Nem csodálom, hogy a ma este tévépremieres, 2015-ben készült 007 Spectre – A fantom visszatér (TV2, 18.50) után, a korabeli hírek szerint, Daniel Craig hallani sem akar több James Bondról (azóta megenyhült uszkve 35, más hírek szerint 45 milliárd forintnak megfelelő összegért…). Az ennél azért sokkal jobb sorsra érdemes Sam Mendes által, kezdetben üdítően felújított sorozat mára kifulladt, és visszajutott oda, ahonnan el akart szakadni. Unalom-hegyek. Az első épületomlásos jelent még jó volt, de ahogyan az a végén, az igen béna cselekmény után, visszaköszönt, az már az ultragagyi kategóriája. Monica Belucci mindössze egyetlen jelenetben látható, a zseniális Christoph Waltz is kihasználatlanul ténfereg… Nem értem. Viszont úgyis mindenki az X-Faktort nézi (rajtam kívül, ugyebár).
A Szentháromság, illetve a teljes bibliai szakramentum profanizálása korántsem újkeletű dolog, hiszen amióta világ a világ, azóta karikírozzák gunyorosabb (vagy éppen a dolgokról logikusabban gondolkozó) hívők a vallás fennkölt, magasztos alakjait, történeteit. Már magát, Jézust is kinevették kortársai, ám később, még a legsötétebb középkorban is voltak egyesek olyan merészek, hogy gúnyolják a magukat túl komolyan vevő szentéletűeket, illetve azokat, akik bár vizet prédikáltak, valójában bort ittak, méghozzá hektószám (Dekameron, A Canterbury mesék, Parasztbiblia, stb.). Hívőkről beszélek, akik éppen úgy hisznek ezekben a dolgokban, mint azok, akik komoran, komolyan, a humor legkisebb szikrája nélkül gyakorolják hitüket, sőt, néha még megszentségtelenítés címén átkozzák is az előbbieket. Én azonban úgy hiszem, hogy senkinek semmi baja nem lesz attól, ha elviccelődik esetleg komoly, vagy komolynak tűnő dolgokkal, mint ahogyan az alapjában nevetséges dolgokat is érdemes néha komolyan venni… Persze, az a hangnem nekem sem tetszik túlzottan, amellyel például a franca Charlie Hebdo szatirikus vicclap csúfolja a bigott vallásosokat (és még sokan másokat), őket azonban mindennél jobban minősíti az, amit és ahogy mondanak. A stílus maga az ember (bár azért nem kell senkit meggyilkolni, mert esetleg kiröhögte -mondjuk- a ruhánkat, vagy a hajviseletünket). Mondom mindezt azért, mert a szintén francia nyelvterületről (Belgiumból) érkező Legújabb testamentum (HBO, 20.00) című filozofikus komédia sem bánik éppen kesztyűs kézzel a katolikus-keresztény vallás lényegi elemeivel. (Bővebben)
Molnár Ferenc A testőr című vígjátékának szabad feldolgozása a nemrégiben elhunyt Makk Károly (a képen) általában keveset emlegetett Játszani kell (m3, 20.35) című ’85-ös filmje, melyben egy híres amerikai írónő (Lily Wynn – Maggie Smith) érkezik Budapestre, ahol egyik könyvéből készítenek filmet. A főszerepet azonban nem az írónő hollywoodi sztár férje (Christopher Plummer) kapja meg, mert neje, az író, egy latinos, temperamentumos színészt akar. A vérig sértett férj azonban nem hagyja magát és maszkmesterének, valamint színészi tehetségének segítségével, ő maga is jelentkezik a castingra… A bohókás, átveréses történet a házasság zűrzavaráról mesél (amit köztudottan Molnár és Makk is igen jól ismert), érdekessége pedig még, a korabeli budapesti helyszínek mellett, a mostanában a Downton Abbey-ből ismert Maggie Smith, valamint a sok más filmből ismerős Plummer szórakoztató asszója.
Az Első a szerelem (Filmcafe, 21.00) című romantikus komédiát viszont nem láttam még, a szereposztás azonban biztató. Meryl Streep egy pszichológus a filmben, aki egyik páciensének (Uma Thurman) lelkét ápolgatja annak válása után. A terápia annyira jól sikerül, hogy a beteg hamarosan ismét szerelembe zuhan, ráadásul egy nála fiatalabb, ám igen bohém fiúval (Bryan Greenberg) kapcsolatosan. A pszichológusnak hosszú idő után esik le, hogy páciensének új szerelme a pszichológus saját fia…
Jön megint a Mamma Mia! (SuperTV2, 21.00) is, amiben engem három dolog lepett meg, anno. A legfontosabb az, hogy milyen jól működnek az ABBA-dalok dramaturgiailag összefűzve, egy musical storyline-jában, a másik, hogy Meryl Streep -képletesen szólva- ezúttal egy állat, a harmadik pedig az, hogy ez az Amanda Seyfried milyen édes kis csaj (eddig szerintem csak thrillerekben láttam). A film helyszínéül szolgáló kis sziget lakóinak egészen biztosan nem kell azon aggódniuk, hogy nyáron nem tudják kiadni szobácskáikat…
A félelem órái (Film Mánia, 21.00) című 1990-ben készült thriller elsősorban a benne szereplők, valamint rendezője miatt lehet érdekes. Michael Cimino A szarvasvadásszal olyat tett le az asztalra, hogy már csak annak jogán is muszáj megemlíteni minden munkáját, így ezt a filmet is. Az ekkoriban még viszonylag sima képű Mickey Rourke játssza azt a veszélyes bűnözőt, aki a börtönből megszökve egy család otthonában keres búvóhelyet üldözői elől, ahol azonban a családfő (Sir Anthony Hopkins) igen határozottan áll ki a vendéglátás hagyományos formulái mellett.
Az Összeesküvés-elmélet (Duna, 21.15) viszont tipikusan az a film, amelyik megmutatja, hogy milyen veszélyekkel járhat, ha egy színész túl mélyen beleéli magát szerepébe… A viccet félretéve, Mel Gibson valószínűleg nem ebben a filmbe kattant be, ő már régóta ilyen, a konspirációs teória-mechanizmusok kialakulásának, illetve megjelenésüknek ábrázolása viszont tűpontos ebben az izgalmas moziban. Mindig vannak, mindig voltak és lesznek is olyanok, akik tisztán (értsd: mindenkinél tisztábban, hiszen mindenki hülye, idióta, ostoba, sőt, vak és süket is, ráadásul át vagyunk verve) látnak mindent, és átlátják azt a mindent átszövő pókhálót, melynek közepén ott csücsül a csúnya, karvalyorrú, kígyóvállú, kapzsi banyapók. A film amúgy vicces is, főleg a Julia Roberts által jegyzett romantikus szál fényében…
Aztán a Kill Billt (Paramount Channel, 22.00) is akárhányszor meg lehet nézni, bár azért lehet, hogy ma már kihagyom. Különben is, ma csak az első rész lesz… (Bővebben)
Clint Eastwood a halálközeli élményekkel foglalkozik 2010-es filmdrámájában, az Azutánban (Duna, 23.35). A cselekmény három szála meglehetősen messziről indul egymás felé: egy francia tévésztár valahol, egy távol-keleti üdülőparadicsomban átél egy cunami-katasztrófát, pontosabban egy pillanatra meghal, de aztán újjáéled; egy San Franciscó-i látóembernek, aki egy gyerekkori súlyos műtétnek köszönhetően beszélni képes a túlvilágiakkal, egyszerre elege lesz abból, hogy egész életében halottakkal beszélgessen, és inkább az életre vágyik; egy londoni nehéz sorsú, egypetéjű ikerpár egyik fele autóbaleset áldozatává válik, amit a másik fél képtelen feldolgozni. Ahogy Eastwood filmjeinél megszokhattuk, e három szál szép komótosan, érdekes mellékutakon ugyan, de biztosan halad egymás felé a filmben, hogy a végén szépen összefonódjanak. A három különböző életút megrajzolása közben, mintegy a valósághoz való rögzítőkapocsként, beleszövődnek a cselekménybe az elmúlt évek nagy katasztrófái, mint az említett nagy cunami mellett a londoni metrórobbantás is. (Bővebben)
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: