Mit nézzünk ma a tévében?

John Cassavetes az amerikai film Bergmanja, hiszen pont olyan mániákusan fordul az emberi lélek mélységeinek feltárása felé, mint a svédek “Cassavetese”. Az amerikai fickó legtöbb filmje szinte kizárólag a középkorú nők és férfiak között köttetett házasságok felbomlására koncentrál, méghozzá döbbenetesen szuggesztív drámai erővel, mélyen átélt színészi alakításokkal és figyelmes érzékenységgel megmutatva az okokat és okozatokat. A szereplők arcainak közelijére (lásd a képen) koncentráló, s ezt mintegy vizuális koncepcióvá is avató Arcok (m5, 21.55) Cassavetes egyik legerősebb filmje.

Az ír Martin McDonagh is a színház világából jön, igen sikeres kortárs drámaíróként (pl. Kripli, Vaknyugat), ám filmeket is rendez (legutóbb például a remek Három óriásplakát Ebbing határában-t). Ezúttal azonban saját kalandját meséli el, némileg kiszínezve, amit abban a messzi, zűrzavaros Hollywoodban kellett átélnie, amikor ott is felfigyeltek lendületes, nyers, élet-közeli írói világára. A hét pszichopata és a Si-cu (Filmcafe, 22.50) főszerepeit Colin Farrell, valamint Sam Rockwell, Woody Harrelson, Christopher Walken és Tom Waits játsszák. (Bővebben)

Majdnem ugyanekkor kezdődik Fellini Rómáról (Film Mánia, 23.10) készített szerelmesfilmje, költői látomása, önéletrajzi elemekben tobzódó visszaemlékezése, hatalmas ívű allegóriája, amit én bármikor képes vagyok megnézni – ha éppen még ébren vagyok.

A Kósa-Csoóri-Sára triász Tízezer nap (Duna, 23.55) című alkotása minden vitán és kritikán felül a magyar film egyik csúcsteljesítménye. A parasztság sorsa, a nemzedéki nézetkülönbözőségek, az ötvenes évek hozadékai mind ott vannak benne ebben a nemes ívű, szikár, száraz, ám mégis rettenetes erejű, katartikus filmben.

William Monahan, a London Boulevard (Film Mánia, 20.00) című krimi írója, rendezője eléggé otthon van a bűn témájában, hiszen már írt néhány egész jó filmet belőle. Első rendezésében igen sok jó név (például Keira Kinghtley, Colin Farrell vagy Ben Chaplin) játssza el a börtönből frissen szabadult Mitchell (Farrell) történetét, aki szeretne beilleszkedni a társadalomba, azonban régi élete, bűn- és tettestársai ezt másként gondolják… Nem hibátlan, de mindenképpen érdekes film – már több mint egy hónapja nem láthattuk.

Lehetne egy ismeretlen Rejtő-feldolgozás, vagy az eredeti angol címet tekintve (kb. Az örök kertész), mondjuk egy növénynemesítés érdekfeszítő problematikáját boncolgató öko-vígjáték is Az elszánt diplomata (Filmcafe, 21.00). Ugyan a címszereplő Ralph Fiennes valóban elszánt diplomata lesz a film közepére-végére, de még csak erről sincs igazából itt szó. A forgalmazó romantikus thrillerként jelöli eme alkotást, ami azért már jobban közelít a valósághoz: amely egy unalmas diplomata és egy nagy szájú, minden lében kanál emberi jogi aktivista (Rachel Weisz – a képen) között húzódik. (Bővebben)

A Kapitány és katona: A világ túlsó oldalán (AMC, 21.00) eközben egy rendkívül jól sikerült, vitorláshajós-történelmi kalandfilm. Azt hiszem, én még nem is láttam ilyen jó árbocmászós, vihar szaggatta vitorlás és szembeágyúzásos jeleneteket mozifilmen. Persze, én ifjúkoromban tengerész akartam lenni, így talán kissé más szemmel is nézem ezeket… Még tán a legendás Surcouf kapitány kalandjaiban sem volt ilyen. Van valami dráma is, Russell Crowe, mint gonosz kapitány, meg effélék, de a hajók! És a tenger!

A Sára-Csoóri-Kósa alkotóhármas ’68-as Feldobott kő (m5, 21.55) című filmjében egy apja “bűne” miatt kényszerpályára sodródó, filmrendezőnek készülő fiatalember (Balázsovits Lajos) szembesül az élet árnyékos oldalával: erőszakos téeszesítéssel, megalázott romákkal, a hatalmasságok szemébe vágott igazságok okozta bonyodalmakkal találkozik. Nézzünk magyar filmeket, mert akkor nem fogunk hülyeségeket beszélni.

Így tanév közben, hitükben, szakmai meggyőződésükben éppen megbicsakló pedagógusok számára ajánlandó film elsősorban a Veszélyes kölykök (RTL+, 19.55). Bár nem éppen mai darabról van szó, ez lényegét tekintve semmit nem von le értékéből, ráadásul valóságban megtörtént eseményeket mesél el. Főszereplője egy leszerelt haditengerésznő (Michelle Pfeiffer), aki végre élete valódi céljának szentelheti így idejét: elmegy tanítani. Állást azonban csak egy külvárosi gimiben kap, ahol a diákság számára minden fontosabb, mint a tanulás és akiknek szociális körülményei, az egymással, illetve a külvilággal való kapcsolataik is hagynak maguk után kívánnivalót. Azonban a friss tanerőt természetesen nem olyan fából faragták, hogy könnyen feladja.

A Borotvaélen (AMC, 20.10) című -kissé tán alulértékelt- krimi tulajdonképpen egy igen remek kamaradráma, melyben egy amolyan szürke, átlagos kisember kerül szorult helyzetbe. Egy értékes gyémánt eltulajdonításával vádolják az illetőt (Sam Worthington), aki viszont ártatlanságát bizonyítandó, lélegzetelállító tettre szánja el magát: kivesz egy szobát egy New York-i szálloda huszadik emeletén, ebédet rendel, majd kiáll a párkányra, lábai előtt a feneketlen mélység és onnan nem moccan. Kizárólag a rendőrség csinos túsztárgyalójával (Elizabeth Banks) hajlandó szóba állni, a média teljes érdeklődésétől övezve – a végén viszont csattan a csattanó.

Mike Binder filmje, az Egy férfi naplója (Filmcafe, 21.00) valószínűleg azon csúszik meg először, hogy főhőse, a szupermenő, kőgazdag művészügynök nem tud mit kezdeni életével és ez, így, bizony, eléggé hiteltelen. Főleg, hogy a karakter emellett megmarad nagyképű, cinikus, öntelt hólyagnak. Semmi szerethető nincs benne, ami megfogná a nézőt. Ráadásul a másik oldal sem szimpatikus, csupán egy szimpla, irigy suttyó, aki pont ilyen lenne, mint a főhős, ha szerepet cserélnének. Ben Affleck sem tesz semmit azért, hogy az általa alakított karakter néző-közelibbé váljon, és még az az “önmagamat is leköpöm, ha kell” attitűd is hiányzik belőle, amit pl. Adam Sandler oly sikeresen alkalmaz hasonló esetekben (magán). Ettől függetlenül, talán tanulságos lehet ez a történet.

Ma este láthatjuk ismét Denzel Washingtont is, ráadásul Időzavarban (Paramount Channel, 21.00), egy floridai kisváros seriffjeként. Ez a film ugyanaz a film, ami egy időben majd minden héten lement, de amit lehet, hogy éppen ezért nem néztük meg sohasem… Viszont a mai talán pont alkalmas időpont erre a tisztességes, becsületes, középszerű, de azért még bőven nézhető, izgalmas krimire. Egy brutális kettős gyilkosság felderítése közben felfejtett szálak igen messzire vezetnek, de -némi meglepetésre- a seriff közvetlen közelében erednek.

Újfent egy nehéz helyzetbe kerülő tanerő a főszereplője, az újfent valóságban megtörtént eseményeken alapuló Katmandu – Tükör az égen (m5, 21.55) című spanyol filmnek. Itt egy spanyol tanárnő érkezik a nepáli Katmanduba, hogy önkéntesként részt vegyen a legszegényebb kasztok esélyegyenlőségének megteremtésében, azonban az ott tapasztalt helyi viszonyok (a képen jelenet a filmből), az európai ésszel felfoghatatlan szegénység igen kalandos, sőt, romantikus utakra vezeti…

Első vasárnap esti ajánlatként láthatjuk megint A nyughatatlant (Paramount Channel, 19.10), a legendás, illetve legendásan zűrös életet élt Johnny Cash nevű countryénekes kíméletlenül őszinte önéletrajzának igazán jól sikerült filmadaptációját, James Mangold rendezésében, Joaquin Phoenix és Reese Whiterspoon remeklésében – az utóbbi Oscart kapott érte, de az előbbi is megérdemelte volna. Érdekesség, hogy a filmben elhangzó dalokat a színészek játsszák és éneklik, playback  nélkül.

Nem is tudtam, hogy Oliver Stone Vietnam-filmjei, a Szakasz és a Született július 4-én egy trilógia első két részét képezik, így érthető, hogy az Ég és föld (RTL Spike, 20.00) című 1993-as filmet sem láttam, mellyel zárul e trilógia. Vannak itt még hiátusok, de legalábbis abszolúte semmi nem rémlik erről a filmről… Szóval, e történet egy vietnami asszony szemszögéből meséli el a nyilvánvalóan elmesélhetetlent. Megrázó, gyomorszorító élményre van kilátás. 140 perc.

A Moliére két keréken (Duna, 21.00) című kedves, barátságos komédiában két idősödő színész (Fabrice Lucchini/Serge és Lambert Wilson/Gauthier) kezdi próbálni -közepes lelkesedéssel- Moliére Mizantrópját. Közben rivalizálnak, veszekednek, féltékenykednek, ahogy mindig, minden színész viseltetik pályatársa iránt, csakhogy közbeszól a szerelem… A film jellemzése amúgy elhangzik a filmben is, indirekt módon: “Ez csak amolyan tévéfilm, tudod, de azért talán van benne néhány jól sikerült jelenet”. És tényleg, van…

Alex Proyas furcsa, misztikus hangulatú, vaskos noir-jegyekkel operáló krimije, a Dark City (Viasat6, 21.00) ugyan erős darab, de nem mindenkinek. Azoknak való, akik bírják az ilyen alternatív/virtuális/álom/izé világokkal operáló mozikat, még a Mátrix előtti időkből.

Hangulatában, műfajában és vérmérsékletében egy teljesen másfelé tartó vágányon utazik a Folt a zsákját (Filmcafe, 21.00) című komédia, melyben egy megjavulni akaró piti bűnöző (Richard Pryor) beteggondozói feladatot vállal. A gondozandó beteg (Gene Wilder) azonban megrögzött hazudozó, aki… De aki látta a Dutyidili és a Vaklárma című filmeket, az tudja, mire számítson.

Peter Fonda a főszereplője az Ulee aranya (Film Mánia, 21.00) című kanadai drámának. Fonda itt már messze nem szelíd motoros, hanem egy még sokkal szelídebb, középkorú méhész egy kisvárosban, békés, nyugodt, unalmas élettel. Felesége halála után szinte kizárólag a méhei érdeklik, amikor is telefont kap rég nem látott, börtönben ülő fiától, hogy annak drogos felesége sok pénzzel tartozik a maffiának. Ulee-ra hárul a feladat, hogy megoldja a problémát. Ne számítsunk akciókra, nagy krimire, egy alapvetően emberi drámát tár fel a film, egyszerű eszközökkel, de mégis igen hatásosan. Peter Fonda Golden Globe-ot kapott az alakításért, és Oscarra is jelölve volt.

A Hasta la Vista! (m2, 21.10) című egészen kiváló belga komédia viszont egy felszabadító humorú élet-igenlő történet (a képen jelenet  filmből), mely -gonosz, de nagyon okos csavarral- éppen az élet egészségesek számára legrettegettebb oldaláról, a különböző típusú veleszületett fogyatékosságokról, illetve az elkerülhetetlenül közelgő halálról mesél. (Bővebben)

Később, ha valaki netán még nem lenne tisztában azzal, mi célból tölti idejét ezen a kietlen, barátságtalan, szottyadt bolygón, az megnézheti, vajon mi Az élet értelme (Duna, 22.50), legalábbis a Monty Python-csoport szerint. Vigyázat, angol humor!

Mi, magyarok túlnyomórészt Karinthy Frigyes zseniális fordításában ismerjük A.A. Milne világhíres mesefigurájának, Micimackónak barátját és gazdáját, Róbert Gidát, akinek eredeti neve Christopher Robin Milne volt. Igen, a névazonosság nem véletlen, Christopher Robin A. A. Milne kisfia volt, s az író róla mintázta történetének egyik főalakját. A Viszlát, Christopher Robin! (HBO, 20.00) tehát valójában Róbert Gidáról szól, vagyis nem: valójában Christopher Robinról, A. A. Milne fiáról szól (lásd a képen), és arról, hogyan született meg Micimackó, Malacka, Füles, a Tigris és a többiek figurája, valamint Micimackó híres és jól ismert történetei. (Bővebben)

Gene Hackman tipikusan az a fajta fazon, aki úgy harminc éves kora körül felvett magára egyfajta fizimiskát, ám ahogy telnek, múlnak az évek, rajta bizony nem fognak azok a bizonyos vasfogak. Harminc évesen is enyhén pocakos sörissza raktárosnak látszódott, de a hetvenegyedikben -e film forgatása idején- is éppen ugyanolyan. Közben eljátszott egy csomó legendás szerepet: például ő volt Popeye Doyle a Francia kapcsolatban, ő játszotta Coppola Magánbeszélgetésének főszerepét, a mániákus lehallgató ügynököt, ő volt az a szadista seriff, akit annyira utált mindenki Clint Eastwood nagyszerű westernjében, a Nincs bocsánatban. Az arany markában (RTL Spike, 20.00) című filmben ez a joviális öregúr egy szuperrablót alakít, aki nagyszámú kollégái közül tündökletes intelligenciájával, valamint hidegvérű gyilkolászási kedvével tűnik ki. (Bővebben)

A Furcsa pár (m3, 20.05) című legendát viszont már generációk röhögték végig. A Neil Simon világsikerű színdarabjából 1968-ban készült világsikerű filmben két elvált férj költözik össze egy albérletbe, hogy aztán a végtelenül pedáns, mániákus Felixet (Jack Lemmon) a sírba kergesse a végtelenül rendetlen, trehány Oscar (Walter Matthau).

Az emberek imádják az Agymanókat (Cool, 20.50), amit én még nem láttam.

A Revolver (Mozi+, 21.00) viszont Guy Ritchie 2005-ös filmje, mellyel azonban már kissé átbucskázott karrierjének a Blöffel, és A ravasz, az agy és a többivel meghágott meredélyén… De azért még van benne lendület. Lehet röhögni is, ám az eresztékek már hallhatóan recsegnek, a lufiból szökik a hélium, a vetítőgép pedig kockákat szalajt. De még, de még… Szerencse- és egyéb bűnös játék a téma, Jason Stathamnek pedig hosszú a haja.

Lenyűgöző élmény nézni A vadász (Duna, 21.50) című filmet, már annak, aki amúgy szívesen bandukol, barangol és bóklászik az erdőben, főleg a kijelölt turistautaktól távol. Vagy legalább néhány kilométerrel messzebb minden népszerű látványosságtól, dobogó kövektől, csobogó forrásoktól és kilátóktól, ott ahol legfeljebb csak az erdészet fakitermelő szakmunkásai járnak. Azok szinte minden pillanatát élvezni fogják e filmnek, hiszen Tasmánia gyakorlatilag érintetlen mérsékelt égövi őserdeje alig változott valamit az elmúlt néhány tízezer évben – ez a film márpedig legnagyobbrészt itt játszódik. Robert Humphreys operatőr pedig komoly természetfilmeseket idézően parádés képekkel mesél e tájról. A film sztorija amúgy egy meglehetősen közhelyes öko-thriller sablonjaira épül: egy fiktív európai gyógyszerkonszern okosai azt találták ki, hogy a híres, de mára már kipusztult tasmán erszényes farkas olyan bénító hatású mérget termelt, amiből fantasztikus hatású új gyógyszereket lehetne kifejleszteni… (Bővebben)

A ma esti Legyőzhetetlent (Cool, 22.45) ne keverjük össze Clint Eastwood hasonló című Mandela-életrajzával, ám ettől függetlenül szintén jó kis mozi. Ráadásul szintén életrajz, ugyanis egy olyan vidéki srácról szól, aki addig álmodozott, míg álma valóra vált. Vince (Mark Wahlberg) valós figura, egy átlagos kisember, akinek egész életében az volt a vágya, hogy profi amerikai futballista legyen. De Vince soha nem került be egyetlen menő csapatba sem, így felnőve csaposként és helyettes tanárként -és óriási futballrajongóként- élte életét. Egy nap azonban, már benne a harmadik X-ben, a Philadelphia Eagles nyílt játékosválogatójára jelentkezve kiválasztják, hogy profi futballista legyen. Vince története maga az amerikai álom és igaz történet.

Hogy miért éppen egy albínó aligátorról kapta az Albínó aligátor (Paramount Channel, 21.00) című film a címét, azt nem tudom, mert szerintem még nem láttam. Viszont eredetileg is ez a címe. Nyilván kiderül a filmből. Viszont, hogy mást ne mondjak, a színészként, minden bulvárhiszti ellenére, mindig is zseniális Kevin Spacey rendezése ez a krimikomédia, mely a balul sikerült rablás meglepő fordulatokban gazdag utóéletét hivatott elmesélni, igen erős szereposztásban: Faye Dunaway partnerei például William Fichtner, Matt Dillon, Gary Sinise (ők hárman a képen) és Viggo Mortensen. Szerintem egy pillantást mindenképpen megér ez a film.

Szerintem tök jó lesz a mai másik idétlen című film is, ugyanis a Rakoncátlan célpont (Filmcafe, 21.00) főszereplője egy érző szívű bérgyilkos, akit a szintén zseniális Bill Nighy alakít. Filmbéli, tán utolsónak hitt megbízatása egy fiatal lány (Emily Blunt) meggyilkolása lenne, akinek bája azonban meglágyítja foglyul ejti leendő gyilkosát, ám az így végül is meghiúsult bérgyilok megrendelője egy újabb, immár végképp kőszívű likvidátort küld a páros nyakára. Szóval így. Ezt sem láttam még, így nem is tudom, mi legyen…

Richard Wagner klasszikus operájából is (talán) ismert ógermán saga meglehetősen tisztességes feldolgozása a mozikban nagyot hasaló, ám később, egyéb forgalmazási formákban mégis szép eredményeket elérő Trisztán és Izolda (Film Mánia, 21.00), szolid porfellegekkel, köddel és visszafogott csinnadrattával. Egy korrekt, romantikus kalandtörténet. Ennyi: se több, de nem is kevesebb… (Bővebben)

Menekülhetünk azonban a Pánikszobába (Sony Movie Channel, 21.00) is. David Fincher mesteri thrillerjének “címszereplője” a gazdagok villáiban kiépített legbelső, hermetikusan elzárt biztonsági rész. Jodie Foster (a gazdag anyuka) zárja be magát ide klausztrofóbiás és cukorbeteg gyermekével együtt, miközben a csúnya, gonosz Forest Whitaker (mint betörő) odakintről paráztatja őket, méghozzá izomból. (Bővebben)

Peter Falk nem azt a joviális, szivarozgató karaktert hozza a következő ajánlatban, amit Columbóként megszoktunk tőle. John Cassavetes klasszikus drámájában, az Egy hatás alatt álló nőben (m5, 21.55) egy teljesen más arcát mutatja meg a magyar származású színész. Falk egy építésvezetőt játszik ebben a keserű drámában, akinek felesége (Christina Grisanti) idegösszeomlást kap, amikor meghiúsul régóta tervezett, kettesben eltöltendő vacsorájuk. A kissé blődnek ható szüzsé mélyén azonban pszichológiailag igen pontosan felrajzolt lelki és érzelmi dinamika, valamint hiteles társadalomábrázolás rejlik. (Nem tudom magamban tartani, de azért valahol baromira idegesít, hogy az évente 80+ milliárdból gazdálkodó ún. közmédia mennyire gyér filmkínálattal dolgozik. Nem Cassavetesszel, nem Wendersszel, Herzoggal, Bergmannal vagy éppen Kieslowskival van bajom, de könyörgöm, ezeknek az amúgy zseniális alkotóknak néhány önkényesen kiválasztott filmjét már legalább ötször vetítették az elmúlt egy-két évben, miközben azért a filmtörténelem telis-tele van jobbnál jobb, ám kevéssé játszott, de filmjogilag ezeknél egy fityinggel sem többe kerülő alkotásokkal. Ha nincs megfelelő filmszerkesztőjük, én tudok egyet.)

Itt van például Fellini, akinek Satyricon (Film Mánia, 23.25) című 1969-ben bemutatott alkotását egy kereskedelmi csatorna tűzi képernyőre. Bár a történet Néró császár udvarában, az őrült uralkodó regnálásának végnapjaiban játszódik, azért Fellini tesz róla, hogy pontosan értsük, hogy valójában a boldog, őrült, zakkant és furcsa hatvanas évekről szól. Groteszk, varázslatos forgatag, menny és pokol, közte meg a purgatórium – mind e filmben.