Véleményem szerint a filmezés csimborasszója, de mit csimborasszója, egyenesen a Csomolungmája az, amit művel Paolo Sorrentino Európa-díjas Ifjúság (Paramount Channel, 21.00) című mozijában (a képen jelenet a filmből). Olyan könnyed, de egyáltalán nem felszínes, olyan költői, humoros, ám mégis drámai, olyan fantáziadús, olyan szabad, sőt, még mer szabados is lenni; közben sohasem válik öncélúvá, de mégis minden pillanatában egyedi, karakteres, utánozhatatlan, elképesztő, gondolatébresztő, szórakoztató és megható. Mércéje a mindenség, de legfeljebb a legnagyobb halandók. (Bővebben)
Emellett látható lesz ma este Az admirális (Film Mánia, 21.00) című színes, szélesvásznú, rendkívül gazdag kiállítású orosz történelmi dráma, mely az első világháború legendás ellen-tengernagyaként ismert Kolcsak admirálisnak állít emléket, aki elszántan és olykor vakmerően védelmezi Szentpétervárt a tenger felől támadó németek ellenében, miközben szerelmes lesz első tisztjének feleségébe, ám a kommunisták is szervezkednek. Bár valóban igen látványos, monumentális mozi Andrej Kravchuk filmje, a mindenen átsütő orosz fehér-romantika, az összorosz nagyhatalom legendáját sulykoló kendőzetlen propaganda, a szétfolyó, széteső cselekmény és a végletesen sematikus karakterek sora miatt ez csupán minden idők egyik legdrágább kudarca.
“Hát nem hallja körös-körül ezt az iszonyú kiáltást, amit az emberek csendnek neveznek?” kérdi (Büchner Lenze után szabadon) Werner Herzog a film elején, mintegy mottóként. Később, ugyanezt a kérdést felteszi Bruno S. is a Kaspar Hauser (m5, 21.15) címszerepében, akinek személyében az Aguirrével nagyot alakító Klaus Kinski után Herzog egy újabb expresszív figurát mutatott be 1974-ben a világnak. Kaspar különlegességében, rendkívüliségében képtelen beleilleszkedni az adott kor (a filmben a XIX. századi Németország) társadalmába, illetve, az adott kor társadalma képtelen magába fogadni egy ilyen Kaspar Hauser-féle, sorsából fakadóan radikálisan tiszta, őszinte és mindenféle előítélettől mentes figurát. Alapfilm, hogy úgy mondjam.
A gasztronómia és a szerelem tulajdonképpen kézenfekvő összekapcsolása szinte már egy új, önálló alműfajt képez a romantikus komédiákon belül, annyi példát lehetne hozni rá. Az egyik ilyen lehet például a Love and Lemons – Az igazi szerelem receptje (Duna, 21.55) -viszonylag- friss svéd darab, mely egyfajta fúziós degusztációs menüként szinte minden megelőző kísérletből merít, miközben az összhatás mégis harmonikus, selymes és összetett, minden különösebben bántó utóíz nélkül. (Bővebben)
A Gengszter (Film Mánia, 23.35) című gengszterfilm viszont a klasszikus gengszterkorszakba, az 1930-as évekbe kalauzolja el a nézőt. A történetben New York dúsan jövedelmező, illegális lottóbiznisze körül zajlik a csetepaté, a fekete Bumpy Johnson (Laurence Fishburne) és a fehér Dutch Schultz (Tim Roth) között. Az ügylet akkora port ver fel, hogy arra még az olasz keresztapa, Lucky Luciano (Andy Garcia) is felfigyel… A gengszter-történelem egy fontos momentumának hiteles, ám talán kissé poros reprezentációja ez a film, melyben azért akad néhány egészen jó jelenet: pl. amikor Lucky Luciano egy üres sportcsarnokban lezajlott kínos megbeszélés után lazán és cinikusan dalra fakad – iszonyú hamisan, vagy ahogy Dutch Schultz pimaszul eszi az almát egy másik tárgyaláson…
Bódy Gábor Psyché és Nárcisz (Duna, 23.40) című alkotása csak elvétve, nagy ritkán kerül levetítésre, holott a magyar filmművészet egyik legérdekesebb, legkreatívabb produktuma. Ennek oka részben a mű relatív hossza (210 perc), részben pedig az a sajátos, innovatív, semmivel és senkivel össze nem téveszthető narratíva, valamint filmnyelv(i kísérletek sorozata), melyet Bódy Weöres Sándor erősen archaizáló, fajsúlyos, nehéz nyelvezetéhez alkotott meg (az operatőr Hildebrand István és a zeneszerző Vidovszky László avatott közreműködésével). Sokan már azon visszahőkölnek, amikor meghallják, meglátják, hogy a filmben Udo Kiert Cserhalmi György szinkronizálja, aki viszont a másik főszerepben Garas Dezső hangján szólal meg… Holott, ha jobban belegondolunk, akkor kézenfekvő volt a két rivális szerelmes ilyen furcsa módon való megjelenítése. Vetélkedésük “miértje” Psyché (Patricia Adriani). Az én viszonyom igen személyes ezzel a filmmel, ugyanis gyerekfejjel jelen lehetettem (bámészkodóként) néhány jelenetének forgatásán, s az, hogy komoly kattanásom van a filmek irányában, az nagyrészt ennek a filmnek is köszönhető. Ajánlásom tehát: KIHAGYHATATLAN film (bár ne várjon senki könnyed tinglitanglit).
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: