Csütörtök, november 29.

John Cassavetes az amerikai film Bergmanja, hiszen pont olyan mániákusan fordul az emberi lélek mélységeinek feltárása felé, mint a svédek “Cassavetese”. Az amerikai fickó legtöbb filmje szinte kizárólag a középkorú nők és férfiak között köttetett házasságok felbomlására koncentrál, méghozzá döbbenetesen szuggesztív drámai erővel, mélyen átélt színészi alakításokkal és figyelmes érzékenységgel megmutatva az okokat és okozatokat. A szereplők arcainak közelijére (lásd a képen) koncentráló, s ezt mintegy vizuális koncepcióvá is avató Arcok (m5, 21.55) Cassavetes egyik legerősebb filmje.

Az ír Martin McDonagh is a színház világából jön, igen sikeres kortárs drámaíróként (pl. Kripli, Vaknyugat), ám filmeket is rendez (legutóbb például a remek Három óriásplakát Ebbing határában-t). Ezúttal azonban saját kalandját meséli el, némileg kiszínezve, amit abban a messzi, zűrzavaros Hollywoodban kellett átélnie, amikor ott is felfigyeltek lendületes, nyers, élet-közeli írói világára. A hét pszichopata és a Si-cu (Filmcafe, 22.50) főszerepeit Colin Farrell, valamint Sam Rockwell, Woody Harrelson, Christopher Walken és Tom Waits játsszák. (Bővebben)

Majdnem ugyanekkor kezdődik Fellini Rómáról (Film Mánia, 23.10) készített szerelmesfilmje, költői látomása, önéletrajzi elemekben tobzódó visszaemlékezése, hatalmas ívű allegóriája, amit én bármikor képes vagyok megnézni – ha éppen még ébren vagyok.

A Kósa-Csoóri-Sára triász Tízezer nap (Duna, 23.55) című alkotása minden vitán és kritikán felül a magyar film egyik csúcsteljesítménye. A parasztság sorsa, a nemzedéki nézetkülönbözőségek, az ötvenes évek hozadékai mind ott vannak benne ebben a nemes ívű, szikár, száraz, ám mégis rettenetes erejű, katartikus filmben.