Bár valóban kerekesszékes bérgyilkosokról látunk-hallunk egy mesét a Tiszta szívvel (Cinemax, 20.00) című magyar produkcióban, ez valóban egy mese, aminek nyilvánvalóan semmi köze nincs a valósághoz. Azonban ezt a mesét Tilla (Till Attila) egy ügyesen elképzelt, és ugyanilyen ügyesen kivitelezett ötlettel mégis bele tudja ágyazni a valóság szigorú tényszerűségébe, amivel a filmet rögtön át is emeli a tagadhatatlanul furcsa, de mégis csak sablonos akciófilmek mezőnyéből egy kedves, optimista, valóságosnak tűnő világba (ami csak filmben van Magyarországon). Mindemellett, ez egy igazán jól fényképezett, jól zenélt és jól vágott mozi, rendkívül ízléses főcímmel, ügyes grafikus betétekkel, egy valódi, szinte hibátlan, szórakoztató közönségfilm – lenne, ha a közönség is leszakadna már azokról a dögunalmas hollywoodi sablonokról. (Bővebben)
De látható lesz ma este például (újfent a Cinemaxon) James Foley és David Mamet zseniális, és sajnos, ennek megfelelően ritkán látható Glengarry Glen Ross (Cinemax2, 20.30) című filmje is, melyben olyan, jelentéktelennek egyáltalában nem mondható arcok adják a különféle karaktereket, mint Jack Lemmon, Al Pacino, Alan Arkin, Kevin Spacey, Ed Harris vagy Alec Baldwin… A film szúrós, fájdalmasan dörzsölős hangvételű bevezetés az ingatlanügynökök öldöklő világába.
Majdnem a 2012 legjobb romantikus komédiája lett (nálam) ez a Bradley Cooperrel, Jennifer Lawrence-szel (utóbbinak itt jött is érte egy Oscar! – a képen Jennifer és Bradley), Robert de Niróval és sokan másokkal hódító Napos oldal (SuperTV2, 21.00), ha nincs az a végkifejlete, ami. Félreértés ne essék, azzal sincs különösebb baj, azon kívül, hogy közhelyes, a happy ending pedig amúgy is kötelező műfaji kellék. Szerintem azonban úgy fityeg a film végén ez a happy end, mint bicikliző majmon a bohócsipka. Ennél én többet képzeltem bele az eleje és a közepe alapján… (Bővebben)
Nem rossz film Antoine Fuqua boksz-drámája, a Mélyütés (Mozi+, 21.00) sem, csak éppen teljesen felesleges. Nem mintha nem férne el a középszerű, érdektelen filmek tengerében, de ha bármiféle igény munkált az alkotókban, hogy valamiféle értékes, újszerű alkotást hozzanak létre, na, akkor az nem sikerült. A film így nem több egy korrekt Rocky-klónnál. A sztori tökéletesen egybevág Stallone történeteivel, és igazán nem nehéz találni olyan, a profi boksz cirkuszában amúgy közhelyes, szinte naponta megtörténő fordulatokat, amelyek simán ráhúzhatók a Rocky-sorozat faék-egyszerűségű, ám épen ezért működő dramaturgiájára. Annyit azonban el kell mondani, hogy Fuqua fő karakterei azért nem állnak olyan biztos alapállásban, mint Sly bácsi hősei: Forest Whitaker öreg edzője most akkor iszik, vagy sem, és ha igen miért, és ha nem, miért nem. Jake Gyllenhaal viszont tényleg igen kottásra pattintotta ki magát – színészileg azonban ő sem nyújt semmi kiemelkedőt. A bokszjelenetek sem igazán látványosak. Tisztes középszer, minden eredetiség nélkül.
Viszont a filmezés csimborasszója, amit művel Paolo Sorrentino Európa-díjas Ifjúság (HBO2, 21.00) című mozijában. Olyan könnyed, de egyáltalán nem felszínes, olyan költői, humoros, ám mégis drámai, olyan fantáziadús, olyan szabad, sőt, még mer szabados is lenni; közben sohasem válik öncélúvá, de mégis minden pillanatában egyedi, karakteres, utánozhatatlan, elképesztő, gondolatébresztő, szórakoztató és megható. Mércéje a mindenség, de legfeljebb a legnagyobb halandók. (Bővebben)
Hát, már egy jó ideje vagyok, de én meg annak örülök, hogy felfedeztél… 🙂
Nem tudom, mióta létezel, de én tök örülök, hogy felfedeztelek!