A félelem óráiban (Film Mánia, 21.00) kezdhetjük az estét. Az 1990-ben készült thriller elsősorban a benne szereplők, valamint rendezője miatt lehet érdekes. Michael Cimino A szarvasvadásszal olyat tett le az asztalra, hogy már csak annak jogán is muszáj megemlíteni minden munkáját, így ezt a filmet is. Az ekkoriban még viszonylag sima képű Mickey Rourke játssza azt a veszélyes bűnözőt (a képen Kelly Lynch-csel), aki a börtönből megszökve egy család otthonában keres búvóhelyet üldözői elől, ahol azonban a családfő (Sir Anthony Hopkins) igen határozottan áll ki a vendéglátás hagyományos formulái mellett.
A spagetti-western rajongók sok milliós táborának ajándéka mára A Jó, a Rossz és a Csúf (TV2, 21.55). Sergio Leone műfaji klasszikusa büszkélkedik a filmtörténelem egyik legszebb hármas pisztolypárbajával, ehhez azonban végig kell nézni a bő két és félórás filmet, hiszen az csak a legvégén zajlik majd le. A film másik rendkívül érdekes része viszont rögtön az elején van, amikor egy legalább 20 perces némajátékban megismerjük a történet címszereplőit… E két pont között pedig ott van maga a film, mint olyan. (Érdekes lehet, hogy a spagetti-western kifejezés valójában gúnyos cikizés, amit a klasszikus amerikai western kedvelői-művelői akasztották rá a hatvanas években megjelenő olasz gyártású westernekre, utalva azok származására, de hosszára is… Azonban mint ahogy az olasz konyha is sokunknál magasan veri az amerikai kulináriát, a spagetti-westernek is népszerűbbek ma már a hagyományos, amerikai westerneknél: ha megkérdezünk valakit, 10-ből 9-en biztosan a Volt egyszer egy vadnyugatot, vagy éppen ezt A Jó, a Rossz és a Csúfot mondják kedvenc westernüknek, nem pedig a Délidőt, a Hét mesterlövészt, és a többi -amúgy szintén kitűnő- klasszikus filmeket…)
Egy friss magyar film bemutatója kapcsán szinte mindig felhördül az internet mindenhez is értő népe, hogy miért nem foglalkoznak inkább a magyar filmesek a magyarság igazi tragédiájával, Trianonnal, az ruszki megszállással, stb. Miért mindig csak a zsidók, meg a komenisták… Nos, a Könyörtelen idők (Duna, 22.35), Sára Sándor 1991-ben bemutatott, remek rendezése például ékesen bizonyítja, hogy a hőzöngés és a hörgés helyett inkább művelődni kellene. A Domahidy Miklós (A lapítás iskolája című) regényét adaptáló történetben egy őrmester és négy bakája szökik meg a második világháborúból egy hamisított menetlevél segítségével, és próbál hazajutni a menekülő németek, a tomboló nyilasok, az előrenyomuló ruszkik és az éppen erősebbnek látszóval kollaboráló, hátországbéli magyarok mátrixában. Picit hajaz a sztori Keletiék zseniális Tizedes és a többiek-jére, azonban ez a történet annál mélyebben drámai és tragikus, mindamellett hogy karcosan igaz is. Öt plusz egy parádés színészi alakítás (Seress Zoltán, Stohl András, Szarvas József, Őze Áron, Mihályfi Balázs, vagy Andorai Péter a szolgabíró szerepében), valamint a pontosan megírt történet, egy precízen és bátran megfogalmazott problematikát tár fel világosan, örök idők okulására. Egészen kiváló, ezzel együtt méltatlanul alulértékelt alkotás ez.
A Grand Budapest Hotel (SuperTV2, 23.20) viszont egy irodalmi, fotográfiai és történelmi emlékgyűjtemény sajátos interpretációján alapuló, 100 perces költői képeslap. Egy leporelló egy elképzelt, XX. század eleji, közép-európai, kifinomult “aranykorról”, vagy akár egy életmód és művelődéstörténeti értekezés a mesebeli Futrinka-utca hangulatában, egy olyan fiatalember –Wes Anderson, lásd: pl. Tenenbaum, a háziátok, vagy a Holdfény királyság…- agyából, aki ezt soha meg nem tapasztalta, csupán féktelen, varázsos és szertelen fantáziával elképzelte. (Bővebben)
