Jézuska már valahol a kanyarban püföli a rénszarvasait, minden szinten tombol a szeretetáradat, térdig járunk már a cukorban, habban, csillámporban. Pontosan illeszkedik az elkövetkezendő napok tematikájába Richard Curtis Igazából szerelem (TV2, 18.55) című, kétórás szerelmi kaleidoszkópja, egy kiválóan megírt és ugyanilyen jól megszerkesztett romkom, szuper karakterekkel, ezekhez méltó színészi alakításokkal, minimális mélységgel, de semmiképpen nem felszínességgel, olykor meghökkentően frivol, de még vicces szabadszájúsággal. (Bővebben)
Az általában “világmegmentő” szerepben tündöklő Will Smith ma este A közellenség (Viasat3, 21.00) lesz Tony Scott’99-es thrillerjében. A címszereplő egy ügyész, aki él, mint Marci Hevesen. Egy átlagos, szürke hivatalnok, ám egy érthetetlen pillanatban az Államok összes titkos- és kevésbé titkos szervezete az ő nyomában lohol. Ő pedig előlük… Édesre sós.
Ryan O’Neilbe minden csaj szerelmes volt a hetvenes években, mert mindenki olvasta Erich Segal bestsellerét, és mert mindenki látta a Love Story-t (Duna, 21.05), melyben a gazdag fiú beleszeret a szegény lányba (Ali MacGraw), aki ráadásul halálos beteg. Jaj. Nagyon fogunk sírni a végén.
Az utóbbi idők öregkori kisiklásai, betegségek, egyéb córesz után Robert De Niro végre ismét meggyőzően teljesít a Mindenki megvan (m2, 21.10) című drámában, egy afféle életösszegző, életigenlő, bölcs és barátságos Bakancslista-szerű történetben. (Bővebben)
Egyértelmű csalódás volt viszont számomra Stephen Frears Florence Foster Jenkins-életrajza, a Florence – A tökéletlen hang (TV2, 23.55), főleg az ugyanebben a témában utazó Marguerite-hez képest, pedig az csak egy átirat, a valósághoz képest, melyet éppen ez a film lenne hivatott megidézni. A világ legrosszabb énekesnőjének életéről ugyanis alig tudunk meg valamit belőle, amit meg igen, az egy mondatban leírható – le is írtam. Meryl Streep (a képen) énekbetétei és egyáltalán, a jelenetei természetesen ütnek, ráadásul a szó szoros értelmében, igen szórakoztató a zongorista (Simon Helberg) karaktere, de például Hugh Grant kifejezetten feszeng a férj szerepében (bár tulajdonképpen feszengenie is kell…). Maga a film azonban elég unalmas, és Frearsnek nem is nagyon jutott eszébe más, minthogy: hahaha, milyen hamisan énekelt ez a nő, hihihi. De az például alig jött át, mint ami az elébb említett Marguerite-ből tökéletesen, hogy ez a nő azért egy tünemény volt, még ha fülsértően is énekelt…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: