Hogy meglegyen a kötelezően optimista hétvégénk, Terry Gilliam rögtön kora este jeges higanyba mártja lelkünket 12 majom (AMC, 19.35) című, éjsötét disztópiájában. Egy Bruce Willis alakította pacák visszautazik a múltba kideríteni, honnan jön az a vírus, mely a jövőben el fogja pusztítani az emberiség 99%-át. A jövőből jött ember a múlt számára felfoghatatlan tudásával, szokásaival persze őrültnek tűnik, így be is zárják egy elmegyógyintézetbe (akkor nálunk bukta van, hiszen a Lipót már régen zárva…). A filmben még Brad Pittnek is van jelenése, ami Golden Globe-ot és Oscar-jelölést ért neki…
Rob Reiner filmjében, a Monte Wildhorn csodálatos nyarában (Filmcafe, 20.00) ugyan klisé halmozódik klisére, ez azonban mégsem fáj nekünk ezúttal, mégsem lesz unalmas a történet, sőt, tán még néhány könnycsepp is elhagyja az érzelmesebb nézők szeme sarkát. Egy idős, mogorva, sértődött, megkeseredett, piás, kerekesszékbe kényszerült (stb.) író a címszereplő, Morgan Freeman remeklésében, aki már nem ír, csak piál tóparti házában. De jön a szomszédból egy bájos kiscsaj, majd egy másik bájos kiscsaj is, lesz kutya, vicces fogyatékos srác, meg haverok, buli, fanta. Mi kell még? Ja, egy szerelmi szál a sztoriban és a mogorva bácsi már nem is olyan mogorva… (Bővebben)
A romantikus komédiák mezőnyében a Szerelem és más drogok (Prime, 21.00) mindenképpen a tartalmasabbak közé sorolandó. A tisztes hollywoodi mesterembernek megismert Edward Zwick -mi tagadás- ijesztően zajosan kezdődő dolgozata később főleg igéző szemei és tökéletesnél is tökéletesebb fogsorának villogtatásán túl igen pikáns jeleneteket is bevállaló Anne Hathaway és Jake Gyllenhaal közti civódásról szól, némi diszkrét gyógyszeripar-fikázáson és a Parkinson-kórral való együttélés nehézségeinek közérdekű középpontba helyezésén túl.
A Vágy és vezeklés (Story4, 21.00) rendezője, Joe Wright érdekes fazon. Nem mondom, hogy feltétlenül tetszik mindig, amit csinál, de tagadhatatlan, hogy olykor kifejezetten meglepő ötletekkel próbálja felrázni az igen konzervatív romantikus dráma műfaját. E múlt század harmincas éveiben játszódó filmjének narrációját például erősen ritmizált, zenei hatású képszekvenciákkal pörgeti meg, melyek aztán a filmben a késő viktoriánus enteriőrök, lebbenő fátylas romantikájával vegyülve, erősen sejtelmes, érzéki és izgató világot eredményeznek, még akkor is, ha Keira Knightley csontkollekciójában annyi erotika van, mint egy vállfákkal telt üres szekrényben. Vanessa Redgrave viszont (itt is) hatalmas színésznő.
A Harley Davidson és a Marlboro Man (Mozi+, 21.45) is egy tök laza film, legalábbis úgy emlékszem rá. Mindenesetre, az egészen biztos, hogy marketingszempontból tényleg fasza punkcselekedet elhelyezni két világmárkát egy mozifilm címében… Amúgy ez egy habkönnyű darab, amolyan jófej motorosok akció-vígjátéka, a még fess és babaképű Mickey Rourke és a “nyálas pöcs” imázsát talán épp itt levetkező Don Johnson emblematikus cím- és főszereplésével.
Ismét láthatjuk viszont a Desperadoban (AMC, 22.00) Antonio Banderast bús képű, titokzatos vándormuzsikusként, aki alkalomadtán igen viccesen balettozva húzza el a rosszarcúak nótáját, így nyerve el a szépséges Salma Hayek kacsóját. Robert Rodriguez ezúttal nem vacakol, padlógázon nyomja az ipart, annyira, hogy még haverja, Quentin Tarantino fejét is szétlöveti…
Jeles András Álombrigád (m5, 22.05) című alkotása a nyolcvanas évek egyik legfontosabb eseménye a magyar filmben. Szürreális, olykor bizarr tabló a munkásosztály helyzetéről a késő Kádár-kori Magyarországon. A sajátos dramaturgiában előadott “történetben” Oláh Gyula brigádvezető mindent dokumentál, ami a környezetében folyik, s ezt megfejelve, brigádjával színpadra kívánja állítani Gelman Prémium című darabját (például), mert a mű lényegre törően fejezi ki mindazt, amit a körülöttük lévő világban tapasztalnak. A gyár vezetői, Skoda és Czuczor elvtársak, bátorítva a munkások öntevékenységének e megnyilvánulását, a darab betanításához Duba elvtársat, a lecsúszott, alkoholista színész-rendezőt alkalmazzák. Duba elvtárs azonban nagyon óvatos, amióta egyszer egy hajnalon őt is elvitte a fekete limuzin. Mindeközben egy kővé dermedt bonviván próbálja mindenáron elterelni a nézők figyelmét a szocialista brigád unalmas történetétől izgalmasabb akciók és erotikus témák felé. A brigád kísérlete lassan magától elhal. Mindezt Rátonyi Róbert (!) avatott narrációjából tudjuk meg, aki néha maga sem hiszi el, mibe csöppent…
Az ajánlható minőségű átlagos kínálathoz hasonlóan szintén nem éppen friss, de ettől még bőven izgalmas Nincs kiút (Film Mánia, 22.55) című thrillerben az amerikai hadügyminisztérium belső köreibe merülhetünk le. Tom Farrell (Kevin Costner), az új összekötő tiszt a hírhedten keménykezű hadügyminiszter, David Brice (Gene Hackman) mellett, a Pentagon fogadásán megismerkedik a csodaszép Susannel (Sean Young). Szinte azonnal szerelmi viszony szövődik közöttük, pedig a lány a miniszter titkos szeretője. Egy intim együttlétet követően – alighogy Tom távozott – a féltékeny Brice ront be az ajtón, s felelősségre vonja hűtlen barátnőjét. Az indulatok elszabadulnak, s a lány holtan marad a helyszínen. A hadügyminiszter a gyilkosságot az általa ismeretlen vetélytársára akarja kenni, s a vizsgálat felügyeletét Tomra bízza. Farrellnek 48 órája van, hogy igazolja ártatlanságát, miközben saját maga ellen vezeti a nyomozást, s a főnöke a tettes… Tehát, mondhatjuk azt is akár, hogy több mint tettes.🙂
Több szempontból is pikáns a 2011-es Cannes-i Filmfesztivál zsűrije által különdíjjal kitüntetett Polisse (Duna, 22.55) című film. A fő szempont természetesen a témája, az ifjúságvédelem. Ez persze így elég semmitmondóan hathat, így inkább azt mondom: pedofília. Gyermekmolesztálás. Gyermekekkel szemben elkövetett szexuális erőszak. Csellengők. Sőt, tovább megyek: gerontofília. Ödipusz-komplexus. Tabuk, amerre nézünk, s ebben ez a film nem ismer kegyelmet, dűt s borít mindent. Ehhez képest az már csak mellékes, hogy a filmet rendező, költői, egyben egzotikus nevű Maïwenn Le Besco (a képen) már 16 éves korában megszülte első gyermekét, bizonyos Luc Besson nevű bácsitól, így a filmbéli történések java része akár önéletrajzi ihletésű is lehet(ne). (Persze, nem az. Bessonnal szerelemgyerek “készült”, szó sem volt ott erőszakról. A rendező méltán sikeres Ötödik elem című filmjében például az ifjú anyuka alakította a híres kék operadívát, ám szerencsétlenségére annak a filmnek már Milla Jovovich volt a főszereplője – és Besson következő szerelme…) Nem volt fiaskó viszont a Bessonnal történt kaland, hiszen eredménye egy gyermek lett. A szakításnak köszönhetően ráadásul a francia film gazdagabb lett egy komoly tehetségű rendezőnővel, aki ezzel a markáns filmmel végleg kilépett nagy hatalmú hajdani szerelme és mentora árnyékából. (Bővebben)
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: