Mit nézzünk ma a tévében?

A naptári ősz első estéjén nézhetjük megint például Az árulót (Filmcafe, 20.00), egy amolyan “Jack Bauer-i“, terroristás thrillert (tehát nem biztos, hogy másfél óráig elengeded a fotel karfáját…), mely az FBI köreiben megbúvó, címbeli tulajdonságokkal bíró figuráról, valamint Amerikában buszokat robbantani készülő arab terroristákról szól. Főszerepben Guy Pearce, Don Cheadleés Jeff Daniels.

Picit később, A titkos ablak (AMC, 20.10) című thrillerben Johnny Depp alakít egy alkotói válságban leledző egykori bestsellerírót, aki egy hegyi vadászházba elvonulva teljes magányban próbálja megírni az irodalmi életbe való visszatérését jelentő új regényét. Egy nap valaki (John Turturro) bekopog az ajtón, és azt állítja, hogy az író tőle lopta egyik korábbi sikerének ötletét… Ehhez az alapszituációhoz hozzájön még, hogy a filmet Stephen King írta, (nem, nem önéletrajzi elemek felhasználásával!  ), akkor nagyjából belőhetjük, hogy mi vár ránk: fokozódó lelki terror, növekvő szuszpenz, némi paranoia és egy kis borzongás.

Az Életem értelme (Story4, 21.00) című drámában viszont Meryl Streep alakít egy rákban haldokló anyát, akit lánya (Renée Zellweger) ápol áldozatosan, ígéretes karrierjét is feladva. A halál, illetve a reménytelen haldoklás ábrázolása mindig kényes feladat, ez a film sem képes megmaradni mindig azon a vékony mezsgyén, amit a jó ízlés szab – bár Carl Franklin rendező tisztesen próbálkozik, ez tény. Kifejezetten érdekes viszont az, ahogyan az áldozatvállalást, egy más, magasabb, távolibb cél érdekében a céljainkról való lemondást ábrázolja… Streep természetesen kapott egy Oscar-jelölést, de szerintem Zellweger jobban megérdemelte volna, akár a díjat is.

Jó, hát akkor itt fogunk élni. Benn mi volt? Miért? Kinn mi volt?! Vigyázz Dinikém édes, nehogy megetessenek, ne ugrálj, ne feltűnősködj! Aki kérdez, az faggat, mert őt is faggatják. Tanulj, jegyezd meg a tananyagot, mondd vissza nekik! Ne ellenkezz, ne szólj soha feleslegesen! Nem beszélve a nőkről… Ma este (is) Megáll az idő (m5, 21.20). Hűha! Lívia! Ha még egyszer így néz rám, engem is rákenhet a szendvicsére! Hajrá egyedül! Ne legyen SEMMI! C’mon lets twist again! Éljenek a hülyék! ALAPmű. (Kép) Gothár Péter a héten 70 éves.

A Hannibál ébredésében (AMC, 22.00) a címbeli Hannibál az a Hannibal Lecter, akinek megformálásáért Anthony Hopkins annak idején mindössze húszperces jelenéssel, ám minden vitán felül kapta meg a Legjobb férfi főszerepért járó Oscart a Bárányok hallgatnak című filmben. Ebben a filmben még nem láthatjuk Hopkinst, hiszen ez a Hannibál-tetralógiaként is ismert történet időrendben első része, melyből értelemszerűen Hannibál ifjúkoráról kapunk mélyreható információkat. Hopkinst nyilván már nem lehet 40-50 évet visszafiatalítani, még ha azt el is tudná játszani, így az ifjú Lectert Gaspard Ulliel alakítja, egy meglepetésre egészen izgalmas thrillerben.

Bruce Willis megszokott karakterét, a kiégett, cinikus rendvédelmi dolgozót (ezúttal FBI-ügynököt) hozza A kód neve: Merkúrban (Viasat6, 22.00), aki egy autista, dolgokat, titokzatos ábrákat látó kisfiú eltűnésének ügyében döbben rá furcsa összefüggésekre, bár azt igazán felfogni sem tudja, mi az, amit a kisfiú magától értetődően lát. Tök izgi film amúgy, bár egy időben szinte mindennap vetítette valamelyik csatorna…

A “közszolgálati mamutban” viszont valaki Ingmar Bergmanra van rákattanva, ugyanis a tegnapi Szenvedély után ma az Őszi szonáta (Duna, 22.10) kerül sorra, amiben egyszerre láthatjuk Liv Ulmannt és Ingrid Bergmant, akik Erland Josephson vigyázó figyelmétől övezve, a lélek végtelen ösvényein bolyongva kergetik egymást az őrületbe… A film egy végletesen intim, mély és alapos térképe egy sérült anya-lány kapcsolatnak, a háttérben Chopinnel.

A Tombstone – A halott város (Mozi+, 23.00) viszont egy fasza western, mely Wyatt Earp és fivérei, valamint Doc Hollyday klasszikus történetét meséli el újra, komoly bajszokkal, coltokkal, meg az összes szokásos kellékkel, remek szereposztásban: Val Kilmer, Kurt Russell, Sam Elliott, Michael Biehn, Charlton Heston, és még sokan mások.

Roland Emmerich általában az egész világot szereti lerombolni, de ma megelégszik annyival is, hogy Az elnök végveszélyben (Mozi+, 21.00) legyen. Terroristák rohanják le a Fehér Házat, de egy nyugdíjas ügynök, szabadságon lévő, lefokozott CIA-ügynök, takarítónő, stb., stb. Nagyon pifpuf, nagyon dirrdurr. (Bővebben)

Mickey Rourke (a képen) viszont ma kedvenc szerepkörében lesz látható. Ő A hallgatag bunyós (Film Mánia, 21.00), már régen túl igazán magasra sohasem ívelő pályájának delelőjén, aki egy szép nap, egy kedves tengerparti városban találkozik a gyönyörű Rubyval (Debra Feuer), aki a parton üzemelteti kicsiny Vidámparkját. A tengerparti éjszakában dolgozik Wesley (Christopher Walken) is, a simlis krakéler, élet- és előadóművész, valamint alkalmi tolvaj, aki mindent megtesz a bunyós barátságáért, hiszen komoly tervei vannak vele… No, természetesen, semmi törvényes. A hallgatag bunyósnak választania kell a szerelem, vagy a kétes eredetű anyagi haszon között.

A Bajos csajok (Paramount Channel, 21.00) főszerepében a pletykalapok tegnapelőtti állandó címlaplányát, Lindsay Lohant nézhetjük meg, aki -a történet szerint- ekkor még nincs túl mindenen, pedig már ekkor is úgy néz ki. (Bővebben)

Később a Csak barátok (Filmcafe, 21.40) című romantikus komédia azt az örök kérdést boncolgatja, mi szerint létezhet-e barátság fiú és lány között? Nem tudományos hitelességű kutatások szerint, valamilyen okból a lányok szerint igen, a fiúk szerint nem. Naná, hiszen mindkettő a másikat akarja, de míg rendszerint a fiúnak EZ a lány tetszik, a lány általában AZT a fiút akarja. Nem ezt, akivel ebédelni, fagyizni, vásárolni jár, akivel minden titkát megosztja, hanem azt, akinek feszes fenekére kacsint a gimi összes csaja, aki a menő csávó a suliban. Kimondhatatlan katasztrófa ez a “barát státusz” a langymeleg és rózsaszín tétlenségében leledző kamasznak. Főleg, ha kövérkés, félénk, igazi vesztes típus, a menő csávók céltáblája, a nyuszi sapkával/sapkátlan. Aztán telik múlik az idő, s a kövérkés bénaságból Ryan Reynolds lesz, akire Anna Faris, vagy Amy Smart már egészen másként rebegteti hosszú szempilláit… (Bővebben)

Késő este aztán bemenekülhetünk például a Pánikszobába (SuperTV2, 22.25) is. David Fincher mesteri thrillerjének “címszereplője” a gazdagok villáiban kiépített legbelső, hermetikusan elzárt biztonsági rész. Jodie Foster (a gazdag anyuka) zárja be magát ide klausztrofóbiás és cukorbeteg gyermekével együtt, miközben a csúnya, gonosz Forest Whitaker (mint betörő) odakintről paráztatja őket, méghozzá izomból. (Bővebben)

A Továbbállók (Paramount Channel, 22.55) című filmről pedig nyugodtan mondhatjuk azt, hogy Amerikai szépség ‘kettő‘. Azaz, egy tulajdonképpeni folytatás, hiszen mintegy tíz év múltán, az öt, méghozzá igen fontos (legjobb film, rendező, forgatókönyv, férfialakítás és fényképezés) Oscar-díjjal súlyosbított ‘egy’ után, Sam Mendes ezzel a filmmel tért vissza első nagy sikere helyszínére, az amerikai középosztály élveteg és anyagi jólétben élő közegébe. Ezúttal azonban nem lakóhely szerint választotta filmje témáját és szereplőit, hanem a vizsgált társadalmi rétegnek egyetlen korosztályát, a gyermekvállalás előtt álló fiatal párokat vette sajátosan fókuszált nagyítója alá. A szociografikus igényű, ám maróan kritikus, a visszásságokat karakánul karikírozó szemlélet viszont nagyjából ugyanaz, mint az említett Amerikai szépségben. (Bővebben)

Vége a nyárnak és ma este, tán utoljára, ami a csövön kifér. Például a Vérmesék (RTL+, 21.00), egy furcsa humorú, ám igen szórakoztató film, egy akciókrimi-vígjáték, Luc Besson rendezésében. Egy tanúvédelmi programban résztvevő hajdani maffiózó (Robert de Niro) és családja (Michelle Pfeiffer, valamint Dianna Agron és John D’Leo) -ők a Vérmesék, tehát a Vérmes család, és nem véres mesék…- néhány napját követjük nyomon, amit folyamatos vándorlásukban éppen egy békés normandiai kisvárosban töltenek el, szembesülve a vidéki francia élet kényelmes sebességével és életszemléletével, az őket óvó FBI (Tommy Lee Jones) figyelő szemei által vizslatva minden lépésüket – miközben a maffia is teljes erővel keresi őket. (Bővebben)

Alfonso Cuarón filmdrámája, Az ember gyermeke (Galaxy, 21.00) sem könnyű darab. Ez egy disztópia (negatív utópia) a nem túl távoli jövőről, amikor a Föld tartalékai kimerültek és a társadalmi rendszerek széthullottak. Egyedül Anglia teljesít jobban -hangban és propagandában- mindenkinél egy erős kezű diktátor irányításával. (Mondom: Anglia!) A szinte élhetetlen világban már 19 éve nem született gyermek (…fogy az angol!), mígnem… Minőségi film, komoly elmélkedésre okot adó magvas mondanivalóval, Clive Owennel, Julianne Moore-ral és Michael Caine-nel (lásd a képen).

A szomszéd (Duna, 21.20) című thriller viszont a terrorizmus sajnos, ma igen divatos témájában kutakodik azzal, hogy a köztünk élő, ártatlan átlagpolgároknak látszó, ún. alvó terroristasejtekről mesél. A legizgalmasabb ebben a történetben az, hogy még a 2001. szeptember 11-i WTC-merényletek előtt készült. Főszerepben Joan Cusack, illetve Jeff Bridges és Tim Robbins.

A Tolvajtempó (RTL Klub, 21.20) ugyanekkor egy fullsebességes, autótolvajos akciófilm, amiben nagyon gonosz arcok egy jó útra tért hajdani autótolvajt (Nicolas Cage) zsarolnak meg öccse esetleges meggyilkolásával, amennyiben nem csinálja meg a nagyon veszélyes tuti bulit. A filmben intellektuális mélységek nincsenek, viszont amit vállal, azt teljesíti is. Angelina Jolie ráadásul szőke hajjal látható egy fontos mellékszerepben. 🙂

A Kalifornia – A halál nem utazik egyedül (Film Mánia, 22.40) című történetben pályakezdő oknyomozó újságírók (Michelle Forbes és David Duchovny) utaznak autóval LA-be, hogy sorozatgyilkosokról írandó könyvükhöz gyűjtsenek anyagot – a hosszú útra azonban utastársakat keresnek. Találnak is, mint az a film címéből kiderül, méghozzá távlati céljaiknak tökéletesen megfelelőt (Juliette Lewis és Brad Pitt). Csak éppen nem abban az értelemben, ahogy azt szeretnék. Dominic Sena teljesen korrekt road-thrillerje ez a film.

Wong Kar-Wai rajongói általában földre borulnak atmoszférateremtő tehetsége és könnyed, mégsem súlytalan melankolikus filmlírája előtt. Első Hollywoodban készült filmje, a My Blueberry Nights – A távolság íze (Filmcafe, 22.55) is szépen beleillik a Vadító szép napok óta felfestett sorba: ugyanazt a franciás-film noiros, költői dizájn-formalizmust csinálja, mint eddig, csak nincs itt Maggie és Leslie Cheung, Andy Lau és a többi hongkongi modellszépségű filmsztár és nincsenek a monszuneső áztatta Hongkong lampionokkal sejtelmesen átvilágított sikátorai, helyettük vannak viszont modellszépségű hollywoodi színészek, mint Rachel Weisz, Natalie Portman és Jude Law, valamint kakukktojásként, a filmnek dalaival, de erős színészi jelenlétével is markáns fazont adó Norah Jones. És vannak még az amerikai filmek kedvelt helyszíneiként ismert kávézó, kocsma- és kaszinóbelsők, valamint vannak ezek klausztrofóbiáját oldva, a szintén ismerős nevadai és coloradói tájképek. (Bővebben)

Kissé rendhagyó film a Túl a fenyvesen (RTL II, 23.00), a Blue Valentine-nel névjegyét arra a bizonyos asztalra koppanósan letevő Derek Cianfrance második műve. Szerkezetében, “narratív struktúrájában” mindenképpen, de hangvételében, igényében is, azonban úgy, hogy témája pontosan belepasszol az amerikai (sőt, akár a zsidó-keresztény) kultúrkör egyik legnagyobb toposzába, az apa-fiú kapcsolat szerteágazó szimbólumrendszerébe. Természetesen, az amerikai független filmes szcénában sem meglepetés, ha egy alkotó netán mélyebbre kíván ásni bizonyos kérdésekben a világmegmentő, gumigatyás szuperhősök dedós szintű moralitásánál, az azonban messze nem szokványos, hogy egy alkotó már második filmjében egy komplett, nagyívű tézisfilmmel álljon elő, ami nem kisebb kérdést, mint a tetteink iránti felelősség vállalásának összetett problematikáját járja körül, nagyjából a teljesség igényével. Avagy, meddig gurulhat az alma a fájától? Komoly a szereposztás is: Ryan Gosling, Bradley Cooper, Eva Mendes, Ray Liotta, stb. (Bővebben)

A CBGB (RTL+, 23.05) Hilly Kristal (Alan Rickman) műfaj-, és trendteremtő, híres-hírhedt klubjának kivonatos története, illetve alapítójának portréja a töméntelen kutyaszar ellenére, egészen illedelmes kivitelben. Itt van mindenki (képletesen persze, színészek által eljátszva), a Televisiontól vagy Debbie Harryn és a Ramonesen át a Talking Headsig és a Police-ig, akik egyaránt e műintézményben kezdték pályájukat, csak éppen magában a filmben nincs semmi, ami valójában punk. Azt csak a punkok tudják, esetleg John Waters.

Három nem túl szerencsés életű, de az edzőtermek világában kifejezetten éles eszűnek tűnő bodybuilder (Mark Wahlberg, Dwayne “The Rock” Johnsonés Anthony Mackie) egy nap mer nagyot álmodni és begyűjteni mindent, amit szem, száj és bankszámla megkíván és igényel. Bár a rendező Michael Bay neve mára egybeforrt a kifejezetten ostoba, ám rendkívül látványos nyári kasszasikerekkel, melyekben rendszerint kétdimenziós, durván faragott hősök lengetik magasan a csillagsávos lobogót, miután előtte azért jól kiszámíthatóan megmentették a világát (ergo Amerikát) – mégis meglepetés tőle ez a Pain & Gain (TV2, 23.10) című, helyenként ugyan Guy Ritchie stílusát idéző, de Bay-től tényleg meglepően szórakoztató – ráadásul a valóságban is megtörtént eseményeket elmesélő- krimikomédia.

Nagy franc ez a Damien Chazelle, ugyanis 2013-ban egyszerre két helyre is el tudta adni nagy ötletét, a “zenész, akinek tökéletesen, egyetlen hiba nélkül kell játszania, különben meghal”-t. Ekkor készült ugyanis a Whiplash című rövidfilm, melynek egy évvel későbbi nagyjátékfilm-verziója elég hangos sikereket aratott, ugyebár. Ott a halál csupán egy perverz módon maximalista zenetanár képében jelenik meg, de ebben a Hibátlan előadás (Duna, 23.25) című spanyol filmben –Eugenio Mira rendezésében-a híres zongoristát (Elijah Wood) hibátlan játékra kényszerítő hang egy mesterlövész, szuperhalk és szuperpontos puskával. A Whiplash persze, másfelé is kanyarodik el, az egy minden ízében egységes, koherens dolgozat – ez a film viszont inkább csak egy-két jó és egy csomó rossz, idétlen, illetve erőltetett ötlet kidolgozatlan halmaza. A zene itt is központi elem, ezúttal azonban nem jazz, hanem egy meglehetősen béna, jellegtelen műzene, amit az alkotók minden idők legeljátszhatatlanabb zeneműveként kívánnak eladni. Aki hallott már Rahmanyinovról, Lisztről, Prokofjevről vagy akár csak Beethovenről, ennek hallatán csendben mosolyog, mint ahogy azon is, hogy komolyzenei koncerten elképzelhetetlenek olyan események, melyek mellett itt gyakorlatilag szó nélkül megy el a film. Chazelle erősen ritmizált, szinte már zenei jellegű cselekményszövése sem érvényesül a filmben, az a thriller (vagy mi), ami pedig a végére kikeveredik, hatástalan. Azonban a Bösendorfer valóban az egyik legnagyobb hangterjedelmű koncertzongorát gyártja, melynek hangja önmagában is elég egy mítoszra -értő kezek között-, és egy nehéz darabbal birkózó tehetséges zenész drámája is lehet olyan erős, amely önmagában is elegendő egy jó filmre. Ez a film azonban nem ilyen.

A Nem vagyunk mi angyalokban (Duna, 20.25) Robert De Niro öltözik papi reverendába Sean Pennel, miután -igaz, önkényesen- éppen befejezték büntetőintézetben való tartózkodásukat. A kérdés tehát az, hogy teszi-e az embert a ruha? A filmet Neil Jordan rendezte David Mamet forgatókönyvéből – régen tetszett, nemrégiben viszont nem nagyon…

Korántsem olyan rossz azonban a Legenda (Film+, 21.00), mint azt a legtöbb kritika sejtetni engedte, anno, bár tényleg nem lett kultuszfilm, ahogyan azt alkotói (valamint a valódi Kray-mítosz ápolói) minden bizonnyal szerették volna. Akad benne néhány igazán jól sikerült jelenet, aztán az egész film képes megidézni egyfajta fílinget, ami akár lehetett a hatvanas évekbeli London alvilágának fílingje is (hogy ez mennyire hiteles, arról csak azok tudnának nyilatkozni, akik benne voltak). De amit Tom Hardy művel a film kettős főszerepében (lásd a képen), az valami parádés. (Bővebben)

A tökéletes trükk (Story4, 21.00) című Christopher Nolan-film viszont két nagyszerű illuzionista (Hugh Jackman és Christian Bale) vetélkedését meséli el igen látványosan és izgalmasan, nem is akármilyen arcokkal (például David Bowie –a legendás tudós, Nikola Tesla szerepében-, vagy Michael Caine illetve Scarlett Johansson) a mellékszerepekben. (Bővebben)

Az Álmomban már láttalak (Cool, 21.00) amolyan Hamupipőke-sztori, tündérmese lusta felnőtteknek. Jennifer Lopez szobalány egy decens szállodában, ahol véletlenül egy jóképű politikus (Ralph Fiennes) összetéveszti őt egy helyi menő csajjal – és beleszeret. A szegény J-Lo kapva kap az alkalmon, azonban retteg attól, hogy kiderül, kicsoda valójában. A hazugságerdő aztán egészen odáig gyűrűzik, hogy még mi, nézők is azt hisszük, ez egy jó film…

Ugyanekkor Amerikában Az ördög Pradát visel (Prime, 21.00), és nem Pravdát, ahogyan rendszeresen olvasom… (Bár, ezzel a mostani elnökkel ki tudja? Könnyen lehet, hogy még az is elő fog fordulni hamarosan…) Meryl Streep -de hát ezt már tudjuk jól, hiszen rengetegszer láttuk már- itt egy nagy hatalmú divatmagazin még nagyobb hatalmú főszerkesztője, Stanley Tucci bölcs és meleg divatguru, az egészen elképesztő szemeket és fogsort villantó Anne Hathaway pedig egy szürke, de szorgalmas kezdő, aki nem érti, mit keres ebben az egészben.

Nem lenne rossz scifi A gömb (Mozi+, 21.00) sem, egészen a végkifejletig. Ráadásul Dustin Hoffman, Sharon Stone, Samuel L. Jackson és még sokan mások a szereposztásban… Nem tudom.

Meg kell említeni viszont A bombák földjént (Filmcafe, 21.00), bár sokat ment, sokat megy a tévében, azért mégiscsak nyert egy közepes vitrinre való díjat 2010-ben, rengeteg fontos Oscarral egyetemben, picit mégis megosztja a nézőket. A háborús akciófilmek kedvelőinek túl művészfilm ez, a művészfilmet kedvelőknek pedig túl akció – én úgy mondanám: nem bambáknak való film ez. Néhány egészen remekbe szabott jelenete azonban többet mond el egy modern harci helyzet észvesztően gyomorszorító feszültségéről, mint mondjuk 10 darab B-kategóriás akciófilm. Vannak persze szépen felfűzött és rendhagyóan alkalmazott -és éppen ezért izgalmas- zsánerklisék is, néhány valóban remek színészi alakítás is (pl. Jeremy Renner a főszerepben), azonban még én sem mondanám masszív egésznek James Cameron ex-nejének, Kathryn Bigelownak filmjét. (Bővebben)

Ajándék ez a nap (m5, 21.15), gondolhatjuk joggal Gothár Péterrel és Esztergályos Cecíliával, hiszen újranézhetjük ezt a ’79-es történetet, mely tulajdonképpen ma is történik. Kis keresetű óvónő nyomorúságos társbérlete helyett saját lakást szeretne, aminek érdekében bármire, akár még névházasságra is hajlandó. A film Arany Oroszlánt nyert Velencében, de ezt csak úgy mondom.

A 12 év rabszolgaság (Duna, 22.20) egy bizonyos Solomon Northup nevű ember történetét meséli el, aki egy felszabadított afrikai rabszolga gyermekeként született már szabad amerikainak, és egy New York melletti városkában élt saját farmján családjával. Mivel kitűnően hegedült, kedvelt vendége volt a környék táncmulatságainak. Egy nap azonban rabszolgakereskedők egy fellépés lehetőségével elcsalták, bedrogozták és hamis néven eladták Délre rabszolgának. Az okos és művelt Solomon (Chiwetel Ejiofor) több ültetvényt megjárt és megtapasztalta a gyapotszedés és cukornádaratás, valamint az őket állatként kezelő déli fehérek (Michael Fassbender, Sarah Paulson, Benedict Cumberbatch) brutális kegyetlenkedéseit, mígnem egy jó szándékú fehér vándorasztalos (Brad Pitt)… E kitűnő filmben a brit szigetekről Amerikába költözött fekete Steve McQueen meséli el 134 percben és 10 Oscar-díjra jelölve, amiből 3 db., a Legjobb film, a Legjobb női mellékszereplő és Legjobb forgatókönyv be is jött. (Bővebben)

Éjszakára Al Pacinót ajánlhatom a Fedőneve: Donnie Brascóban (Film+, 23.35) -hiába, ha egy nap szar, akkor csakis a legnagyobbakkal múlassuk el a francba-, aki a maffia “nyugdíj” előtt álló bérgyilkosaként egy kinyúlt seggű mackónadrágban nézi otthon a NatGeót, nem is sejtve, hogy pártfogoltja, a címszereplő (Johnny Depp) rendőrségi fedett ügynökként épült be az amerikai maffiába. A valóságban megtörtént esetet feldolgozó kiváló filmben igen jó Depp is, de Al bácsi egész egyszerűen imádni való (és szívszorító).