Mit nézzünk ma a tévében?

Jane Austen rajongói örülhetnek ma este először, ugyanis a Szerelem és barátság (Duna, 20.25) pont hozzájuk szól. A történet főszereplője természetesen egy gyönyörű és okos, ezúttal özvegy asszony (Kate Beckinsale), akit éppen ez családi állapotban bekövetkezett sajnálatos esemény taszít egyre reménytelenebb anyagi helyzetben, amit ráadásul gyermekével is meg kell osztania. És ahogyan az Austen történeteiben már csak lenni szokott, főhősünk veszi szolid cugehőrjét és vidéki, lényegesen tehetősebb rokonokhoz utazik “rövid” látogatóba, azzal a titkolt szándékkal, hogy a társaságban csak talál valakit, aki betölthetné a családi állapotában keletkezett űrt. Locsi-fecsi, pikírt beszólogatások, illedelmes ármányok és udvarias intrikák, habos-babos ruhaköltemények és egy elég jónak tűnő szereposztás (pl. Chloë Sevigny, Stephen Fry és Tom Bennett).

A világhírű sztárok világhírű fotósának, Anton Corbijnnak nyilvánvalóan nagyon jó szeme van, amit bizonyít eddigi életműve is. Talán ezért is bízta a deres halántékú, modell alkatú George Clooney-ra első igazi mozifilmjének, a munkáját éppen abbahagyni készülő bérgyilkosnak történetét feldolgozó Az amerikainak (Paramount Channel, 21.00) abszolút főszerepét. (Bővebben)

Az Éjsötét árnyékban (Viasat3, 21.00) Tim Burton rendez Johnny Depp köré gótikusan éjsötét boszorkányos-vámpíros szatírát. Depp itt egy nőfaló telepest alakít Amerika (h)őskorában, akit egy nap utolér a végzete: egy boszorkány szívét töri össze, akinek viszont megvannak az eszközei a méltó és kegyetlen bosszúra… Johnny fiú körül Helena Bonham Carter, Michelle Pfeiffer és Eva Green ropja dévaj körtáncát.

A tizedes meg a többiek (m5, 21.50) viszont pontosan az a magyar film, amelyik éles versenyben van A tanúval a legtöbbet idézett magyar filmek örök versenyében. “Jelentem az oroszok már a spájzban vannak!” (…még ha csak a spájzban lennének…) “A tizedes úr gondolkodik.” “Mi még megadni sem tudjuk magunkat…” “Üres zsebbel a békét is nehéz elkezdeni!” “Ezzz Magyarország! Átöltözünk! Mindig csak átöltözünk! Hát meddig lehet ezt bírni köpönyeggel? Önérzettel?” – és a többi aranyköpés mára szervesen beépült a köznyelvbe, és úgy tűnik a jelenlegi közállapotokból, hogy igen sokáig még használni is fogjuk őket. A remek filmben a magyar színjátszás halhatatlan alakjait, Major Tamást, Sinkovits Imrét (a képen ők, Iglódi Istvánnal), valamint Márkus Lászlót, Darvas Ivánt, no meg a többieket láthatjuk újra…

A Sötétkék égbolt (Duna, 22.05) ismét egy Jan Sverák-film, a háborús emlékek-sorozatból. A történet ismét a papa, Zdenek Sverák tollából kel életre: ezúttal két cseh pilóta a főszereplő, akik -ahogyan az már ezekben a cseh történetekben szokásos- kalandos fordulatok után ugyanabba a csinos angol lányba lesznek szerelmesek. Nem láttam még, de látva Sverákék egyéb filmjeit, csalódni biztosan nem fogunk ebben sem.

Egy jó ötlet kissé elpuskázott lehetősége a Nyolc tanú (Moziverzum, 22.30) című film. Pete Travis rendező egy fiktív elnökgyilkosságot kíván nyolc különböző szemszögből elmesélni, aminek akciórészét viszonylag ügyesen meg is oldja. A neves színészi gárdával azonban nem igazán tud mit kezdeni (ergo, a szabadjára engedett színészek, szokás szerint, irtózatos ripacskodást rendeznek). Ráadásul ahogyan tisztul a kép, a film is lassan belesüllyed a középszerbe. Kár érte – megtekintésre azért mégis érdemes ez a darab.

A jó nevű Sidney Pollack rendezte a Zuhanás (SuperTV2, 21.00) című filmet, melyben a Harrison Ford által alakított rendőr felesége halálos repülőgép-katasztrófát szenved, csakhogy közben kiderül az is, hogy a nő mellett ülő -szintén elhunyt- férfi sem volt egyszerűen egy közömbös utastárs. A rendőr megkeresi a férfi feleségét (Kristin Scott Thomas) és együtt próbálják kideríteni azt, amit egyikőjük sem szeretne igazán megtudni. Jó kis süppedős melodráma lesz ez, akinek ma este effélére van szüksége.

Richard Wagner klasszikus operájából is ismerhetjük (talán) Trisztán és Izolda (Film Mánia, 21.00) meséjét. A középkori lovaglegenda eme meglehetősen tisztességes filmfeldolgozása a mozikban ugyan nagyot hasalt, ám később, egyéb forgalmazási formákban mégis szép eredményeket ért el, szolid porfellegekkel, köddel és visszafogott csinnadrattával. Egy korrekt, romantikus kalandtörténet ez, James Francóval és Sophia Mylesszel a címszerepekben. Ennyi: se több, de nem is kevesebb… (Bővebben)

A napokban elhunyt zseniális színészre, Bruno Ganzra emlékezünk Wim Wenders csodálatos Berlin felett az ég (m5, 21.50) című filmjével, melyet akkor is meg lehet nézni, ha már százszor láttuk. Bruno Ganz az egyik angyal a filmből (lásd a képen), aki leszállt közénk, halandók közé, hogy megtapasztalja az emberek földhözragadt életét – és a halandóságot.

Woody Allen 2016-os filmjéről, a Café Society-ről (Duna, 22.21) nem sok mindent lehet elmondani azon kívül, hogy pont olyan, mint Woody Allen mindegyik filmje. Kicsit ez, kicsit az, kicsit amaz, kicsit mindegyik. Manhattan, Coney Island, zsidó család, akik semmiben nem zsidók, már a tekintetben, amiben a gójok zsidónak látnak egy zsidót, és közben végig szól a jazz. Sztárok itt is, de itt meg kell jegyezném, hogy Woody új múzsájánál, Kristen Stewartnál zavarba ejtőbb csajt nem nagyon látni manapság filmvásznon, jelentős szerepben. Annyira eszköztelen, annyira civil a jelenléte, hogy néha úgy tűnik, mintha leesne a vászonról, miközben azon kapom magam, hogy érdekel a csaj: van benne valami, de hogy mi, azt nem tudom… Vittorio Storaro kék-sárgára effektezett képei olyan természetellenesek, hogy egyszerűen gyönyörűek. Szépek a kosztümök és a kocsik is.

Martin Scorsese egy bizonyos James Conway nevű gengszter életét meséli el a Nagymenők (Film+, 23.00) című, eposzi méretű maffia-elméleti alapvetésében. Ezerszer láttam már ezt a filmet, és nyilván még ezerszer fogom látni benne Robert De Niro egyik emblematikus alakítása mellett a legalább annyira elképesztő Joe Pescit vagy Ray Liottát – így ma este én talán kihagyom. Aki viszont nem látta volna még ezt a lehengerlő alkotást, az ne tartson velem!

A Franciska vasárnapjai (Duna, 0.00) Simó Sándor filmje, egyben a kiváló karakterszínész, Ujlaky Dénes jutalomjátéka. Egy meleg színekkel festett, érzelmes, emberi hangú történet egy cselédlány (Kerekes Éva) és egy középkorú, nős férfi szerelméről a második világháború alatt és az azt követő években.

Az örök témája ellenére mégis igen friss humorú Intim fejlövésekben lefektetett vágányokon halad Szajki Péter és Vörös Adél második filmje, a Nejem, nőm, csajom (Filmcafe, 21.00) is. Amúgy a film pont olyan, mint minden “második rész”: a járt utat az alkotó(k) nem merik elhagyni a járatlanért, viszont így minden fordulat, minden kikacsintás, minden poén ismerős már, minden fáradtabb picit (még ha a karakterek másak is), de azért még bőven eldöcög a buli… Néhány poén azért itt is üt (Kovács Patrícia-Schmied Zoltán túlpörgött/túlpörgetett swingerpárja például nagyot, míg azonban Rudolf Péter karakterének péniszpumpája csak nagyon picit…). Párkapcsolati buktatók a téma, ki- és befordítva.

Aztán, A Ravasz, az Agy és a két füstölgő puskacső (Paramount Channel, 21.00) című erősen gájricsis Guy Ritchie-filmben négy lúzer már megint azt a hülye ötletet találja ki, hogy az egyik bűnszövetkezet felé megadandó tartozásukat kiegyenlítendő, kirabolják a másik, még nagyobb bűnszövetkezetet. Az így létrejött óriási kavarodásban aztán a Ritchie-filmektől megszokott vizuális poénok mellett, pergő, általában meghökkentően trágár, de mégis szellemes dialógok, állandó szerepcserék, eltévesztett leszámolások után kerül minden a helyére – és minden marad a régiben.

A fél világot átverő, ám mégis tanulságos üzenetet közvetítő, zseniális Olajfalókkal indító, majd az ettől teljesen eltérő hangvételű, de szintén zseniális Koljával az Oscar-díjig eljutó Jan Sverák, ismét édesapjának, Zdenek Sveráknak forgatókönyvéből és főszereplésével forgatott Csereüvegek (Duna, 22.31) című drámája a mai legjobb film. A hamisítatlan, tündéri, humánus és életigenlő cseh kisrealizmust tapasztalhatjuk meg újra e csodás filmben: egy idős irodalomtanár úgy próbálja megérteni a fiatalokat, hogy megpróbálja felvenni tempójukat. Abbahagyja a tanítást és biciklis-futárnak áll – amibe viszont majdnem belerokkan, így rövidesen egy élelmiszerbolt üvegvisszaváltó pultjában találjuk (a képen balra Zdenek Sverák). Itt nyílik ki aztán számára a világ, örömét leli az emberekkel való kommunikációban, élvezettel terelgeti ügyes-bajos dolgaikat a megfelelő mederbe – csak éppen az ő problémája nincs még mindig megoldva. Szellemes párbeszédek színezik az alapvetően banális élethelyzetekből a lehető legtöbbet kinyerő meleg, barátságos, kedélyes és mélyen emberi alkotást.

Sörre bor. A Kerülőutak (Paramount Channel, 23.20) “címszereplői”, a szó szoros értelmében azok, melyeken a filmbéli, legénybúcsús-borozós két jó barát Miles (Paul Giamatti) és Jack (Thomas Haden Church) elkalandozgat a Csendes-óceán parti autópálya mellett elterülő, óriási kaliforniai szőlők és hozzájuk kapcsolódó borászatok rengetegében. Átvitt értelemben viszont azokat a sokszor kacifántos megoldásokat jelenti, melyekre egy negyven körüli embert kényszerít az addig megélt negyven év élettapasztalata, csalódásai és frusztrációi… (Bővebben)

Szerintem egyáltalán nem rossz ez az Alvilág (RTL Klub, 21.35) című sorozat, legalábbis semmivel nem rosszabb, mint amit ugyanebben a sávban nézni lehet más csatornákon. Remek színészek, viszonylag érdekes történet az első rész alapján: anyu (Balsai Móni – a képen) a főszereplő, minden erejével egyengetni próbálja családtagjainak útját. Apu (Schmied Zoltán) látszólag teljesen normális, valójában azonban zavarosban pecázgató “üzletember”, ebből kifolyólag az epizód végén le is lövik (de csak kicsit, mert ő a másik főszereplő). Vannak gyerekek, ez mindig három különböző, de mégis összefüggő drámai szituációt jelent, van após (Bezerédi Zoltán), akitől apu örökölhette a simliskedést, mert olyan a feje, van anyós (Szirtes Ágnes), aki olyan, mint a smirgli. A sógort (Hevér Gábor), aki néhány jelenettel korábban éppen belenyomott egy tárat valami piti üzletfélbe, éppen lekapcsolták a zsaruk engedély nélkül viselt fegyver miatt… Imádom, hogy ezúttal nem kell megnéznem a stáblistát, mert ismerek mindenkit. 🙂 Szóval, krimi lesz ez, picit hajaz az Aranyéletre, de simán benne van, hogy akár túl is nőhet rajta (mert azt a végén nagyon agyonvágták). Ha van rá akarat…

Alternatívának mondom A gyűjtőt (Paramount Channel, 21.00), hasonló műfajban. Ebben az eléggé izgalmas krimi-thrillerben Morgan Freeman alakít egy törvényszéki pszichológust, aki egy sorozat-bűnügyben nyomoz. Személyes motiváció is hajtja, ugyanis az egyik áldozat az unokahúga. Kicsit hajaz a sztori a jóval később készült, amúgy a valóság tényalapjain nyugvó, igen remek és igen méltatlanul elkaszált Lie To Me című sorozatra, melyben Tim Roth alakított egy hasonló karaktert…

A ma esti első ajánlatom (a) Védhetetlen (Mozi+, 21.00). Ez egy -amúgy igen izgalmas- akció-thriller lesz, a titokügynökös akció-vonulatból, mely ezúttal egzotikus dél-afrikai környezetben játszódik. Denzel Washington alakítja a történetben azt a hajdani CIA-s nagymenőt, aki aktív korában inkább dolgozott saját zsebére, mint országa hasznára – ez okból most egy fokvárosi védett házban őrzi őt Ryan Reynolds, a karrierjének beindulására váró, leendő CIA-ügynök. A kétkulacsos nagymenőnek azonban nyomára jutnak megbízói… Hommage á Tony Scott.

1990-ben készült A félelem órái (Film Mánia, 21.00) című thriller, mely elsősorban a benne szereplők, valamint rendezője miatt lehet érdekes. Michael Cimino korábban A szarvasvadásszal olyat tett le az asztalra, hogy már csak annak jogán is muszáj megemlíteni minden munkáját – így ezt a filmet is. Az ekkoriban még viszonylag sima képű Mickey Rourke játssza a történetben azt a veszélyes bűnözőt, aki a börtönből megszökve egy átlagos, normális család otthonában keres búvóhelyet üldözői elől. Kisebb meglepetésére azonban a családfő (Sir Anthony Hopkins) igen határozottan áll ki a vendéglátás hagyományos formulái mellett…

A kommunizmus áldozatainak emléknapja van ma. Ezúttal azonban lépjünk túl azon, hogy valójában kommunizmus soha nem volt Magyarországon, de az egész világon sem (legközelebb tán Észak-Korea és Kuba jutott ehhez az állapothoz, ám igazán ott sem valósult meg soha ez az idilli állapot, valahogyan ezekben az országokban is csak egy randa diktatúra lett az eszméből…). Különféle önkényuralmi jelképekkel díszített, torz ideológiákat hirdető diktatúrából viszont egyáltalán nem volt hiány ebben a lángoktól ölelt, vihartól tépett, megnyomorított kis hazában. Ezeknek a rezsimeknek valóban voltak, sőt vannak áldozatai, ráadásul túlnyomó többségükben ártatlanok. Róluk tényleg muszáj megemlékezni – például a soron következő magyar filmek által. A Sátán fattyát (Duna, 21.20) egy kárpátaljai magyar anya hozta világra, miután elindult, hogy élelmet vigyen a felszabadító szovjet hadsereg által “málenkij robotra” küldött hozzátartozónak, ahol több ruszki katona megerőszakolta őt. A nyilvánvalóan felkavaró történetet Zsigmond Dezső rendezte, főbb szerepekben pedig Tarpai Viktóriát, Trill Zsoltot, Szűcs Nellit és Kristán Attilát láthatjuk (mindannyian a kárpátaljai Beregszászról származó színészek). A színésznő (m5, 21.50) története mögött (a képen Szávai Viktória a címszerepben) valójában a híres színésznő, Bara Margit és szerelmének, az olimpiai bajnok Gyarmati Dezsőnek drámai története sejlik fel, mely a kádári, boldognak tartott békebarakk vészjósló árnya alatt semmi szín alatt nem végződhetett happy enddel. Téglásy Ferenc 1988-as Soha, sehol, senkinek (Duna, 23.15) című filmjében Kozák András egy volt Horthy-katonatisztet alakít, akit a Rákosi-rezsim rendszeridegen elemként családostul kitelepített egy isten háta mögötti faluba. Két évet tölt kényszerlakhelyén, s miután onnan végre elköltözhetett, pontosan tudja, hogy arról az időről soha, sehol, senkinek nem beszélhet… Ez utóbbit láttam már, pontos, erős film, de az első kettő “milyensége” számomra is talány.

Ma este/éjszaka egészen biztosan nem szurkolhatunk annak, hogy a magyar film megnyerje ötödik Oscar-díját, mivel egyetlen aspiráns sem jutott be a végjátékba. Így nézzük meg helyettük a legutóbbi nyertest, Deák Kristóf mindössze 25 perces Mindenki (Duna, 21.00) című filmjét, ha eddig még nem láttuk volna.

Steven Spielberg 2015-ös filmje, A kémek hídja (Moziverzum, 21.00) egy hidegháborús kémtörténet. Tipikus Spielberg-moziról van szó, melynek összképét, ahogy pályájának tulajdonképen minden filmjét, a végkifejlet ízléstelen idealizmusa, mondhatni szentimentalizmusa rontja le. Ami például jól állt az ET-nek, az Amistadnak vagy a Bíborszínnek, romba dönti ezt a filmet, mint a Schindler listáját az a bizonyos piros ruhás kislány. Pedig az első 20 perc zseniálisan végighúzott némajátéka, csak zörejekkel és képpel, minden zene és párbeszéd nélkül, egy igen izgalmas kémtörténetet ígér. Az utána következő tulajdonképpeni történet -a Tom Hanks alakította ügyvéd/CIA ügynök NDK-beli küldetése- is rendben van, még ha az már igencsak tobzódik a közhelyekben és olyan ziccereket hagy kihasználatlanul (pl. a kémvád koncepciós jellege), melyek akár külön-külön kidolgozva is megérnének egy jó filmet. A vége ömlengés, sokszoros önigazoló visszacsatolás, didaktikus lónyál. Janusz Kaminski szinte festményszerűen fotografál, bár nála is érzem az “annyira szép, hogy már alig hiszem el”-t. Mark Rylance viszont jó az orosz kém mellékszerepében.

Nyitva van az aranykapu, hadd bújjak be rajta! – de feledjük a nyilvánvalóan pajzán utaláshalmazt, amit e (magyar) gyermekjáték sugall, gondoljunk most csupán arra, hogy szűzlelkű gyermekek vagyunk, s ha átbújunk azon az aranykapun, akkor minden jó lesz. Az Aranykapu (Filmbox Prémium, 21.00) című film szereplői (pl. Charlotte Gainsbourg – a képen balra) persze nem bújnak át semmin, ám végül is megérkeznek a vágyott Új világba (Nouvomondo), ahogy e film címe eredetileg jelzi. A költői címmagyarítást nyilvánvalóan a film hangulata igazolja, amely ugyan álomjelenetekkel zsúfolt, lírikus, de semmiképpen nem erotikus. Emanuele Crialese filmje ettől függetlenül nagyszerű alkotás, méltán jutalmazták annak idején Velencében Arany Oroszlánnal. Sajátos hangulatú, egyedi hangon beszélő mozi, olykor döbbenetesen erős hatású, expresszív képekkel, hitelesen játszó szereplőkkel, és igen, kitűnő zenével. (Bővebben)

Amerikához kapcsolódó történet lesz a 12 év rabszolgaság (Paramount Channel, 21.00) is, mely egy bizonyos Solomon Northup nevű emberről szól, aki egy felszabadított afrikai rabszolga gyermekeként született már szabad amerikainak, és egy New York melletti városkában élt saját farmján családjával. Mivel kitűnően hegedült, kedvelt vendége volt a környék táncmulatságainak. Egy nap azonban rabszolgakereskedők egy fellépés lehetőségével elcsalták, bedrogozták és hamis néven eladták Délre rabszolgának. Az okos és művelt Solomon (Chiwetel Ejiofor) több ültetvényt megjárt és megtapasztalta a gyapotszedés és cukornádaratás, valamint az őket állatként kezelő déli fehérek (Michael Fassbender, Sarah Paulson, Benedict Cumberbatch) brutális kegyetlenkedéseit, mígnem egy jó szándékú fehér vándorasztalos (Brad Pitt)… E kitűnő filmben a brit szigetekről Amerikába költözött fekete Steve McQueen meséli el 134 percben és 10 Oscar-díjra jelölve, amiből 3 db., a Legjobb film, a Legjobb női mellékszereplő és Legjobb forgatókönyv be is jött. (Bővebben)

Paul Haggis 2004-es Ütközések (Duna, 21.35) című filmje egy kiválóan és körültekintően (így azonban kissé “íróasztalszagúan” és teoretikusan) megszerkesztett, sztárokkal telezsúfolt (pl. Sandra Bullock, Matt Dillon, Don Cheadle, Ryan Philippe és sokan mások) és az előbbi filmhez szintén  hasonlóan agyondíjazott filmkaleidoszkóp, mely az ún.”hétköznapi rasszizmust” szemlélteti, igen látványosan.

Nem mondható túlságosan bőbeszédű filmesnek a lengyel születésű, de filmográfiáiban britnek tartott Pawel Pawlikowski, aki -kis túlzással- minden szökőévben egyszer jelentkezik új alkotással, melyek közül ráadásul egy sem haladja meg az általában mozifilmtől minimálisan elvárt 90 percet. Ez a 2013-ban készült filmje (is) hangsúlyozottan épít a manapság már szokatlannak, archaikusnak tűnő fekete-fehérben komponált, míves, hangsúlyos transzcendenciát sugalló képekre, és a dialógkönyv sem lehet több 20 oldalnál… Ennek ellenére, az Ida (m5, 21.35) méltán nyert eddig egy raklapnyi fesztiváldíjat, beleértve a legjobb idegen nyelvű filmnek járó Oscart is (ma este új filmje, a Hidegháború van versenyben ugyanezért), a New York Times nem éppen tekintélytelen kritikusa pedig egyenesen az utóbbi évek legjobb európai filmjeként emlegette a zsidó származású lengyel apáca (Agata Trzebuchowska) út- és identitáskeresésének, egyfajta hitpróbájának történetét. Valóban rendkívüli, megkapó szépségű film. (Bővebben)

Amerika mítoszának egyik leglényegibb tartópillérei a hétköznapi hősök. A veterán Clint Eastwood -ennek megfelelve- a tőle elvárható precizitással alkotja meg a Sully – Csoda a Hudson folyón (RTL Klub, 21.55) című filmben a repülőgépét 155 utassal vészhelyzetben a jeges Hudson-folyóra leszálló Chesley Sullenberger kapitány legendáját. Perfekt, tulajdonképpen hibátlan film, mely elegánsan reprodukálja a szerencsés végű repülőgép-szerencsétlenség körülményeit, Tom Hanks (és Eastwood) pedig sikerrel teremti meg a hőst Sully alakjában – aki itt is, és a valóságban is szerény, de szakmáját magas szinten űző átlagember.

Annak idején, a magyar színpadokon Ördöglakat címmel volt látható Anthony Shaffer mesterkrimije, A mesterdetektív (m3, 19.35), melynek ma este az eredeti 1972-es, immár klasszikus filmváltozatát nézhetjük meg. Ahogy a címből is következtethetünk, meglehetősen csavaros történettel lesz dolgunk, melyben egy furfangos krimiíró játszik ördögi játékot naiv (…) vendégével. Sir Laurence Olivier adja a kütyükkel, elmés játékokkal és trükkökkel operáló történetben az írót, Michael Caine pedig a vendégét – itt azonban érdekességként meg kell említeni, hogy a darabot később Kenneth Branagh is feldogozta, ahol Caine ismét játszik, de ezúttal már a krimiírót. Caine amúgy ugyanezt a trüvájt megcsinálta a Get Carterben is… Nem akármilyen fószer. És akkor Sir Oliverről nem szóltunk egy szót se…

Picit később kezd az Addams Family (SuperTV2, 20.55), minden goth, gruftie, és egyéb más kriptalakó, valamint az X-generációként becézett, a múlt század kilencvenes éveinek elején fiatalságát töltő nemzedék kedvenc horror-komédiája: ők tudják, miről beszélek, másnak viszont talán hiába is mondom…

Nem sokkal később azonban Mel Gibson, A rettenthetetlen (Moziverzum, 21.00) is győzelemre vezeti csupasz lábú, büszke skót népét (vagy éppen bukik el – no spoiler, a csecsemők nem alszanak!) az gonosz angolok ellen, méghozzá az emblematikus kékre mázolt arccal és kockás szoknyában – mintegy megelőlegezve a Brexitre adandó skót választ is.

Michael Chrichton könyvéből készült remek oldszkúl akció-krimi-thriller a Gyilkos nap (Prime, 21.00), melyben ezúttal nem a mikrobiológia, vagy a sejtgenetika tudományos-fantasztikus mélységeibe, hanem az amerikaitól gyökeresen eltérő Japán kifinomult és a beavatatlanok számára életveszélyes hagyományaiba vezeti el a nézőt. Sir Sean Connery egy nyugdíjas nyomozó, aki hobbiszinten igen otthon van a japán kultúrában és ezért kéri fel fiatal, faragatlan ifjú kollégája (Wesley Snipes), hogy segítségére legyen a japán yakuzák zaibatsuk világába kanyarodó ügy megoldásában.

Az elvált szülők közti gyermekelhelyezés problematikája körül forog a Szép kis nap! (Paramount Channel, 21.00) című romantikus komédia cselekménye. Anyunak (Michel Pfeiffer) fontos dolga van, ezért a gyereket rábízza ex-apura (George Clooney), akinek viszont szintén közbejön valami. Szóval, így. Szegény kis gyerek, plusz a sztárok.

Az általában érdekes filmekkel (Wilbur öngyilkos akar lenni, Egy lányról, stb.) előálló dán Lone Scherfig első hollywoodi bérmunkájában szintén nem adja alább, hiszen egy teljesen banális, hétköznapi szerelmet mesél egy egy egészen egyedi nézőpontból: Egy napot (RTL II, 22.00) tesz meg a film cselekményének (ha lehet ezúttal itt ilyenről beszélni) fő szervezőelemévé. Egy napot, amikor a két szerelmes (Anne Hathaway és Jim Sturgess – a képen) megismerkedett 1988. július 15-én, továbbá az összes többi július 15-ét, húsz éven át és az összes örömet, bánatot, veszekedést és kibékülést, amit ezeken a napokon átéltek.

Jól el vagyunk látva mostanában a cseh filmművészet termékeivel, és nincs ez másként ma sem. Az Elveszve Münchenben (Duna, 22.16) műfajilag szatíra, mely a csehek Trianonjaként aposztrofált 1938-as müncheni egyezmény tárgyában játszódik. A film rendezője Petr Zelenka, aki ezért az alkotásért 2015-ben odahaza elnyert mindent, mi lényeges – de hát a szatírákhoz értenek arrafelé. Én nem láttam még a filmet.

Aztán a bombasztikus Moulin Rouge-zsal és Rómeó és Júlia bravúros Shakespeare-variációjával igen nagyot gurító Buz Luhrmann is levezényel egy olyan partit, hogy annak láttán a fülünk is kettéáll. Sajnos később, F. Scott Fitzgerald ide, Leonardo DiCaprio oda, A nagy Gatsby (Cool, 23.00) szép lassan belesimul a decens hollywoodi mainstream unalmába. (Bővebben)

A Napfény (SuperTV2, 23.00) viszont a Trainspottingtól a Gettómilliomosig sok mindennel próbálkozó Danny Boyle filmje, mely lényegesen filozofikusabb menet, mint az előző ajánlat. Zöld üzenet, világbéke, megsemmisülés. Haldoklik a Nap, azonban az emberiség újra akarja indítani – a műfaj sci-fi.

Egy régimódi, ám ettől még igen remek krimi a Maraton életre-halálra (Cinemax, 20.00), melyben Dustin Hoffman (aki itt egy egyetemista futóbajnok) és Roy Schreider (a bátyja, látszólag olajkereskedő, valójában CIA ügynök) egy öreg, náci rohadékot (Sir Lawrence Olivier) üldöznek, aki a történet idején már diplomáciai védelem alatt álló, dél-afrikai gyémántkereskedő.

Sötét erők indulnak útjukra A Faun labirintusában (Filmcafe, 21.00), mely a spanyol/mexikói Guillermo Del Toro mindeddig legjobb filmje (az Ördöggerincen kívül). A spanyol polgárháború utáni Franco vezette sötét, fasiszta időszak megkapóan lírai, misztikus, fantasy-, sőt horrorelemekkel átszőtt, látványos látomása ez, minden bűbájjal felszerelve, melyek közül valamelyik biztosan fogva tartja majd érzékeinket.

Tom McCarthy (pl. Az állomásfőnök) filmje, a Spotlight – Egy nyomozás részletei (Moziverzum, 21.00) tulajdonképpen egy dokumentarista játékfilm, mely egy valóságos eseményt dolgoz fel tényszerűen, beazonosítható helyszíneken és figurákkal. A történet a Boston Globe nevű újság oknyomozó riporterei által írt és 2002 elején publikált cikk keletkezéstörténetét meséli el, mely addig soha nem látott méretű földcsuszamlást okozott a római katolikus egyházban. A filmet az oknyomozó újságírás jellegzetes eseményei töltik ki: újságírók ülnek egy teremben és értekeznek, vagy telefonnal a fülükön, vagy jegyzetfüzettel a kezükben jegyzetelnek, interjúznak, és rengeteget beszélnek. Nincs semmilyen akciójelent, nincs autós száguldozás, lövöldözés, de nincsenek poénok sem. A film mégis roppant izgalmas, persze, főleg azoknak, akik hajlandóak -még ilyen kései órán, egy dolgos munkahéttel a hátuk mögött is- gondolkodni, odafigyelni, és találnak valami érdekeset abban, ha bizonyos emberek akár fejjel is a falnak rohannak, ha mögötte az igazságot sejtik. (Bővebben)

Zavarba ejtő filmmel állt elő a norvég Tommy Wirkola, akinek nevét a Náci zombik/Dead Snow című filmje óta rettegi értő és értetlen filmkedvelő szerte a világon. 2067-ben -ha jól emlékszem a jelen írás tárgyát képező film egyik jelenetében feltűnő évszámra- bőven meghaladta a kritikus határt a Föld népessége, annyira, hogy az élelmiszer-ellátás is nehézkessé vált. A jobb termelés érdekében nagyipari módszerekkel előállított, génmanipulált növények és állatok képezik az élelmiszergyártás alapanyagát, aminek köszönhetően azonban az emberiség körében ugrásszerűen megnőttek a sokszoros ikerszülések, különböző, addig sosem látott genetikus mutációk jelentek meg, így bizonyos politikai erők radikális választ adva a kor kihívásaira, meghirdették az egy család, egy gyerek programot. Ha valaki figyelemmel követi a tudomány mai folyását, az tudja, hogy ezek a megállapítások már tulajdonképpen a mai korra is érvényesek, és éppen ez volt az oka, hogy Kína már bevezette ezt a törvényt, mely mindössze egyetlen gyermeket engedélyez egy család számára (úgy tudom, 2015-ben ezt a nemzetközi felháborodás miatt visszavonták). De a Hét nővér (Film+, 21.00) problémafelvetése igenis reális, igenis kézzelfogható (és lényegi elemei a szupermarketekben már évek óta megvásárolhatóak). (Bővebben)

Ahhoz képest, hogy Wesley Snipes a főszereplője a Gyilkosság a Fehér Házban (SuperTV2, 21.00) című filmnek, ez nem a tőle általában megszokott, nem túl intellektuális piffpuff, hanem egy kifejezetten tisztességes, csavaros, nyomozós krimi. Értelemszerűen a történet arról szól, hogy a Wesley által alakított vérprofi, dörzsölt, stb. zsarunak egy furcsa gyilkosság elkövetőjét kell megtalálnia, mely gyilkosság az amerikai elnöki rezidencián történt. Persze, a helyszín, és a benne tevékenykedő rettenetesen fontos emberek és fontos ügyek között ez a munka majdnem lehetetlennek bizonyul, ám akad egy nem várt segítőtárs (Diane Lane), mégpedig a titkosszolgálat köreiből.

Semmit nem tudok a ropogósan friss, ma premieres hazai produkcióról, a Curtizről (Duna, 22.15), mely azonban nem a bulvárhírekben mostanában szereplő drogos popsztárról, hanem Michael Curtizről, azaz Kertész Mihályról szól, aki egy valóban komoly fazon volt. Hogy mást ne mondjak, ő rendezte a Casablancát, minden idők stb. (Előzetesek itt.)

Az öregedés egyik legbiztosabb jele, amikor egy férfiember egyre jobban hajlamos elragadtatni magát. Egyre gyakrabban felejti el a cinikus beszólogatás atombiztos önvédelmi gyakorlatát, sőt, egyre gyakrabban sír buta filmeken. Nos, én A nyomorultak (Moziverzum, 23.00) kb. huszadik percében (Fantine “áriájánál” – Anne Hathaway) elkezdtem zokogni és ez így is ment egészen a vége főcímig, sőt még azon túl is, ahogy anno hazafelé bandukoltunk a hóesésbe burkolózó Andrássy úton. Csak mondom, a film mintegy 160 perc. Öregszem. (Bővebben)

EZT A FILMET MIÉRT ILYEN ELMEBETEG IDŐPONTBAN KELL ADNI?!

Alapvetően semmi bajom nincsen az irodalom nagy klasszikusainak szabad adaptációival. Felőlem nyugodtan értelmezheti bárki, bárhogyan, bármilyen műfajban és hangvételben az eredeti alkotást, ha az kellően indokolt formában és alaposan végiggondolt koncepcióban jelenik meg. Shakespeare művei talán a leggyakrabban átdolgozott klasszikusok közé tartoznak, és ezek között akad néhány első látásra igen vadnak tűnő, mégis zseniális adaptáció. Kenneth Branagh, amolyan avatott és önjelölt Shakespeare-adaptátorként, ezúttal azonban meglehetősen eltévedt, amikor a XIX. századi Japánba (vagy hova?) képzelte el az Ahogy tetszik (Film Mánia, 18.30) álruhás szerelmi fergetegét. (Bővebben)

Ha nagyot akarnék mondani, akkor azt mondanám, hogy az Élve eltemetve című klausztrofób horrorral hangosat koppantó Rodrigo Cortés azt követő filmje, A gyilkos médium (Filmcafe, 21.00) egyfajta Mario és a varázsló light. De nem akarok nagyot mondani, ezért maradjunk csak annyiban, hogy egy idegesítően elfuserált ziccer. Szkeptikus tudósok (Sigourney Weaver és Cillian Murphy) szeretnék lebuktatni a vak illuzionista-sztárt (Robert de Niro). Alapvetően jó az ötlet, azonban a film -az említetteken kívül is remek szereposztás ellenére- megbukik az ügyetlen, sőt logikátlan cselekményen, cselekményszervezésen és azon, hogy az alkotóknak szemmel láthatóan elfogyott a puskaporuk a végkifejletre.

A Bizonyításban (Paramount Channel, 21.00) viszont Sir Anthony Hopkinst üdvözölhetjük. Ezúttal egy zseniális, de kissé zaklatott lelkiállapotú matematikust alakít, akinek lánya (Gwyneth Paltrow) azon dilemmázik, hogy ő most a lelki labilitást örökölte, vagy a matematikus zsenijét… Úgy rémlik, ez egy egészen nézhető, érzelmes és érzékeny film, az említetteken kívül az ekkoriban még feljövő sztárnak számító Jake Gyllenhallal (a képen) és Hope Davisszel.

Sean Penn eközben egy halálra ítélt gyilkost és szexuális erőszaktevőt alakít a Ments meg, Uram! (Film Mánia, 21.00) című drámában, aki az ítélet végrehajtására várva, egy apácát kér meg arra, hogy legyen a lelki gondozója. Az igaz történetet elmesélő filmet Tim Robbins rendezte, melyben akkori felesége, Susan Sarandon Helen Prejean, az apáca megformálásáért Oscar-díjat kapott. Operatőr Roger Deakins, zene Bruce Springsteen és Tom Waits.

A Szerelmes Shakespeare (Moziverzum, 21.00) egy kosztümös, romantikus komédia a szerelmes, de a történet idején még csak közepesen híres drámaíróról. Nincs benne semmilyen ördöglakat, nincs titok, nincs rejtély… Ellenben van benne rendes adag romantika, valamint rengeteg sztár (címszerepben Joseph Fiennes) egy rengeteg Oscar- és egyéb díjjal jutalmazott -viszont szerintem csak közepes- filmben.

Gavin O’Connor az általam a maga nemében közel remekműnek “bélyegzett” Warrior után újra a farkaskölykökként együtt nevelkedő fivérpár témájához nyúlt, azonban ez alkalommal csipetnyi, azaz inkább maroknyi autizmussal, mint rendkívüli képességeket előhozó furcsasággal színezve a történetet. A könyvelő (Film+, 21.00) címszereplő (Ben Affleck) bűnszervezetek, terrorhálózatok, simlis megacégek könyvelője, aki segít az illegális pénzt legálissá változtatni. Ebben zseni a fickó, aki azonban ezt a képességét betegségének köszönheti, ami azonban az élet minden más területén inkább csak gátolja. O’Connor azonban ahelyett, hogy afféle Esőember-szerű könnyes melodrámát csinált volna, inkább egy kemény akciófilmmel rukkolt elő – 2016-ban az egyik legjobbal. Mainstream zsánermozi ez is, mint pl. a Warrior is volt, azonban cselekményvezetésében, dramaturgiájában olyan erényeket csillant meg, melyek bőven a műfaj legfelsőbb köreibe helyezik a filmet. Keretekben, mondhatni “szorítóban” dolgozik, szabályokban gondolkozik és esze ágában sincs áthágni azokat, mégis kreatív és szórakoztató. Bírtam.

A hivatalos magyar kultúrpolitika által a közelmúltban még piedesztálra emelt, majd gondolatait, valódi üzenetét -nyilván- megismerve gyorsan el is felejtett Márai Sándor emigránséveiről készítette a Szalay György – Dárday István alkotópáros Az emigráns – Minden másképpen van (m5, 21.50) című filmet, amiből a Bács Ferenc által kiválóan alakított író személyiségéről, valamint időskori öngyilkosságához vezető lehetséges okokról is igen árnyalt képet kaphatunk.

A kitűnő cseh Jan Sverák Oscar-díjas filmjét, az 1996-ban készült Kolját (Duna, 21.55) valamilyen okból még nem láttam. Úgyhogy, ma én ezt nézem.

Van még aztán A remény rabjai (Moziverzum, 22.55) is, ami még mindig minden idők legjobb filmje, legalábbis az imdb olvasóinak lassan a 2 millióhoz közelítő (és folyamatosan növekvő számú) szavazata alapján. Frank Darabont rendezése Stephen King könyvéből készült, Morgan Freeman és Tim Robbins főszereplésével. (Bővebben)

Alapvetően egy szokványos, bankrablós akciófilm a Nyomd, bébi, nyomd (Cinemax, 20.00), illetve ennek egy “gengszterek sofőrje” címkével ellátott alfajának szép példánya, annyi azonban mégis biztos, hogy kevés jobb dolog történhetett ezzel a méltán/méltatlanul szétgyepált műfajjal, minthogy Edgar Wright hozzányúljon. A musical-betétekkel (!!!) színesített virtigli akciómoziban ugyan semmi olyan nem történik cselekmény-, illetve akciószinten, amit eddig máshol ne láttunk volna, ám ahogyan ez az egész össze van rakva, azok a karakterek, azok a kis színes nüanszok, poénok és trufák, amiktől valóban süt a cucc, az mindenképpen unikum. Remek zenék szólnak végig, nálam külön piros pont az üldözéses finálé alatt szóló Focusért és Golden Earringért. Az erős Pumped Gabó-allúziók ellenére is cuki karakter a címszereplő (Ansel Elgort), cuki az élettörténete is, és ha a minap még leszemétládázott Kevin Spaceyt a jövőben ilyen filmekben fogjuk látni, akkor fogdosson még sok feneket, mert kellenek a jó színészek az efféle lenézettebb műfajokba is. Üdítő élmény volt számomra ez a film.

Mai második ajánlatom az Első a szerelem (Filmcafe, 21.00), nem először. 🙂 Meryl Streep ezúttal egy pszichológust játszik ebben a jó közepes romantikus komédiában, aki egyik páciensének (Uma Thurman) lelkét ápolgatja annak válása után. A terápia annyira jól sikerül, hogy a beteg hamarosan ismét szerelembe zuhan, ráadásul egy nála fiatalabb, ám igen bohém fiúval (Bryan Greenberg) kapcsolatosan. A pszichológusnak csak hosszú idő után esik le, hogy páciensének új szerelme a pszichológus saját fia…

Újra láthatjuk a Ron Howard által rendezett Egy csodálatos elme (Moziverzum, 21.00) című, bőven díjazott filmet is, melyben Russell Crowe alakít egy skizofréniában szenvedő matematikai zsenit, akit ettől még lehet szeretni. Szép történet ez amúgy, és jó film is.

Nagyon szép, érzelmes film a német Szomorú vasárnap (Duna, 22.35) című dráma, melynek címe nem véletlenül hajaz Seress Rezső világhíres, legendákkal és balsejtelemmel terhelt, milliószor feldolgozott dallamára. A fiktív, de teljességgel reális történet mozgatója maga Seress slágere, amelyet egy Szabó nevű étteremben játszik egy Aradi nevű zongorista, valamikor a múlt század harmincas éveinek végé, Budapesten. A zsidó származású tulajdonos szép feleségébe (Marozsán Erika – a képen) aztán szerelmes lesz a zongorista, valamint egy német utazóügynök, aki éppen ott költi el ebédjét. A szerelmi négyszög aztán rögvest szétporlad a tudvalevőleg bekövetkezendő világégés poklában, hogy aztán tragikus, sőt fatális fordulatok után 1998-ban, ugyanazon a helyen és ugyanazon dallamokra teljesüljön be.

A Jerry Maguire – A nagy hátraarc (Moziverzum, 23.05) című film egy meglehetősen idealisztikus komédia arról, hogy egy gátlástalanul törtető, sikeres sportmenedzser (Tom Cruise) egy nap ott hagy csapot, papot, plüssfotelt, a hajléktalanoknak ajánlja fel összes lakását, méregdrága és nagyon nem-gagyi Vutton Lajos hátizsákját, arany karórát, nagytoronnyal és egy sátorban kiköltözik a helyi Margit-szigetre. Na ja, álmodik a nyomor. Viszont, álmodni jó, mert azt senki nem veheti el tőlünk…