Mit nézzünk ma a tévében?

Először a Marvin szobája (Paramount Channel, 18.55) című című film kápráztatja el a nézőket, méghozzá nagyon komoly szereposztással: Meryl Streep és Diane Keaton mellett Leonardo Di Caprio játsszák a főszerepet, Robert De Niro asszisztenciájával. A hamisítatlan hollywoodi dráma egy széthullott család történetét meséli el, ahogyan éppen az egyik családtag súlyos betegsége lesz az az alkalom, ami újból eggyé kovácsolja őket.

A legendás holland Paul Verhoeven briliáns rendezése, az Elle (HBO, 20.00) című thrillerje Oscar-jelölést hozott Isabelle Huppertnek (lásd a képen) a címszerepben. Témáját tekintve, lehetne a film akár Elemi ösztön 2. is, hiszen ezúttal is a vágyak, a szexuális kielégülés és az erőszak bonyolult metafizikáját vizsgálja Verhoeven: itt egy megerőszakolt nő és megerőszakolója közötti bizarr kapcsolat van terítéken, azonban olyan társadalomkritikus körítéssel, olyan sablonokat borító fordulatokkal, egyedi karakterekkel és környezetábrázolással, hogy az helyenként már néha kifejezetten bunueli, máskor pedig haneke-i. (Amúgy, ha olvasunk még híreket, a téma is igen aktuális manapság…)

Gondolom, senkit nem lep meg, hogy a jelenkori ex-jugoszláv filmművészet alapanyagát szinte kivétel nélkül a közelmúltbéli délszláv konfliktus szolgáltatja, hiszen a túlélők még ma is élnek és szinte nincs olyan szerb, horvát, bosnyák és albán család, melynek ne lennének háborús mártírjai. Nem meglepő így az sem, hogy ott nem lehet mellébeszélni, hiszen mindenki tudja, a saját családi legendáriumából, sőt, sokszor saját emlékeiből, hogy milyen volt szemben állni a gyerekkori haverral, a szomszéd bácsival, a sarki kocsmárossal, aki csőre húzott Kalasnyikovval célzott az illető mellkasára vagy akár látni ugyanezek szemében a páni rémületet, amikor a te kezedben volt a fegyver… Srđan Golubović szerb-horvát-szlovén és EU koprodukcióban készült Templom a dombon (m5, 21.15) című, igen erős filmje is egy megtörtént eseményt mesél el, melyben megrázó erővel sűrűsödik egyetlen drámai pontba az egész érthetetlen és értelmetlen háború. (Bővebben)

Remek politikai dráma az Államtrükkök (Filmbox Prémium, 19.15), mely egy amerikai CIA-ügynök-diplomata házaspár (Naomi Watts és Sean Penn) főszereplésével látja le a leplet a politikacsinálás vegykonyhájáról, az amerikai haderő iraki háborújának okán. (Bővebben)

Én szeretem Woody Allen újabb keletű, néha komor, olykor szinte kisrealizmusba hajló, de azért még mindig szellemes drámáit is, ahogyan a legendás, agyonidézett korábbi vígjátékait: a ma esti Füles (Filmcafe, 21.00) című varázslatos darab valahol félúton van a kettő között, ráadásul már domborít benne Scarlett Johansson is (lásd a képen), sajnos, Hugh Jackman oldalán. (Bővebben)

Martin Scorsese egy bizonyos James Conway nevű gengszter életét meséli el a Nagymenők (Sony Movie Channel, 22.55) című, eposzi méretű maffia-elméleti alapvetésében. Ezerszer láttam már ezt a filmet, és nyilván még ezerszer fogom látni benne Robert De Niro egyik emblematikus alakítása mellett a legalább annyira elképesztő Joe Pescit vagy Ray Liottát – így ma este én talán kihagyom. Aki viszont nem látta volna még ezt a lehengerlő alkotást, az ne tartson velem!

Nem könnyű rendet vágni az ismétlések tengerében. Két filmet találtam mára, az egyik nagyon könnyed, a másik kevésbé. A Kémes hármas (SuperTV2, 21.00) című akciókomédia a könnyedebb opció – remek viszont a szereposztása! Tom Hardy és Chris Pine keveredik két szuper-CIA ügynökként zűrös helyzetekbe, részben Reese Whiterspoon miatt is, ám “fedett akcióban”.

Milos Forman egyik utolsó filmje, a Goya kísértetei (Duna, 23.50) messze nem a mester legjobb alkotása, ez azonban nem jelenti azt, hogy rossz film. Szép kiállítású, tartalmas mozi a híres spanyol festőről (Stellan Skarsgaard), de sokkal inkább az inkvizícióról és egy hajdani inkvizítorról (Javier Bardem), aki józan eszének (vagy csak ostoba kisszerűségének?) köszönhetően -szerencsétlenségére- szembekerül hajdani elveivel és munkaadóival, valamint egy modellről (Natalie Portman – a képen), aki az inkvizíció elé került eretnekség -a zsidó vallás gyakorlásának- vádjával.

A mai, amúgy sem túl gazdag, unalomig ismételt filmkínálat helyett egyik legkedvesebb élményemet idézném fel inkább. Sok-sok éve egyszer Somlóhegyen szüreteltem egy azóta már sajnos odafent borozgató haveromnál a juhfarkot és a furmintot. Iszogattuk közben a tavalyi maradékot, a késő szeptemberi, vagy tán már kora októberi nap sárgán aranyló sugarai langyosan simogatták a duzzadó szőlőszemeket és a lelkünket – a munka ennek ellenére jó tempóban haladt. A kis présház ajtajában egy kis kazettás magnóból énekelt nekünk a három tenor, hogy Funiculì, funiculà!, meg Vincerà! Vincerò!, és effélék.

Pavarotti azt hiszem az Addio Fiorito Adilt énekelte a Pillangókisasszonyból. Azonban már ő is csak odafent vágja ki a “magas Cét”, Pinkertont Bryan Hymel énekli abban a Pillangókisasszony-előadásban (m5, 21.15) amit ma este fogok megnézni. Cso-cso-szánt a Scala kitűnő szopránja, Maria José Siri énekli ebben a ma esti felvételen (lásd a képen), mely a híres milánói opera 2016-os évadnyitó előadását konzerválja -vélhetően- örök időkre.

Ez egy ilyen nap.

Jórészt másodlagos frissességű, ám ettől még bőven fogyasztható romantikus komédiákkal múlathatjuk el a nyarat egy évre – a tévé előtt. Lehet egyrészt kérdés az, hogy Hogyan írjunk szerelmet (Duna, 19.30), ám szerencsére a romantikus komédiák koronázott hercege, Hugh Grant rögvest meg is tanítja ezt nekünk. A kissé félszeg, ártatlan, kisfiús mosolyát a már kissé öregedő Hugh ezúttal egy vidéki főiskolán villantja meg, ahol munkanélküli forgatókönyvíróként, amolyan nem-szeretem-módra tanítani kényszerül. Unja a katedrát és egyáltalán, az életet, mígnem meglátja kollegináját, Marisa Tomeit. Blablabla, tudjuk, mi lesz a vége.

Később, az Édesek és mostohákban (Prime, 21.00) az ifjú és egészséges Julia Roberts új feleségként küzd meg Susan Sarandonnal, a halálos beteg ex-szel Ed Harrisért, a férjért és a családért. Bőgünk a végén. Tuti.

Nem igazán tiszta viszont előttem, hogy mi volt a szándéka Dito Montiel író-rendezőnek ezzel a Senki fia (Film Mánia, 21.00) című mozival… Összecsődített egy csomó remek színészt, Al Pacinón kívül még Chaning Tatumot, Ray Liottát, még Juliette Binoche-t is áthozatta Európából arra a két-három jelenetre, de simlis zsarus filmnek túl szétfolyós, túl “művészi”, a történet amúgy szépen, hitelesen megjelenített helyszínének emléket állító szociodrámának viszont túl mesterkélt.

Az elsősorban színészként ismert Alan Rickman rendezésében, A virág románcában (Duna, 21.20) Sabine De Barra (Kate Winslet), a kertész és tájrendező kap hatalmas megbízást. Rendhagyó – mondhatni kaotikus – tájrendezési felfogásának és módszerének köszönhetően ő nyeri el azt a megtiszteltetést, hogy megalkossa az épülő versailles-i kastély parkjának egyik fontos részletét. A megbízó nem más, mint maga a Napkirály, XIV. Lajos (akit Rickman alakít). Természetesen, egy nő számára egy ilyen világban egy ilyen munka konfliktusok ezreivel van sújtva, főleg, amikor közvetlen főnöke (Matthias Schoenaerts) egy sármos férfi, szabadjára engedett feleséggel. A téma érdekes, sok szempontból -pl. a nők szerepe a Napkirály udvarában- izgalmas is, azonban olykor érződik a filmen Rickman rendezői rutintalansága. A szerelmespár közti kémia is inkább csak színészi technika, a zenei kíséret pedig (miközben XVI. Lajos udvarában nem kisebb személyiség, mint Jean-Baptiste Lully zenélt!) fájdalmasan jellegtelen maszatolás.

Akiknek Derek Jarman, illetve Ludwig Wittgenstein nevei mondanak valamit, azok ma este ki ne hagyják Jarman Wittgensteinről (m5, 22.20) készített sajátos hangulatú, olykor igen merész hatásokkal operáló életrajzi filmjét. Különleges filmélmény lesz (lásd a képen).

Szép fiúk (Ben Affleck és Justin Timberlake), valamint egy szép lány (Gemma Arterton) tündökölnek a Vakszerencse (RTL Klub, 22.30) című egzotikus karibi közegben játszódó, internetes szerencsejátékos-átverős thrillerben – azonban nagyjából ennyi az összes pozitívum, ami elmondható a filmről.

Teljesen jól működik Molnár György anno méltán díjazott Anna filmje (m3, 22.45) című Esterházy Péter-adaptációja. Szépen megjelenik EP senkivel össze nem téveszthető, gunyoros, önreflexiókban és kifelé való utalásokban gazdag prózájának világa, amiben Kardos Sándor látható élvezettel lubickol furcsa optikákkal felszerelt kamerájával. Ennyi bőven elég, pedig remek benne Cserhalmi György és természetesen Ráckevei Anna is, a címszerepben.

Először jön A hazafi (RTL II, 20.00), a kegyetlen, rettenthetetlen, kiismerhetetlen és engesztelhetetlen Mel Gibson képében, Roland Emmerich 164 perces, amerikai függetlenségi háborús eposzában. Békés parasztember a címszereplő, aki vállát vonja a háború hírére, ő családját akarja csupán eltartani, földet akarja túrni és köpni nagyot a lenyugvó nap felé, csak úgy. Hagyják őtet békén. Legnagyobb fia (Heath Ledger) keblét azonban forradalmi hév feszíti, s hogyha kell, halni is mer a hazáért, a szabadságért, a függetlenségért. A háború azonban igen csúnya dolog, amit a harcra tüzelő röpiratok rendre el is hallgatnak, természetesen a fiú is besokall és dezertál a seregből. Az otthonmaradó öccse próbálja megvédeni, de az ostor rajta csattan. Immár az apának is ott kell hagynia az eke szarvát, szemében őrült láng gyúl, kérges tenyere fegyvert markol… A végén természetesen magasan leng a csillagsávos lobogó és megtanulhatjuk azt is, hogy senki nem lehet független saját nemzete függetlenségi háborújában.

Emlékszünk még Kodaj Bencére, a békéscsabai postásra, aki valamikor, még a magyar kereskedelmi tévézés hajnalán egy raklapnyi pénzt nyert valamelyik műveltségi vetélkedőn meglepően szerteágazó tudásával? Nos, az annak idején szépen agyondíjazott Gettómilliomos (Prime, 21.00) az övéhez igen hasonlító történetet mesél el, csak éppen az indiai Mumbai valamelyik végtelen szegénynegyedéből. Innen származik Jamal, aki meglepetésre megnyeri az egyik nagy, helyi tévés vetélkedőt, ám a játékvezető csalással vádolja a szegény utcagyereket. A reménytelen helyzetből érkező, reménytelen helyzetbe kerülő Jamal csakis intelligenciájára támaszkodhat, viszont abból van neki, bőven… Danny Boyle színes, cukros, ám azért helyenként igen csípős filmje egyszerre média-, és társadalomkritika, és bűbájos mese, habbal. (Bővebben)

Lesznek Családi üzelmek (Cool, 21.00) is. A többszörös szereptévesztésekkel operáló, igen rázós történet egy kamucsalád körül zajlik, szolidan elrajzolt karakterekkel. Jason Sudeikis és Jennifer Aniston, a két hajdani sorozatsztár simán elviszik a balhét a hátukon, ráadásul még saját, hajdani karakterüket is megmosolyogják.

Láthatjuk megint Jackie Brownt (Duna, 21.15) is. Quentin Tarantino filmje a hetvenes évek tökös, trapéznadrágos, mikrofonfrizurás fekete B-mozijai, az ún. blaxploitation-filmek előtt tiszteleg afféle hommage-ként, igen izmos sztárparádéval (pl. Pam Grier, Robert de Niro, Samuel L. Jackson, Michael Keaton vagy Bridget Fonda – a képen), remek zenékkel és a Quentintől megszokott virtuóz párbeszédekkel.

Remek film azonban a Dom Hemingway (Cool, 23.10) is – én legalábbis nagyon bírom. A címszereplő (Jude Law) egy kibírhatatlanul nagyképű, gátlástalan, felelőtlen, életveszélyes fazon. A film tétje mindössze annyi, hogy valahogyan mégis megmutassa benne az emberit, hogy szerethetővé tegye. A cselekmény nagy része féktelen bulikkal és a “komámasszony, hol a lóvém”-klisé pörgetésével zajlik, de ahogyan haladunk egyre beljebb Dom elméjének széthullásába, úgy bújik elő annak szerethető lénye is. (Bővebben)

A kanadai Denis Villeneuve Fogságban (RTL Klub, 23.10) című filmje talán az utóbbi idők egyik legnyugtalanítóbb, leggyomorszorítóbb, legnyomasztóbb thrillere… Nem biztos, hogy a legjobb, de hogy a leghatásosabb, az majdnem biztos. Ennek oka részben a rendező igen erős drámai érzéke, részben Roger Deakins Oscar-díjra jelölt delejes, ködös, borongós fényképezése, részben pedig az egész történetet átszövő vallásos őrület illogikus, irreális, rettegéssel telt kiszámíthatatlansága, illetve annak igen hiteles ábrázolása. Egy nap nyomtalanul eltűnik egy békés, átlagcsalád kislánya, az apa azonnal a nyomozni kezd – olykor a rendőrség ellenében is. A nyomok egy elhagyott, ócska lakókocsihoz vezetnek… Főszerepben Jake Gyllenhaal és Hugh Jackman. (Bővebben)

Az Iron Sky: Támad a Hold (Film+, 23.15) finn Timo Vuorensola scifi-paródiája, egy nettó kultfilm. Rendezhette volna akár Tarantino is, Sacha Baron Cohen ötletéből, mondjuk George Lucas és Roland Emmerich istápolásában. Ezúttal azonban egy finn szaunából indult a film ötlete, honnan máshonnan, és mintegy 7.5 millió euró összegründolása és eltapsolása után, már be is mutatták a kész filmet. A sztori méltó egy paródiához: egy maroknyi náci a Hold túlsó, sötét oldalán (muhaha!) túléli a második világháborút és egy elcseszett NASA akció következményeképpen újra rászabadul a Földre. (Bővebben)

A ma esti Napsütötte Toszkána (Prime, 21.00) nem más, mint egy -utazási ajánlatnak is beillő- romantikus komédia. Diane Lane játssza benne azt a sikeres, ám boldogtalan írónőt, akit egy barátnője toszkánai utazással lep meg, pihenési és regenerálódási célzattal. Az írónőnek azonban annyira bejön Toszkána, hogy hagyja a régi életét Amerikában és megveszi azt az ódon házat, ahol pihen… (Akár erre is mondhatná Woody Allen, hogy “Ha minden ilyen ilyen flottul menne!”, mi?)

Mintha valami western lenne A magányos lovas (Paramount Channel, 21.00)… Ha most lennék 10-12 éves, nyilván imádnám is ezt a filmet, még akkor is, ha fogalmam sem lenne a Volt egyszer egy Vadnyugatról. A Karib tenger kalózait viszont már vágom, mert apuék már megengedték, hogy megnézzem, aztán a szomszéd Pistikééknél még többször is, oda és meg vissza is (és direkt ezért öltöztem Jack Sparrownak a farsangon…) – és ennyi meg pont elég ehhez a filmhez. Tök olyan lesz ez is, csak kóbojos-indiánosba’.

Megtudhatjuk újra azt is, vajon mi az, amit egy pár (ezúttal Meryl Streep és Tommy Lee Jones) sok évtizedes együttélés után is, még mindig tudni akar a szexről? (SuperTV2, 21.45). Nyilván a önmagunkon való nevetés felszabadító ereje lesz a titok.

David Ayer rendező tulajdonképpen “megfilmesítette” a Harag (TV2, 21.55) című második világháborús történetében azt, amit mi addig még csak poénként ismertünk, például a Kelly hősei című második világháborús szajré-bohóságból, miszerint: az amerikai Sherman-tankoknak gyenge a fegyverzete és a páncélzata, ezzel szemben a német Tigrisek valóban vadállatok: szemből halálosak, viszont ha seggbe tudod durrantani, akkor legyőzheted őket… Azonban ahogy a film címe is jól mutatja, itt most ennél a poénkodásnál valamivel többről van szó. Mocskos, rohadt háborús dráma ez, például Brad Pittel. (Bővebben)

Több szempontból is pikáns a 2011-es Cannes-i Filmfesztivál zsűrije által különdíjjal kitüntetett Polisse (Duna, 22.00) című film. A fő szempont természetesen a témája, az ifjúságvédelem. Ez persze így elég semmitmondóan hathat, így inkább azt mondom: pedofília. Gyermekmolesztálás. Gyermekekkel szemben elkövetett szexuális erőszak. Csellengők. Sőt, tovább megyek: gerontofília. Ödipusz-komplexus. Tabuk, amerre nézünk, s ebben ez a film nem ismer kegyelmet, dűt s borít mindent. Ehhez képest az már csak mellékes, hogy a filmet rendező, költői, egyben egzotikus nevű Maïwenn Le Besco (lásd a képen) már 16 éves korában megszülte első gyermekét, bizonyos Luc Besson nevű bácsitól, így a filmbéli történések java része akár önéletrajzi ihletésű is lehet(ne). (Persze, nem az. Bessonnal szerelemgyerek “készült”, szó sem volt ott erőszakról. A rendező méltán sikeres Ötödik elem című filmjében például az ifjú anyuka alakította a híres kék operadívát, ám szerencsétlenségére annak a filmnek már Milla Jovovich volt a főszereplője – és Besson következő szerelme…) Nem volt fiaskó viszont a Bessonnal történt kaland, hiszen eredménye egy gyermek lett. A szakításnak köszönhetően ráadásul a francia film gazdagabb lett egy komoly tehetségű rendezőnővel, aki ezzel a markáns filmmel végleg kilépett nagy hatalmú hajdani szerelme és mentora árnyékából. (Bővebben)

Gavin O’Connor az általam a maga nemében közel remekműnek “bélyegzett” Warrior után újra a farkaskölykökként együtt nevelkedő fivérpár témájához nyúlt, azonban ez alkalommal csipetnyi, azaz inkább maroknyi autizmussal, mint rendkívüli képességeket előhozó furcsasággal színezve a történetet. A könyvelő (Cinemax, 20.00) címszereplő (Ben Affleck – a képen Anna Kendrickkel) bűnszervezetek, terrorhálózatok, simlis megacégek könyvelője, aki segít az illegális pénzt legálissá változtatni. Ebben zseni a fickó, aki azonban ezt a képességét betegségének köszönheti, ami azonban az élet minden más területén inkább csak gátolja. O’Connor azonban ahelyett, hogy afféle Esőember-szerű könnyes melodrámát csinált volna, inkább egy kemény akciófilmmel rukkolt elő – 2016-ban az egyik legjobbal. Mainstream zsánermozi ez is, mint pl. a Warrior is volt, azonban cselekményvezetésében, dramaturgiájában olyan erényeket csillant meg, melyek bőven a műfaj legfelsőbb köreibe helyezik a filmet. Keretekben, mondhatni “szorítóban” dolgozik, szabályokban gondolkozik és esze ágában sincs áthágni azokat, mégis kreatív és szórakoztató. Bírtam.

Ha ma melegünk van/volt, a Holnapután (SuperTV2, 21.00) hideg lesz. NAGYON hideg.

Úgy sejtem, A hódkóros (Filmbox Prémium, 21.00) című dráma (és nem mesefilm, nem komédia!) láttán egyesek tán meg fognak ütközni, hiszen a hajdani nőverő, masszív hímsoviniszta-masiniszta, a részegen randalírozó, a vérnősző zsidófaló, a feszes seggű szexidol és pisztolyhős Mel Gibson ezúttal egy kifejezetten emberi figurát alakít, akinek gondjai vannak az élettel és önmagával. Méghozzá igen komoly gondjai vannak. A történetbeli menő játékgyáros mély depressziójában egy furcsa terápiát talál ki saját maga meggyógyítására. Attól azonban, hogy valaki menő játékgyáros, még nem biztos, hogy remek pszichiáter/pszichológus is, így az önterápia hamarosan nem várt “sikert” -egy újabb, ám teljesen más természetű- mentális defektust okoz. Az igen bizarr, zavarba ejtő vezérmotívumot görgető, furcsa, de mégis figyelemre méltó film másik főszereplője, a gyáros aggódó feleségét játszó Jodie Foster egyben a film rendezője is. (Bővebben)

Az 1995-ben készült, de azért még bőven fogyasztható Holtidő (Paramount Channel, 21.00) című thrillert rendezőjének (John Badham) tapasztalata, valamint két főszereplőjének (Johnny Depp és Christopher Walken) teljesítménye emeli ki az átlagból. A feszült cselekményű, izgalmas film egy lehetetlen helyzetbe került szürke kis könyvelőről szól, akinek unalmas élete egy pillanat alatt vesz teljes fordulatot. Depp itt még azt játssza, hogy színész.

Woody Allen ma este valójában Django Reinhardtról mesél, aki a világ legjobb gitárosa volt; legalábbis őt halljuk a film nagy részében, melynek címe viszont A világ második legjobb gitárosa (Duna, 21.00). Persze, nem konkrétan a legendás roma zenész életéről szól a film, hanem Django muzsikájának elementáris hatásáról, Woody egyik kedvenc műfajában, ál-dokumentumfilmben. Emmet Ray (Sean Penn) kitalált figura, aki magát a címbeli státuszban emlegeti, akinek kalandos, bohém, felelőtlen és titokzatos életét kutatják neves jazztörténészek, valamint maga a történet írója-rendezője, Woody Allen. Mi ez a megmagyarázhatatlan ritmus, ez a lüktetés, ami foglyul ejt és nem ereszt? Mik ezek a delejes hatású harmóniák? Ezt kutatja a film a Woody Allen-filmekben megszokott parádés szereposztásban, ami elsősorban azokhoz szól, akik érzik ezt az érzést.

A zajos balkáni hacacáréiról, ritkás fogú, ám fukszokkal bőven dekorált cigányokról, és az ő umca-umca zenéjükről sokat mesélő Emir Kusturica egy korai filmjében A papa szolgálati útra ment (m5, 22.10), vagyis Tito börtönében csücsül, mert a volt szeretője feljelentette, aztán bőrkabátosok, fekete autó, ahogyan azt mi is tudjuk jól. Remek film, mintegy bizonyságul arra, hogy még a laza “jugó” diktatúra is csak diktatúra volt, annak minden rohadtságával.

Egy nagy irodalmi klasszikus szerintem igen korrekt filmadaptációjával is beleúszhatunk az éjszakába: Puskin Anyeginjét (m3, 22.15) ezúttal a kiterjedt Fiennes-család varázsolta filmvászonra. (Bővebben)