Vasárnap, január 6.

Elsőnek (de nem először) a Túl a fenyvesent (RTL Spike, 21.00) ajánlanám, mely a Blue Valentine-nel névjegyét arra a bizonyos asztalra elég hangosat koppantva letevő Derek Cianfrance második műve. Az amerikai független filmes szcénában egyáltalán nem meglepetés, ha egy alkotó bizonyos kérdésekben mélyebbre kíván ásni a világmegmentő, gumigatyás szuperhősök dedós szintű moralitásánál, az azonban messze nem szokványos, hogy egy alkotó már második filmjében egy komplett, nagyívű tézisfilmmel álljon elő, ami nem kisebb kérdést, mint a tetteink iránti felelősség vállalásának összetett problematikáját járja körül, nagyjából a teljesség igényével. Avagy, kissé másképpen fogalmazva: meddig gurulhat az alma a fájától? Komoly témához komoly a szereposztás is: Ryan Gosling, Eva Mendes (lásd a képen), valamint Bradley Cooper, Ray Liotta, stb. (Bővebben)

Francois Ozon tulajdonképpen egyik kedvenc európai rendezőm, viszont ebben a ma esti, a hetvenes évek “ótvaros” francia komédiáit idéző Született feleségben (Duna, 21.00) én nem sok szórakoztatót találtam. Még úgy sem, hogy én ahhoz a törpe kisebbséghez sorolom magam, melynek tagjai férfi létükre szívesen fogadnák, ha a világ dolgait nők irányítanák… Érzem a film szatirikus élét, azonban úgy gondolom, ezúttal Ozon formai bravúrja erősen eltompítja azt. Catherine Deneuve-t persze, bármikor megnézem, Gérard Depardieu azonban rettenetesen néz ki: konkrétan egy gigantikus krumplira hajaz erősen deformált külseje.

A New York-i történetek (m2, 21.10) viszont egy szkeccsfilm, melyben három, köztudottan erős New York-i kötődéssel bíró rendező mond el egy-egy mesét arról a bizonyos Nagy Almáról, pontosabban, amik csak ebben a városban történhetnek meg. Martin Scorsese Dosztojevszkijt cibálja a felhőkarcolók közé, hogy egy festő és modellje közti véres civódásnak legyünk tanúi, Francis Ford Coppola ismét csak családi kerti partit tart, míg Woody Allen még jóban van Mia Farrow-val, csak éppen saját anyja szelleme kísérti.

A Jéghideg otthon (Paramount Channel, 22.00) egy jó közepes, de még azért bőven nézhető thriller arról a pillanatról, amikor az otthon melege valamilyen váratlan ok (példának okáért, rossz szomszédság) miatt hirtelen megdermed. Jó színészek (Juliette Lewis, Dennis Quaid, Stephen Dorff) emelik az igen neves Mike Figgis rendezte film ázsióját, amelyen a közéjük keveredett Sharon Stone sem bír érdemlegesen rontani.

Szóba jöhet még ma este A Thomas Crown-ügy (TV2, 22.25) is, ami egy közepesen szórakoztató szajréfilm-komédia, Steve McQueen után szabadon, Pierce Brosnan (valamint Rene Russo) előadásában. Siker, nők, pénz, csillogás, majd lebukás. Vagy sem.

Viszont, méghozzá minden kétséget kizáróan, minden idők egyik leg-leg-legfilmje Kertész Mihály 1942-ben bemutatott Casablanca (Duna, 23.45) című mozija. Jártam Casablancában, tudom, hogy a helyiek elmondása szerint legalább 20 darab Rick’s American Café létezik ma is a városban, bár természetesen egyik sem az, ami e film helyszínéül szolgált (azt nyilván valamelyik hollywoodi stúdióban építették fel). De nem ez a lényeg. A közismert magyar vonatkozásokon túl, ha van olyan film, amit bármikor újra lehet nézni, akár még úgy is, hogy előre mondjuk az elhangzó mondatokat, akkor Ingrid Bergman és Humphrey Bogart végzetes szerelme biztosan az. Játszd újra, Sam. This is a beautiful movie, Louis.