Fogalmam sincs, mit keres így itt, a nyár elején a Valentin nap (Cool, 20.35)… Nyilván nem szánt túl mélyre ez a filmecske, de pont annyi aktualitása van ma, mint mondjuk a Tapló Télapónak (ami amúgy ügyesen ma nem látható), bár a rózsaszín szívecskék özönére talán mindig akad vevő. A sok-sok kis egymásba kapcsolódó, vagy éppen egymás mellett elsikló -hullámzó színvonalú- történet szereplői szerelmesek, szerelmesek voltak, vagy éppen szerelmesek lettek a címbeli napon. Sztárerdő, Alba és Biel Jessicától Hathaway Anniig és Roberts Juliig, és Kutcher Ashtontól Lautner Tayloron át Cooper Bradley-ig.
Ehhez képest A királyság (Viasat6, 21.00) című 2007-es akció-thriller valahol a félúton van a háborús propaganda és a kritika között: hős amerikai katonák mennek rendet tenni a “koszos arabok” közé, ezúttal a “baráti” Rijádba, Szaúd-Arábia fővárosába, azonban ott olyan tapasztalatok érik őket, melyek elgondolkoztatják a dolgok folyásának mikéntjéről őket, de főként a nézőket. (Bővebben)
Én talán kicsit még jobban is szeretem Woody Allen újabb keletű, néha komor, néha szinte kisrealizmusba hajló, ám azért még mindig szellemes drámáit, mint a legendás, agyonidézett korábbi vígjátékait: a ma esti Füles (Filmcafe, 21.00) című varázslatos darab valahol félúton van a kettő között, ráadásul már domborít benne Scarlett Johansson is (a képen Hugh Jackman és Woody bácsi társaságában). (Bővebben)
Ugyanakkor kábulhatunk Szerelem és más drogok (Prime, 21.00) által is. E film azonban több szempontból is a tartalmasabbak közé sorolandó a romantikus komédiák igen széles mezőnyében. A tisztes hollywoodi mesterembernek megismert Edward Zwick kissé zajosan kezdődő dolgozata később főleg igéző szemeinek és tökéletesnél is tökéletesebb fogsorának villogtatásán túl meglehetősen pikáns jeleneteket is bevállaló Anne Hathaway és Jake Gyllenhaal közti civódásról szól, némi diszkrét gyógyszeripar-fikázáson és a Parkinson-kórral való együttélés nehézségeinek közérdekű középpontba helyezésén túl.
Csalafinta egy pali ez a Kenneth Branagh, aki Shakespeare V.Henrik (Duna, 21.05) című, honszeretettől duzzadó drámáját arra használta fel, hogy annak mozivászonra adaptálásában, kvázi a lehető legnagyobb nyilvánosság előtt kérje meg imádottja, Emma Thomson kezét. Csoda, hogy a válasz igen volt? Viszont nem csoda, hogy a frigy sem tartott örökké (’95-ben már el is váltak). A nagy csinnadrattával beharangozott cirkusz gyorsan továbbáll, nyomában rendszerint csak a keréknyomokkal szabdalt sártenger marad. (Bővebben)
Szörnyű, tragikus aktualitása A mi drága kisfiunk (m2, 21.10) című filmdrámának az Amerika-, illetve világszerte megszaporodó, gyermekek által elkövetett fegyveres vérengzések. E film –Shawn Ku alkotása- azt próbálja meg modellezni, hogy egy ilyen tragédiát hogyan élik, hogyan élhetik meg az elkövető szülei? Az eredmény kezdetben a stabil kliséket óvatosan kerülgető, talán túl erőltetetten spontán “független film”, mely azonban nagyjából a közepétől, elsősorban az igen erős színészi teljesítményeknek (Maria Bello, Michael Sheen) köszönhetően, valódi, hiteles, igaz drámává válik.
Rio de Janeiro nyilván megér egy misét és még szeretni is lehet, még úgy is, ahogy eddig szerettük Párizst, New Yorkot vagy Havannát, és szeretni fogjuk például Berlint. Össze is jött a stáb a Rio, szeretlek! (m5, 21.15) című újabb projektre, köztük az Oscar-jelölt Guillermo Arriaga, Fernando Meirelles, Carlos Saldanha és César Charlone, az Oscar-díjas Paolo Sorrentino vagy a világhírű John Turturro, leszerződtettek színésznek olyan neveket, mint Harvey Keitelt, Vincent Cassellt, vagy a popzenéből ismert Vanessa Paradist, illetve Bebel Gilbertot, és sokan másokat, összedugták fejecskéjüket és kiókumlálták ezt az “izét”, amivel jobb híján szoktam jelezni az esztétikailag nehezen megfogható minőséget. (Bővebben)
A London Boulevard (Filmcafe, 22.55) című krimi írója, rendezője, William Monahan eléggé otthon van a bűn témájában, s már készített is néhány egész jó filmet belőle. Igen sok jó név (például Keira Kinghtley, Colin Farrell vagy Ben Chaplin) játssza el a börtönből frissen szabadult Mitchell (Farrell) történetét, aki szeretne beilleszkedni a társadalomba, azonban régi élete, bűn- és tettestársai ezt másként gondolják…
A Brooklyn legmérgesebb emberéről (Duna, 23.25) szóló, meglehetősen sablonos történet -egy mindenkivel perlekedő, kiállhatatlan, önző fráter megtudja, hogy gyógyíthatatlan betegségének következtében már csak kevés ideje van hátra, és ezt, gyökeresen változtatva eddigi életfelfogásán, szeretné jól kihasználni- a címszereplő Robin Williams saját, személyes sorsán keresztül válik torokszorítóan megkapóvá. Nem sokkal a film forgatását követően ugyanis a színész önkezével véget vet életének. Az okok nem tisztázottak: sokan mély depressziót, mások egy bizonyos visszafordíthatatlan elbutulással járó betegséget emlegetnek… Ahogy nézzük a filmben Williamst, és visszaemlékszünk arra az elementáris, életerőtől és energiától duzzadó pacákra, akit mondjuk a Halászkirályban láttunk, kétségünk sem lehet, hogy itt már tulajdonképpen egy haldoklót látunk. Williams mozdulatai fáradtak, arcára rideg maszkként rögzült Harlekin, a szomorú bohóc sírásra fittyedő szájszélű grimasza, tekintete gyakorlatilag nincs. És ennek fényében a történet… tényleg megkönnyeztem.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: