Vasárnap, október 8.

Az X-faktort mondjuk a Facebookon bekkelhetjük ki. David Fincher és Aaron Sorkin filmjétől, a Social Networktől (Viasat3, 18.40) ugyan először nem voltam túlzottan lenyűgözve, nemrégiben azonban újranéztem és már sokkal jobban tetszett, miután már átláttam a vég nélküli szövegelés (hiszen egy weblap megalkotása nem éppen akciódús menet…) hálóján…

Akiket viszont a világháló feneketlen bugyrai nem vonzanak, azoknak egy Régimódi történet (m5, 20.10) indul újra, a napokban 100 éves Szabó Magda ismert regényének nyomán, Bereményi Géza rendezésében, Gubás Gabi és Nagy Ervin főszereplésével.

Nézhetjük azonban A nemzet aranyát (Film+, 20.50) is, melyben Nicolas Cage akar lenni Indiana Jones. Kalandos, szórakoztató mesefilm, templomos lovagok, szabadkőművesek és sok más efféle, összeesküvés-elméletek kreálására alkalmas dolog tárgyában. (Na ja, majd pont egy ilyen b-kategóriás Nicolas Cage-filmben mondják el a tutit a világuralomra való összeesküvést illetően, mi? Móricka, helló! Ébresztő!)

Egy szögegyenes vidéki srác megkapja a katonai behívóját, aminek jó hazafiként engedelmeskedik is. Bevonulás előtt azonban megnézné még magának a nagyvárost, New Yorkot, ahol sosem járt életében. Várásnézését bohókás hippik zavarják össze, akik nem értik a srác szándékait, de a srác se őket – ennek ellenére, mégis igen jól érzi magát köztük. A kaland vége azonban szomorú lesz… De addig is, és utána is, legyen napfény, legyen béke, nem kell többé háború és éljen a szabadság, ezúttal azonban csupán Milos Forman remekművében, a Hairben (Film Mánia, 21.00).

Találkozhattunk aztán az Eladó a családom (Filmcafe, 21.00) kizárólag a külsőségeknek élő, újgazdag és sznob családjával is. Ők állnak előttünk és utánunk is a sorban a szupermarket pénztáránál, ők foglalják el az utolsó mozgássérülteknek fenntartott parkolót is a hófehér BMW terepjáróval, és senki meg nem mondaná róluk, hogy. Amúgy ez egy elég okos komédia Demi Moore-ral és David Duchovnyval.

A következő három nap (RTL+, 21.00) eközben egy egészen fogyasztható, slankra húzott, sajátos ízű ‘családi’ thriller, bár a rendezőtől, Paul Haggistól sohasem távol álló moralizálást nem ússzuk meg itt sem: a ‘szabad-e gyilkolni rossz embereket, hogy ezzel jó embereknek segítsünk’ problematika azért igencsak fajsúlyos kérdés. A választ azonban ezúttal nem rágja a szánkba, és ez jó. Nekem kifejezetten tetszett, ahogy a rendőrség szerepelt ebben a börtönből ártatlanul elítéltet szöktetős sztoriban, még akkor is, ha egy szigorúbb dramaturg az egészet kihúzta volna a francba. Szerintem éppen ezzel lett érdekes a film… Feltűnő azonban, hogy Russell Crowe el alkalommal mennyire egysíkúan játszik.

Az Éjszakai rohanás (Duna, 21.00) szerintem simán versenyre kelhet a Tévében Legtöbbször Vetített Film címéért. Volt idő nemrégiben, amikor szinte naponta vetítette valamelyik csatorna. Robert de Niro (aki ezúttal dörzsölt zsaru és rabszállító) és Charles Grodin (aki itt a maffia sokat tudó könyvelője) rohan éjszaka.

A Django elszabadul (Mozi+, 21.00) valójában szerves és logikus folytatása egy rendhagyó, és a kortárs filmművészetben irányt mutató, meghatározó filmes életműnek. Quentin Tarantino mindig is a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évek B-kategóriás és más rétegfilm-termését tekintette kiindulási és hivatkozási alapnak, még akkor is, ha itt, Európában kicsit nehezen fogjuk fel, hogy az európai művészfilmek (Godard, Truffaut, Antonioni, stb.) Amerikában ugyanolyan rétegműfajnak számítanak, mint Russ Meyer sexploitation-filmjei vagy Ed Wood életműve. Eddigi filmjei is mindig valamiféle hommage-ok voltak egy, illetve alkalmanként több műfajnak, filmtípusnak, így ez a mostani, az olasz spagetti-westernek előttt tisztelgés csak egy újabb fejezet. Ilyen még nem volt. Mindazonáltal, olyan western sem készült még Hollywoodban, melynek főszereplőpárosát egy német vándorfogorvosból (Christoph Waltz) lett villámkezű fejvadász és egy revolverhőssé avanzsált szökött fekete rabszolga (Jamie Foxx) alkotná, akik halálmegvető bátorsággal szállnak szembe (még jóval a polgárháború előtt) a déli rabszolgatartókkal (pl. Leonardo DiCaprio), személyes okoktól vezérelve, de végül mégis forradalmi módon. (Bővebben) Lesz azonban ma a Ponyvaregény (Paramount Channel, 22.00) is, amiről bemutatása idején, 1994-ben azt mondtam, hogy az utóbbi száz év legjobb filmje, s tekintve, hogy a film maga épp akkoriban ünnepelte századik születésnapját, ez egy elég merész kijelentés volt. Nyilván nem lehet a filmeket abszolút sorrendbe helyezni, nem lehet centire vagy kilóra megmérni, de hogy Tarantino remekét akárhányszor meg lehet nézni, az egészen biztos. (Ugye? – kérdezi Uma itt a képen is…)

A John Grisham regényéből készült Siralomházban (Galaxy, 21.00) viszont Faye Dunawayt és Gene Hackmant nézhetjük. Ez önmagában is elég sokszor, ám rajtuk kívül, pontosabban rajtuk keresztül, itt még egy izgalmas családi dráma is kibontakozni látszik, méghozzá -itt is- tárgyalótermi thriller-köntösben. Egy ambiciózus, fiatal ügyvéd (Chris O’Donnell) saját nagyapját (Hackman) készül megmenteni a halálbüntetéstől, de ahogy készül a perre, egyre zavarba ejtőbb dolgokra bukkan családja múltjából…

A Napsütötte Toszkána (SuperTV2, 21.00) viszont nem más, mint egy -utazási ajánlatnak is beillő- romantikus komédia. Diane Lane játssza azt a sikeres, ám boldogtalan írónőt, akit barátnője egy toszkánai utazással lepi meg, pihenési és regenerálódási célzattal. Az írónőnek azonban annyira bejön Toszkána, hogy hagyja a régi életét Amerikában és megveszi azt az ódon házat, ahol pihen… (Akár erre is mondhatná Woody Allen, hogy “Ha minden ilyen ilyen flottul menne!”, mi?)

Gondolom, senkit nem lep meg, hogy a jelenkori ex-jugoszláv filmművészet alapanyagát szinte kivétel nélkül a közelmúltbéli délszláv konfliktus szolgáltatja, hiszen a túlélők még ma is élnek és szinte nincs olyan szerb, horvát, bosnyák és albán család, melynek ne lennének háborús mártírjai. Nem meglepő így az sem, hogy ott nem lehet mellébeszélni, hiszen mindenki tudja, a saját családi legendáriumából, sőt, sokszor saját emlékeiből, hogy milyen volt szemben állni a gyerekkori haverral, a szomszéd bácsival, a sarki kocsmárossal, aki csőre húzott Kalasnyikovval célzott az illető mellkasára vagy akár látni ugyanezek szemében a páni rémületet, amikor a te kezedben volt a fegyver… Srđan Golubović szerb-horvát-szlovén és EU koprodukcióban készült Templom a dombon (m5, 21.10) című igen erős filmje is egy megtörtént eseményt mesél el, melyben megrázó erővel sűrűsödik egyetlen drámai ponttá az egész érthetetlen és értelmetlen háború. (Bővebben)