Nem tagadom, sok örömet találok régi filmekben, akár olyanokban is, melyeket annak idején még akár le is sajnáltam. Ezzel, persze, nem a tévécsatornák minősíthetetlenül egysíkú és igénytelen műsorszerkesztési gyakorlatát kívánom mentegetni, csak úgy mondom, hogy régen minden jobb volt… 😀 Látható lesz ma este például az E.T. (Sony Movie Channel, 18.40) is, amit én nem igazán szerettem annak idején. Ma már más a helyzet. A kis földönkívüli randaság minden bizonnyal újra könnytengerrel tölti meg a papírzsebkendőket, méghozzá minden különösebb megerőltetés nélkül, ahogyan tette azon első alkalmakkor szinte mindenkivel, rajtam kívül, amikor először tűnt fel a mozik vásznain. Új-Hollywood egyik emblematikus csúcsteljesítménye ez a mozi, mely egyben Steven Spielberg pályájának is jellemző és kiemelkedő darabja. Ekkor még érdekli őt a film, mint mese és érdekli a film, mint nyelv is. Egész egyszerűen zseniális, ahogyan e filmben is keveri a legkülönfélébb műfajok kliséit, ahogy használja a zenét, ahogyan az egész történet kibontakozik, ahogy megcsinálja a finálét – miközben az egész alkotás mindvégig egy teljes egész marad.
A még ennél is élemedettebb korú Kelly hőseiben (AMC, 19.00) a háború vicces oldala domborodik ki, avagy mixeljünk össze egy klasszikus szajréfilmet egy háborús kalandkomédiával. “Te jobbra mész, te meg balra, középen pedig én vagyok a csúúúcs!” – mondja a kép bal oldalán látható ipse (Donald Sutherland). Jobbra a címszereplő (Clint Eastwood). Ez a film például bizonyíték lehet arra, hogy egy jó filmet akármennyiszer meg lehet nézni.
A Hölgyek levendulában (Duna, 19.30) két idősödő nővér (Maggie Smith és Judi Dench), akik egy nap egy sebesült fiatalembert (Daniel Brühl) találnak a tengerparti házuk előtt, a parton. A hölgyek között megindul a versengés az ifjú kényeztetésének jogáért, akiről ráadásul kiderül, hogy hegedűművész. A baj csak az, hogy ő másfelé keresi a szerelmet… Jók a film arányai, mindvégig megmarad érzelmesnek, romantikusnak, de sosem válik édeskéssé, szentimentálissá, sőt egy picit még tabut is dönt. Jó, csak billent, de akkor is…
Nem szabad elmenni szó nélkül a Gilbert Grape (Film Mánia, 21.00) című mozi mellett sem. Gilbert (Johnny Depp) és csökkent értelmű öccse (Leonardo diCaprio) egy poros amerikai kisvárosban laknak, mozgásképtelen anyjukkal. A jövő reménytelen. Egy nap azonban egy furcsa, idegen, féktelen vadóc (Juliette Lewis) toppan be látókörükbe, aki fenekestül forgatja fel eddigi életüket. A film alkotói a skandináv film világhírű alakjai, Lasse Hallström és Sven Nykvist, ami önmagában is épp elég az ajánlásra, viszont még ennél fontosabb, hogy Leo e filmben nyújtott alakításáért kapta meg első Oscar-jelölését. És hol vannak még a későbbi híres filmjei!
A kellő sminkkel bármilyen szerepet ugyanúgy eljátszó Meryl Streep egy kiöregedett rocksztárt játszik a Dübörög a szív (Filmbox Prémium, 21.00) hangzatos címet viselő filmben, aki már csak kis kocsmákban zenél unatkozó helyi alkeszoknak. Lánya, akit annak idején felívelőnek tűnő karrierje miatt hagyott az apjánál, most válni készül és ez felébreszti benne az anyai ösztönöket. Nem láttam ezt a 2015-ben bemutatott filmet.
Emma Donoghue nagy sikert aratott regényéből, illetve színdarabjából készült a négy Oscar-díjra is jelölt A szoba (Duna, 21.15) című dráma, melynek két főszereplője – egy anya (Brie Larson) és ötéves kisfia (Jacob Tremblay) – egy nagyjából kétszer két méteres szobában éli életét, melynek ajtaja örökké zárva és természetes fény is csupán a tetőbe vágott kis ablakon éri őket. A kinti külvilágból semmit nem tapasztalnak a remegő képű televízió egyetlen csatornáján futó ostoba szappanoperán kívül. Naponta egyszer kinyílik a szoba ajtaja, ekkor a kisfiúnak be kell gyorsan költöznie a szekrénybe, egy ember ételt hoz, és olykor furcsán nyikorog anya ágya. (Bővebben)
Ízlésesen szép, szikár, karakán és férfias film A régi város (HBO2, 21.15). A legjobb férfialakítás Oscar-díját nyerte 2016-ban ezzel a filmmel Casey Affleck, egy olyan alakítással, amit általában észre sem szoktak venni Hollywoodban. Nem arról van szó, hogy rossz lett volna ebben a szerepben, csak éppen Oscart általában valami nagy, látványos alakításért szoktak adni (lásd Leo DiCaprio is mit össze nem szenvedett azért a rohadt szoborért, holott eddig szinte mindegyik alakításáért jobban megérdemelte a díjat, mint A visszatérőért…). Casey Affleck tulajdonképpen fád pofával végigmotyogja ezt a visszafogott, mindvégig eltitkolt, elrejtett érzelmekben tobzódó, csendes és mélyen emberi történetet, és jól teszi, mert ez a figura, akit játszik, ilyen. Egy szélesebb gesztussal, egy látványos kiborulással hiteltelenné, olcsó melodrámává tette volna az önhibájából, illetve saját szerencsétlenségéből bekövetkezett szörnyű tragédiáért vezeklő férfi történetét – így viszont igaz az egész, az elejétől a végéig. Kenneth Lonergan (pl. Margaret) elegánsan alkalmazott flashbackes történetmesélésében feltáruló, valahol banális, de ezzel mégis egyetemes érvényű filmje arra tanít, hogy mindannyiunknak megvan a maga személyes története és soha, semmikor nem szabad megítélni senkit első ránézésre, mert soha nem tudhatjuk, milyen történet miatt olyan és miért éppen azt csinálja akkor, amit.
Emily Brontë klasszikus regényét, az Üvöltő szeleket (m5, 22.20) 2011-ben az angol Andrea Arnold (lásd például Red Road, vagy Akvárium) dolgozta fel újra, híven megidézve a regény hangulatát, ám mégis bátor, radikális és a történet eredeti témájához is kapcsolódva, provokatív ötletekkel. Gyönyörűséges képi világ és remek színészi teljesítmények jellemzik ezt az okos adaptációt.