Én konkrétan belebicikliztem ebbe a Gondolj rám (Filmcafe, 19.05) című filmbe, bár még abban a stádiumában, amikor még nem volt film, csupán néhány jelenet, egy éppen elindult produkció. Hasítok felfelé a Szabadság-hídra a Kálvin-tér felől, masszív zöld hullám, sűrű csengetés, gyalogosok okosan félre, ám egyszer csak ott áll velem szemben Kern András, igen gyűrötten, igen használtas szürke ingben, nadrágban (lásd a képen), arcán mérhetetlen undor és nem szól, csak gondolom, gondolja: Ezt a marhát (mármint engem) ki engedte szabadon? Mivel nem mindennap áll elém egy népszerű színész, ezért fékeztem egy sivítósat és akkor látom, kamera, egy-két lámpa, azok a fekete, csatos ládák, kábelek, néhány ember. Kicsi stáb, filmet forgatnak, de se zárás, se semmi… Nyilván valami vizsgafilm, gondoltam, széles mosoly, határozott elnézéskérés, és tovább az utamra. Aztán most látom, hogy nem annyira “valami vizsgafilm” ez, hanem egy komoly nagyjátékfilm, Kern rendezése, 17 év után először. Most vagy nem forgott a kamera, vagy csak kivágtak, de nem láttam magam viszont a vásznon… Akit a világból ki lehet kergetni a Klubrádióval, vagy anno a Heti hetessel, aki Pici bácsit egy ásatag, nyugdíjas fószernek tartja, Kernt pedig túlértékelt ripacsnak, aki felett eljárt az idő, az nyilván kihagyja ezt a filmet. (Bővebben)
Alapvetően bankrablós akciófilm a Nyomd, bébi, nyomd (HBO, 20.00), illetve annak a “gengszterek sofőrje” címkével ellátott alfajának egy szép példánya, de annyi mégis biztos, hogy kevés jobb dolog történhetett ezzel a méltán/méltatlanul szétgyepált műfajjal, minthogy Edgar Wright hozzányúljon. A musical-betétekkel (!!!) színesített virtigli akciómoziban ugyan semmi olyan nem történik cselekmény-, illetve akciószinten, amit máshol eddig ne láttunk volna, de ahogyan ez az egész össze van rakva, azok a karakterek, azok a kis színes nüanszok, amitől valóban süt a cucc, az mindenképpen unikum. Remek zenék szólnak végig, nálam külön piros pont az üldözéses finálé alatt szóló Focusért és Golden Earringért. Az erős Pumped Gabó-allúziók ellenére is cuki karakter a címszereplő (Ansel Elgort), cuki az élettörténete is, és ha a méltatlanul elkaszált Kevin Spaceyt a jövőben ilyen filmekben fogjuk látni, akkor fogdosson még sok feneket, mert kellenek a jó színészek a lenézettebb műfajokba is. Üdítő élmény ez a film.
Egy, a második világháború végnapjaiban megtörtént eseményből növeszt szép allegóriát Szabó István 1976-os Budapesti mesék (Duna, 22.40) című filmjében. A szétbombázott, de már csendes városban elkezdenek kimerészkedni az ostromot túlélők az utcára. Néhányan sínre állítanak egy szétlőtt villamost, és elkezdik betolni azt a távoli remizbe… Közben történetek, sorsok, életképek mesélik el a huszadik századot.
Az ausztrál John Hillcoat kietlen, rideg és végletesen pesszimista Cormac McCarthy-feldolgozása, Az út (Filmcafe, 23.00) című filmje gyakorlatilag arról szól, hogy mi lesz velünk, emberekkel, amikor már nem lesz semmi… Súlyosbító körülmény, hogy Nick Cave és Warren Ellis ólomfüggöny-jellegű kísérőzenéjében sincs feloldozás. (Bővebben)
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: