkelet-angliai Durham egyik bányászközösségébe született, ahol minden férfi (apa és báty) bányász, anya már elment, a nagyi pedig súlyosan agyérelmeszesedéses. Apa Billyt természetesen boxra járatja, hogy legyen belőle férfi, azonban a srác lopva a szomszédban pipiskedő balettezők felé kacsingat – sokkal jobban érdekli a tánc, mint az ökölvívás. Kap is egy óriási sallert, miközben edzés közben a tüllszoknyákat bámulja. A balettoktató nő azonban észreveszi Billy érdekélődését a balett iránt, és kiderül az is, hogy a srác istenáldotta tehetség. Tadada, tadada, tadada, a továbbiakban arról szól a film, hogy lesz-e balett-táncos Billyből, vagy sem, és el tudja ezt fogadni az alapvetően munkás- és bányásztradíciókat követő család, vagy sem. (Bővebben)

Ugyanekkor négy, enyhén, de inkább fokozott mértékben romos tata, azaz Robert De Niro, Michael Douglas, Morgan Freeman és Kevin Kline, mintegy utolsó nekirugaszkodásként, mulattírozni megy Las Vegasba a Last Vegas (Film+, 20.50) című kabaréban, amely ugyan nem sokkal érdekfeszítőbb történet, mint egy telefonkönyv, mégis megnézte már több Magyarországnyi közönség. (Bővebben)

Mivel fizikailag nem mi éljük át, érdekes, tanulságos lehet a Cserbenhagyás (Galaxy, 21.00) című filmdráma is, melyben Terry George rendező egy tragikus végű, de teljesen banális cserbenhagyásos balesetet dolgoz fel a létező összes szemszögből, kitűnő színészek (Joaquin Phoenix, Mark Ruffalo, stb.) segítségével.

Az Erőszakos múlt (Mozi+, 21.00) viszont David Cronenberg filmje, bár már nem közelíti meg a kanadai mester korábbi kultuszfilmjeinek (Karambol, Meztelen ebéd, stb.) színvonalát. Bár azért ez is egy korrekt, még emészthetően moralizáló krimi-thriller, Viggo Mortensennel és Ed Harrisszel – a téma a jogos ön- és vagyonvédelem.

De mi van akkor, Ha ölni kell (Cool, 23.00)? A Samuel L. Jackson által alakított férfi tíz éves kislányát két részeg férfi erőszakolja meg, mire az apa mindkettőt lelövi. Joel Schumacher filmjében az eset következményei bomlanak ki, hiszen mindez Délen történt, ahol a gyilkosság elkövetői fehérek voltak, a bosszúálló apa pedig fekete. Jackson mellett Matthew McConaughey és Sandra Bullock, ellenében pedig a nagyon rohadt Kevin Spacey. A történetet John Grisham, a tárgyalótermi drámák specialistája írta, tehát biztosak lehetünk abban, hogy meg is van írva, de azért hagy némi gondolkodni valót bennünk erre a mai estére, már úgy erkölcsileg-etikailag…

Ezalatt az Elveszett (RTL II, 23.00) című izgalmas thrillerben a kissé bizarr szépségű Amanda Seyfried alakít egy lányt, aki munkából hazatérve azt veszi észre, hogy testvére eltűnt a lakásukból. Mivel egy évvel korábban őt is elrabolták már egyszer, az a meggyőződése, hogy testvére is emberrablás áldozata lett – azonban senki nem hisz neki…

Jackie Chan viszont öregszik. Ma már akár arra is kész, hogy komoly filmhez is adja nevét, arcát és pénzét… Az általa rendezett és főszerepelt 1911 (RTL Klub, 23.15) című történelmi dráma (!) Kína polgári forradalmának történetét meséli el látványosan és izgalmasan, melynek során a nép Szun Jat-szen vezetésével végett vetett a császárság korának.