Péntek, január 5.

A fő műsoridőben ma este A gyűjtő (Paramount Channel, 21.00) az első ajánlat. Ebben az eléggé izgalmas krimi-thrillerben Morgan Freeman alakít egy törvényszéki pszichológust, aki egy sorozat-bűnügyben nyomoz. Személyes motiváció is hajtja, ugyanis az egyik áldozat az unokahúga. Kicsit hajaz a sztori a jóval később készült, amúgy a valóság tényalapjain nyugvó, igen remek és igen méltatlanul elkaszált Lie To Me című sorozatra, melyben Tim Roth alakított egy hasonló karaktert…

Bár alapvetően utálom a repülőgép-katasztrófás filmeket, Paul Greengrass 2006-os, A United 93-as (Story4, 21.00) járat történetét feldolgozó filmjét mégis elég érdekesnek találom ahhoz, hogy ajánljam. Arról a repülőről van szó, amit nem sikerült “célba juttatni” 2001 szeptember 11-én. Greengrass az utasok rokonaival való interjúk, a légi irányítás és a biztonsági szolgálatok ügyeletben lévő tagjainak visszaemlékezései, valamint más dokumentumok alapján rekonstruálja a United 93-as járat utolsó repülését – az eredmény igen hitelesnek tűnik, amellett, hogy mint film megdöbbentő és torokszorító.

Ha kíváncsiak vagyunk, miért hordanak mostanában a nem éppen hatalompárti tüntetéseken olyan vicces, fehér, pörgebajszos álarcot bizonyos elemek, akkor nézzük meg ma este a V, mint vérbosszú (Viasat3, 21.00) című filmet, mely a Mátrixot is jegyző Wachowski-testvérek műhelyéből került ki. “(…) egyszerre kalandfilm, politikai thriller és antiutópia, amely a zsarnokságról, az elnyomásról, a média agymosásáról szól és azt vizsgálja, mi történik, ha egy diktatúrában az egyén a saját kezébe veszi a törvényt. “Ne kérdezz, ne kritizálj, ne is gondolkodj: a Párt mindent jobban tud” – üvölti a gonosz kancellár.”

Ne higgyünk a bevezetőnek, soha nem volt viszont még ilyen aktuális Bacsó Péter örökbecsű szatírája, A tanú (m5, 21.15), melyet ma cinikus vigyorral tűz műsorára a mai Bástya elvtárs közmédiának csúfolt magáncsatornája. A főhős Pelikán gátőr, (Kállai Ferenc), az örök kisember, a gonosz pedig a hatalom mai Virág (Őze Lajos), vagy éppen Bástya elvtársai (Both Béla – a képen). A film összes “poénját” érezhetjük a saját bőrünkön, nap, mint nap: sötétben úszkáló, gyíkemberjelmezes, “nemzetmérgező” külföldi ügynökök, ma éppen gazdasági menekültek, a tárgyalás előtt aláírt ítéletek, ízletesnek, világraszólónak, étvágygerjesztőnek hazudott ehetetlen, használhatatlan, csúfságos magyar termékek… A szemünkbe röhögött átverés jön velünk szembe ma is, bárhová nézünk és ne higgy, ne remélj, tán már a fekete autó is kanyarodik az utca elején.

Nem mondható túlságosan bőbeszédű filmesnek a lengyel születésű, de filmográfiáiban britnek tartott Pawel Pawlikowski, aki -kis túlzással- minden szökőévben egyszer jelentkezik új alkotással, melyek közül ráadásul egy sem haladja meg az általában mozifilmtől minimálisan elvárt 90 percet. 2013-ban készült filmje ráadásul hangsúlyozottan épít a manapság már szintén szokatlannak, archaikusnak tűnő fekete-fehérben komponált, míves, hangsúlyos transzcendenciát sugalló képekre, és a dialógkönyv sem lehet több 20 oldalnál… Ennek ellenére, az Ida (Duna, 22.20) méltán nyert eddig egy raklapnyi fesztiváldíjat, beleértve a legjobb idegennyelvű filmnek járó Oscart is, a New York Times nem éppen tekintélytelen kritikusa pedig egyenesen az utóbbi évek legjobb európai filmjeként emlegette a zsidó származású lengyel apáca (Agata Trzebuchowska) út- és identitáskeresésének, egyfajta hitpróbájának történetét. Valóban rendkívüli, megkapó szépségű film. (Bővebben)

Az Augusztus Oklahomábant (TV2, 22.25) láthattuk már színpadon is, Eszenyi rendezte a Vígszínházban. Ott szegény Pap Vera játszotta azt a gyógyszerfüggő, szájrákkal küzdő nőt, akit most Meryl Streep hoz: remek volt ő is, remek Streep is. Igazi ziccerdarab ez jó színészeknek (Streep mellett például Sam Shephard, Julia Roberts, Juliette Lewis és Benedict Cumberbatch játszik a filmben), vígjátéknak mondják, fekete komédiának, ám lássuk jól, hogy valójában kőkemény dráma ez egy élhetetlen, boldogtalan családról… (Bővebben)