Szombat, augusztus 26.

Vége a nyárnak és ma este, tán utoljára, ami a csövön kifér. Például a Vérmesék (RTL+, 21.00), egy furcsa humorú, ám igen szórakoztató film, egy akciókrimi-vígjáték, Luc Besson rendezésében. Egy tanúvédelmi programban résztvevő hajdani maffiózó (Robert de Niro) és családja (Michelle Pfeiffer, valamint Dianna Agron és John D’Leo) -ők a Vérmesék, tehát a Vérmes család, és nem véres mesék…- néhány napját követjük nyomon, amit folyamatos vándorlásukban éppen egy békés normandiai kisvárosban töltenek el, szembesülve a vidéki francia élet kényelmes sebességével és életszemléletével, az őket óvó FBI (Tommy Lee Jones) figyelő szemei által vizslatva minden lépésüket – miközben a maffia is teljes erővel keresi őket. (Bővebben)

Alfonso Cuarón filmdrámája, Az ember gyermeke (Galaxy, 21.00) sem könnyű darab. Ez egy disztópia (negatív utópia) a nem túl távoli jövőről, amikor a Föld tartalékai kimerültek és a társadalmi rendszerek széthullottak. Egyedül Anglia teljesít jobban -hangban és propagandában- mindenkinél egy erős kezű diktátor irányításával. (Mondom: Anglia!) A szinte élhetetlen világban már 19 éve nem született gyermek (…fogy az angol!), mígnem… Minőségi film, komoly elmélkedésre okot adó magvas mondanivalóval, Clive Owennel, Julianne Moore-ral és Michael Caine-nel (lásd a képen).

A szomszéd (Duna, 21.20) című thriller viszont a terrorizmus sajnos, ma igen divatos témájában kutakodik azzal, hogy a köztünk élő, ártatlan átlagpolgároknak látszó, ún. alvó terroristasejtekről mesél. A legizgalmasabb ebben a történetben az, hogy még a 2001. szeptember 11-i WTC-merényletek előtt készült. Főszerepben Joan Cusack, illetve Jeff Bridges és Tim Robbins.

A Tolvajtempó (RTL Klub, 21.20) ugyanekkor egy fullsebességes, autótolvajos akciófilm, amiben nagyon gonosz arcok egy jó útra tért hajdani autótolvajt (Nicolas Cage) zsarolnak meg öccse esetleges meggyilkolásával, amennyiben nem csinálja meg a nagyon veszélyes tuti bulit. A filmben intellektuális mélységek nincsenek, viszont amit vállal, azt teljesíti is. Angelina Jolie ráadásul szőke hajjal látható egy fontos mellékszerepben. 🙂

A Kalifornia – A halál nem utazik egyedül (Film Mánia, 22.40) című történetben pályakezdő oknyomozó újságírók (Michelle Forbes és David Duchovny) utaznak autóval LA-be, hogy sorozatgyilkosokról írandó könyvükhöz gyűjtsenek anyagot – a hosszú útra azonban utastársakat keresnek. Találnak is, mint az a film címéből kiderül, méghozzá távlati céljaiknak tökéletesen megfelelőt (Juliette Lewis és Brad Pitt). Csak éppen nem abban az értelemben, ahogy azt szeretnék. Dominic Sena teljesen korrekt road-thrillerje ez a film.

Wong Kar-Wai rajongói általában földre borulnak atmoszférateremtő tehetsége és könnyed, mégsem súlytalan melankolikus filmlírája előtt. Első Hollywoodban készült filmje, a My Blueberry Nights – A távolság íze (Filmcafe, 22.55) is szépen beleillik a Vadító szép napok óta felfestett sorba: ugyanazt a franciás-film noiros, költői dizájn-formalizmust csinálja, mint eddig, csak nincs itt Maggie és Leslie Cheung, Andy Lau és a többi hongkongi modellszépségű filmsztár és nincsenek a monszuneső áztatta Hongkong lampionokkal sejtelmesen átvilágított sikátorai, helyettük vannak viszont modellszépségű hollywoodi színészek, mint Rachel Weisz, Natalie Portman és Jude Law, valamint kakukktojásként, a filmnek dalaival, de erős színészi jelenlétével is markáns fazont adó Norah Jones. És vannak még az amerikai filmek kedvelt helyszíneiként ismert kávézó, kocsma- és kaszinóbelsők, valamint vannak ezek klausztrofóbiáját oldva, a szintén ismerős nevadai és coloradói tájképek. (Bővebben)

Kissé rendhagyó film a Túl a fenyvesen (RTL II, 23.00), a Blue Valentine-nel névjegyét arra a bizonyos asztalra koppanósan letevő Derek Cianfrance második műve. Szerkezetében, “narratív struktúrájában” mindenképpen, de hangvételében, igényében is, azonban úgy, hogy témája pontosan belepasszol az amerikai (sőt, akár a zsidó-keresztény) kultúrkör egyik legnagyobb toposzába, az apa-fiú kapcsolat szerteágazó szimbólumrendszerébe. Természetesen, az amerikai független filmes szcénában sem meglepetés, ha egy alkotó netán mélyebbre kíván ásni bizonyos kérdésekben a világmegmentő, gumigatyás szuperhősök dedós szintű moralitásánál, az azonban messze nem szokványos, hogy egy alkotó már második filmjében egy komplett, nagyívű tézisfilmmel álljon elő, ami nem kisebb kérdést, mint a tetteink iránti felelősség vállalásának összetett problematikáját járja körül, nagyjából a teljesség igényével. Avagy, meddig gurulhat az alma a fájától? Komoly a szereposztás is: Ryan Gosling, Bradley Cooper, Eva Mendes, Ray Liotta, stb. (Bővebben)

A CBGB (RTL+, 23.05) Hilly Kristal (Alan Rickman) műfaj-, és trendteremtő, híres-hírhedt klubjának kivonatos története, illetve alapítójának portréja a töméntelen kutyaszar ellenére, egészen illedelmes kivitelben. Itt van mindenki (képletesen persze, színészek által eljátszva), a Televisiontól vagy Debbie Harryn és a Ramonesen át a Talking Headsig és a Police-ig, akik egyaránt e műintézményben kezdték pályájukat, csak éppen magában a filmben nincs semmi, ami valójában punk. Azt csak a punkok tudják, esetleg John Waters.

Három nem túl szerencsés életű, de az edzőtermek világában kifejezetten éles eszűnek tűnő bodybuilder (Mark Wahlberg, Dwayne “The Rock” Johnsonés Anthony Mackie) egy nap mer nagyot álmodni és begyűjteni mindent, amit szem, száj és bankszámla megkíván és igényel. Bár a rendező Michael Bay neve mára egybeforrt a kifejezetten ostoba, ám rendkívül látványos nyári kasszasikerekkel, melyekben rendszerint kétdimenziós, durván faragott hősök lengetik magasan a csillagsávos lobogót, miután előtte azért jól kiszámíthatóan megmentették a világát (ergo Amerikát) – mégis meglepetés tőle ez a Pain & Gain (TV2, 23.10) című, helyenként ugyan Guy Ritchie stílusát idéző, de Bay-től tényleg meglepően szórakoztató – ráadásul a valóságban is megtörtént eseményeket elmesélő- krimikomédia.

Nagy franc ez a Damien Chazelle, ugyanis 2013-ban egyszerre két helyre is el tudta adni nagy ötletét, a “zenész, akinek tökéletesen, egyetlen hiba nélkül kell játszania, különben meghal”-t. Ekkor készült ugyanis a Whiplash című rövidfilm, melynek egy évvel későbbi nagyjátékfilm-verziója elég hangos sikereket aratott, ugyebár. Ott a halál csupán egy perverz módon maximalista zenetanár képében jelenik meg, de ebben a Hibátlan előadás (Duna, 23.25) című spanyol filmben –Eugenio Mira rendezésében-a híres zongoristát (Elijah Wood) hibátlan játékra kényszerítő hang egy mesterlövész, szuperhalk és szuperpontos puskával. A Whiplash persze, másfelé is kanyarodik el, az egy minden ízében egységes, koherens dolgozat – ez a film viszont inkább csak egy-két jó és egy csomó rossz, idétlen, illetve erőltetett ötlet kidolgozatlan halmaza. A zene itt is központi elem, ezúttal azonban nem jazz, hanem egy meglehetősen béna, jellegtelen műzene, amit az alkotók minden idők legeljátszhatatlanabb zeneműveként kívánnak eladni. Aki hallott már Rahmanyinovról, Lisztről, Prokofjevről vagy akár csak Beethovenről, ennek hallatán csendben mosolyog, mint ahogy azon is, hogy komolyzenei koncerten elképzelhetetlenek olyan események, melyek mellett itt gyakorlatilag szó nélkül megy el a film. Chazelle erősen ritmizált, szinte már zenei jellegű cselekményszövése sem érvényesül a filmben, az a thriller (vagy mi), ami pedig a végére kikeveredik, hatástalan. Azonban a Bösendorfer valóban az egyik legnagyobb hangterjedelmű koncertzongorát gyártja, melynek hangja önmagában is elég egy mítoszra -értő kezek között-, és egy nehéz darabbal birkózó tehetséges zenész drámája is lehet olyan erős, amely önmagában is elegendő egy jó filmre. Ez a film azonban nem ilyen.