A Hart háborúja (AMC, 19.45) nem egészen szokványos háborús történet. Nem a vér zivatarában győzedelmeskedő katona hősiességének látványos és lelkesítő eposzát láthatjuk, hanem egy hadifogoly küzdelmét maga és katonáit megillető emberi jogokért. Hart hadnagy (Colin Farrell) háborúját dicstelen körülmények között vívja, hiszen ő az ellenség, ráadásul a náci német hadsereg által legyőzött, vesztes fél, ami a ma, de a múlt Amerikájában is igen negatív állapot. (Bővebben)
Később jön A hamisító (Viasat3, 21.00), egy 2014-ben készült képhamisítós krimi, ami viszont olykor meglehetősen megható családi drámaként is működik, mely családban mindenki zseniális képhamisító. A leosztás: Tye Sheridan (fiú), Christopher Plummer (nagyapa), és John Travolta (apa) – a képen ők. Szolid kis film, de én szerettem.
A ma esti Bergman-filmklubban az Arc (m5, 21.20) kerül sorra, mely sok tekintetben nem tipikus bergmani alkotás. Egy kisvárosba érkező vándorcirkusz-kompániát látunk, valamikor a XIX. században, melynek ördögi bűvésze, Vogler (Max von Sydow) szemfényvesztő csodákkal bűvöli el a szájtáti közönséget, minek hatására a városka politikai elöljárói és a városi értelmiség egyből észreveszik benne “a konkurenciát”, és sarlatánság vádjával el akarja őt üldözni. Küzdelmüket azonban már jellegzetesen bergmanian látjuk: arcokról készült közelikben rajzolódik ki a dráma valódi mélysége.
Gazdag Gyula 1971-es filmje a Sípoló macskakő (Duna, 22.35), melyet a korabeli kultúrpolitika (vagy cenzúra, értsd, ahogy akarod) szinte azonnal be is dobozolt, hiszen Aczél elvtárs szeme éles volt, mint a sasé, és meglátá benne a szocialista társadalom karcos gúnyrajzát. Holott, csupán egy nyári építőtábor kissé balhés története bomlik ki a filmben. Szerencsére, az idők azóta már mások… (?)
A kártyavár összedől (Mozi+, 23.25) Stieg Larsson négysikerű, Millenium című regény- és film-trilógiájának befejező, utolsó része. A három rész szervesen összetartozik, lineárisan következnek egymásból, külön-külön csak részben érthetőek. Mégis, A kártyavár összedől sokkal jobban passzol a második, A lány, aki a tűzzel játszott című részhez, e kettő nyugodtan felfogható egyetlen, igen hosszú játékfilmnek is, vagy egy tévésorozatnak, egybenézve. Persze, a rendező itt ugyanaz (Daniel Alfredson), ami alanyi jogon adhat valami stílusfolytonosságot a projectnek. Így, bevégezve a trilógiát, azonban egyértelműen látszik, hogy az első, Niels Arden Oplev által rendezett A tetovált lány egy igen jól sikerült felütés volt csupán, melynek a második része még viszonylag sikeresen tartotta fenn az első rész okozta feszültséget, illetve nézői várakozást, e befejező rész azonban már kissé gyengére sikerült. (Bővebben)
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: