Kedd, október 2.

Elsőként a Mallory szerint a világ (Film Mánia, 18.55) című drámát elmlíteném ma estére, melynek címszereplője (Kristen Stewart) egy önfejű vadóc, aki megszökött otthonról. Véletlenül találkozik Douggal (James Gandolfini), aki tönkrement házasságát próbálja valahogyan maga mögött hagyni, ami viszont évekkel korábban, éppen lánya elvesztésével kezdődött. Lois (Melissa Leo), Doug felesége eközben kétségbeesett kísérletet tesz ugyanarra, amit férje is szeretne: ő is házasságukat szeretné megmenteni… A körünkből, sajnos, túl hamar eltávozott Gandolfini egyik utolsó szerepe volt ez a kedves, őszinte, egyszerű, de mégis tartalmas film.

Emma Thompsonnal és Dustin Hoffmannal gyakorlatilag bármit el lehet adni, még egy ilyen szögegyenes romantikus sztorit is, mint a Szerelem második látásra (Filmcafe, 21.00) – ebben egyetért a kritika nagy része. A két valóban nagyszerű színész -parádés, önironikus, fesztelen és őszinte- játékán kívül tényleg nincs mit nézni ezen a mozin, ez viszont annyi, hogy el is viszi az egész mozit. Joel Hopkins író-rendező kiváló meglátással semmi mást nem csinált, mint helyzetbe hozta e két zseniális színészt, hátradőlt és nézte őket. Nem tudom, a tízen-huszonévesek mit gondolnak erről a filmről, de az náluk kicsit öregebbek már nyilván fogják az alapszitut: van úgy, hogy az ember, legyen bármilyen tehetséges, mégis lapátra kerül. Van úgy, hogy semmi nem jön össze, és még a családjában is előbbre van nála mindenki. Van úgy, hogy lassan már tényleg lecsengetnek és ilyenkor igen sokan összetörnek, összeomlanak, magukba zuhannak. Nekik viszont kifejezetten gyógyír lehet egy ilyen mellébeszélés nélküli, tömény pozitív életérzés-dózis. Kérem szépen, van még élet az ezüstösödő hajszálak megjelenése után is!

A Sötétkamra (Paramount Channel, 21.00) viszont egy kompakt, az agyonunt kliséket ügyesen kerülő, illetve azokat kreatívan használó thriller (vagy inkább thriller-elemekkel feldúsított lélektani dráma?), egy igen jó teljesítményt nyújtó, komoly Robin Williamsszel (lásd a képen).

Brooklyn legmérgesebb embere (Duna, 23.50) is az imént említett úr lesz, bár őt ebben a filmben már csak a baglyok fogják látni… Az amúgy meglehetősen sablonos történet -egy mindenkivel perlekedő, kiállhatatlan, önző fráter megtudja, hogy gyógyíthatatlan betegségének következtében már csak kevés ideje van hátra, és ezt, gyökeresen változtatva eddigi életfelfogásán, szeretné jól kihasználni- éppen a címszerepet alakító Robin Williams saját, személyes sorsán keresztül válik torokszorítóan megkapóvá. Nem sokkal a film forgatását követően ugyanis a színész önkezével vet véget életének. A tett okai nem tisztázottak: sokan mély depressziót, mások egy bizonyos visszafordíthatatlan elbutulással járó betegséget emlegetnek… Ahogy nézzük a filmben Williamst, és visszaemlékszünk arra az elementáris, életerőtől és energiától duzzadó pacákra, akit mondjuk a Halászkirályban láttunk, kétségünk sem lehet, hogy itt már tulajdonképpen egy haldoklót látunk. Williams mozdulatai fáradtak, arcára rideg maszkként rögzült Harlekin, a szomorú bohóc sírásra fittyedő szájszélű grimasza, tekintete gyakorlatilag nincs. És ennek fényében a történet… tényleg megkönnyeztem.