Valamilyen számomra megfejthetetlen okból a svédek szeretik a hosszú címeket és az irodalmi adaptációkat. Ez A százéves ember, aki kimászott az ablakon és eltűnt (Filmcafe, 20.00) című film is ilyen. A könyvet, amiből készült, nem olvastam (az emberek szeretik), a film viszont igen vicces. Sajátosan humoros. Egyszerre blőd, abszurd, morbid és gyermeteg, valahol Guy Ritchie-n is túl, de még Menzelen innen. Ha akarom, a huszadik század parabolikus történelmi tablója, ha akarom, egy északi módra fergeteges krimi-vígjáték, ha akarom a svéd Forrest Gump, vagy egy önazonos északi Zelig. Annyi dologra hasonlít, és mégis teljesen egyedi. Jókat röhögtem… (A képen jelenet a filmből)
És akkor mit mondjak erről a következő ajánlatról, ami a Wallace & Gromit: Az elvetemült veteménylény (Paramount Channel, 21.00) címet viseli? Steve Box és Nick Park -sokszorosan díjnyertes- háromdimenziós gyurmafigurái valami olyat csempésztek az animációs filmek világába, amely igazából mindig is hiányzott belőle. Történeteik tele voltak természetes kedvességgel, bájjal és bölcsességgel, amellett, hogy a gyermekek is jól szórakoztak, az őrzésükkel megbízott babysitterek vagy ráérő nagymamik sem aludtak el az epizódok alatt. Mindig egyszerre szóltak a gyerekekhez és a felnőttekhez is, úgy hogy közben nem feszült szét a film a megveszekedett szórakoztatni, és valamit elmondani akarástól. Nekem a Forman és Menzel-féle cseh filmek jutottak eszembe. Az én kis falum, a Szigorúan ellenőrzött vonatok, a Sörgyári capriccio. Persze, ezek minden vidámságuk ellenére nagy és komoly filmek voltak, de ugyanaz a bölcs humánum sugárzott belőlük, mint a Wallace és Gromit-filmekből. Volt ezek között krimis történet, volt sci-fis, ez alkalommal, most, először teljes estés hosszúságban, a klasszikus hollywoodi horror került sorra. Nem a mai, modern, velőtrázó iszonyatok, hanem a régi, mondhatni, kedves King Kong, Frankenstein és Farkasember-szerű horrorok bábmutációját láthatjuk. Persze, alapvetően gyermekfilmről van szó, egy csepp vér sem folyik el benne, hiszen a film címében is szereplő borzalmas veteménylény kizárólag zöldséget eszik, tehát vegetáriánus. (Bővebben)
A “futnak még” kategóriában lesznek például Családi üzelmek (Cool, 21.00), aminek sztorija egy kamucsalád körül zajlik, egy többszörösen szereptévesztéses, igen rázós történet, szolidan elrajzolt karakterekkel. Jason Sudeikis és Jennifer Aniston, a két hajdani sorozatsztár simán elviszik a balhét a hátukon, ráadásul még saját, hajdani karakterüket is megmosolyogják.
Lesz megint a Törvényszéki héják (Story4, 21.00) is, ami egy régebbi darab (1986-ban mutatták be), viszont ettől én még imádom (és nem azért, mert régen minden jobb volt). Debra Winger bája, valamint Elmer Bernstein régimódi, mégis izgalmas zenéje repíti ezt a szórakoztató tárgyalótermi drámából krimibe (s vissza) forduló, romantikus vígjátékot, amiben Hollywood legjobb hagyományai sorjáznak. Robert Redford igazi sztár: nemcsak csillog, de energiája is van, Ivan Reitman rendező pedig bravúrosan keveri a műfajokat, látszik, hogy minden a kisujjában van – még a kissé gagyi sztori sem zavarja.
Habkönnyű alternatíva lehet a Míg a jackpot el nem választ (Prime, 21.00) című romantikus komédia, melyet Las Vegas szponzorált, ugyanis az adja a helyszínt, az apropót, arra utal a cím és egyáltalán. Két sérült lélek (Cameron Diaz és Ashton Kutcher) próbálja magát gyógyítani sok millió, hozzájuk hasonló lúzerhez hasonlóan Vegasban, ahol természetesen egy asztal mellé sodorja őket a sors. Néhány perc múlva összeházasodnak, hiszen Vegasban ezt is lehet és a főnyereményt is megnyerik – a történet arról szól, hogy akkor hogyan tovább…
Fábri Zoltán utolsó előtti filmje a Requiem (m5, 21.15) címet viseli. Az Örkény Istvánés Fábri által írt történet az 1949-es koncepciós perek idejében játszódik. Főszereplője egy fiatal nő (Frajt Edit), akinek férjét (Balázsovits Lajos) a kommunisták bebörtönözték. Évek óta semmi hír a férfiról, s a nő pedig feleségül ment férje védőügyvédéhez (Kálmán György). Egy nap azonban váratlanul látogató (Gálffi László) toppan be, aki azt állítja, hogy együtt ült a nő időközben elhunyt férjével…
A kitűnő angol Ken Loach filmje a Tiltott táncok (Duna, 21.30), egy igen szenvedélyes, olykor kissé párás tekintetű, de határozott kiállás a kreativitás, az általános értelemben vett hit, a közösségért való önzetlen tenni akarás, a szabadság és szerelem mellett, és az önzés, a kisszerű korlátoltság, a dogmatizmus és minden kirekesztő gondolkodás ellenében. (Bővebben)
Később amolyan lelkizős, romantikus és megható női-film lesz a Veronika meg akar halni (Filmcafe, 22.05), már amennyiben a depresszió témakörében lehet lelkizni, romantikusan és meghatóan. A történet azonban a viszonylag szűkös költségvetésnek is köszönhetően, külsőségeiben egy amolyan igazi független film fésületlen bájával válik szerethetővé. Persze, azért vannak hibái is. (Bővebben)
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: