Hétfő, április 2.

Remélhetőleg nem áztunk meg a mai locsolkodásban, így vár ránk például Steven Spielberg 2015-ös filmje, A kémek hídja (Mozi+, 18.45), egy hidegháborús kémtörténet. Tipikus Spielberg-moziról van szó, melynek összképét, ahogy pályájának tulajdonképen minden filmjét, a végkifejlet ízléstelen idealizmusa, mondhatni szentimentalizmusa rontja le. Ami például jól állt az ET-nek, az Amistadnak vagy a Bíborszínnek, romba dönti ezt a filmet, mint a Schindler listáját az a bizonyos piros ruhás kislány. Pedig az első 20 perc zseniálisan végighúzott némajátéka, csak zörejekkel és képpel, minden zene és párbeszéd nélkül, egy igen izgalmas kémtörténetet ígér. Az utána következő tulajdonképpeni történet -a Tom Hanks alakította ügyvéd/CIA ügynök NDK-beli küldetése- is rendben van, még ha az már igencsak tobzódik a közhelyekben és olyan ziccereket hagy kihasználatlanul (pl. a kémvád koncepciós jellege), melyek akár külön-külön kidolgozva is megérnének egy jó filmet. A vége ömlengés, sokszoros önigazoló visszacsatolás, didaktikus lónyál. Janusz Kaminski szinte festményszerűen fotografál, bár nála is érzem az “annyira szép, hogy már alig hiszem el”-t. Mark Rylance viszont jó az orosz kém mellékszerepében.

Később Sandra Bullock Oscar-díjas alakítását nézhetjük megint A szív bajnokaiban (Cool, 20.35). A valós és valóban hatásos történet egy hatalmas termetű, de kissé lomha (ész)járású, déli srácról (Quinton Aaron) és az ő hi-he-tet-len futball-karrierjéről szól, amit a Sandra által alakított családanya egyenget. (Bővebben)

Az Álmomban már láttalak (Duna, 21.00) amolyan Hamupipőke-sztori, tündérmese lusta felnőtteknek. Jennifer Lopez szobalány egy decens szállodában, ahol véletlenül egy jóképű politikus (Ralph Fiennes) összetéveszti őt egy helyi menő csajjal – és beleszeret. A szegény J-Lo kapva kap az alkalmon, és belemegy a játékba, azonban retteg attól, hogy kiderül, kicsoda is valójában. A hazugságerdő aztán egészen odáig gyűrűzik, hogy még mi, nézők is azt hisszük, ez egy jó film…

Valami hasonló történet lesz a Bolond szél fúj (Filmcafe, 21.00) is, ahol Matthew Perry (menő New York-i fotós) jön össze egy vidéki kiruccanáson egy csábos mexikói csajjal (Salma Hayek), hogy aztán néhány hónap múlva szembesüljön kiruccanása eredményével, valamint a lány egész pereputtyával. Nem láttam, de szerintem nem is fogom.

A bűn árfolyama (AXN, 21.00) című nemzetközi mozi viszont azt példázza tökéletesen, hogy mennyi esélyünk van nekünk, kis porbafingóknak beleszagolni abba az üstbe, ahol az igazán nagy dolgokat főzik ki az igazán nagy fiúk. Azt az utat, amit a szokásos “tiszta tekintetű igazság bajnoka” szerepben Clive Owen bejár, az utolsó néhány lépés kivételével ugyan már láthattuk az eddigi nagyjából kismillió politikai-ügynökös thrillerben, ám az az utolsó néhány lépés tényleg nagyon igazira sikeredett. Mert az csak a buta hollywoodi filmekben van, hogy Bruce Willis, Matt Damon, Nicolas Cage, Tom Cruise vagy maga Jack Bauer sziszifuszi munkával, vértől csatakosan maga alá gyűri a világot éppen agyonsanyargatni kész Gonoszt. Tom Tykwer, a mai legmenőbb német rendező nem tagadja meg identitását, földhöz ragadt európai gyökereit: igazi rosszkedvű, cinikus, ám gyaníthatóan a legreálisabb befejezés elé állítja hősét ebben a jó kis filmben. (Bővebben)

Ma este leginkább Al Pacinót ajánlhatom megtekintésre a Fedőneve: Donnie Brascóban (AMC, 22.00) -hiába, ha egy nap szar, akkor csakis a legnagyobbakkal múlassuk el a francba-, aki a maffia “nyugdíj” előtt álló bérgyilkosaként egy kinyúlt seggű mackónadrágban nézi otthon a National Geographic Channelt a tévén (lásd a képen), nem is sejtve, hogy pártfogoltja, a címszereplő (Johnny Depp) rendőrségi fedett ügynökként épült be az amerikai maffiába. A valóságban megtörtént esetet feldolgozó kiváló filmben igen jó Depp is, de Al bácsi egész egyszerűen imádni való (és szívszorító).

Majdnem a 2012 legjobb romantikus komédiája lett (nálam) ez a Bradley Cooperrel, Jennifer Lawrence-szel (utóbbinak itt jött is érte egy Oscar!), Robert de Niróval és sokan másokkal hódító Napos oldal (SuperTV2, 22.25), ha nincs az a végkifejlete, ami. Félreértés ne essék, azzal sincs különösebb baj, azon kívül, hogy közhelyes, a happy ending pedig amúgy is kötelező műfaji kellék. Szerintem azonban úgy fityeg a film végén ez a happy end, mint bicikliző majmon a bohócsipka. Ennél én többet képzeltem bele az eleje és a közepe alapján… (Bővebben)