Először A tökéletes trükk (Viasat3, 21.00) című Christopher Nolan-film kápráztathatja el a nagyérdeműt (messze nem először). Két nagyszerű illuzionista (Hugh Jackman és Christian Bale) vetélkedését meséli el ez a mozi, igen látványosan és izgalmasan, ráadásul nem is akármilyen asszisztenciával: például David Bowie-t láthatjuk a legendás tudós, Nikola Tesla szerepében, illetve Michael Caine-t és Scarlett Johanssont más, fontos mellékfigurákként. (Bővebben)
A Távol és mégis közel (m5, 21.50) című 1993-as Wim Wenders-opuszról talán elég annyit mondani, hogy ez a film tulajdonképpen a Berlin fölött az ég második része, immár színesben. Földre szállt angyalok az újraegyesült Berlinben. (A képen az angyali Otto Sander és az ördögi Villem Dafoe.)
Később a Védtelen gyermek (RTL Spike, 22.00) című thrillerben alakít Renée Zellweger egy szociális munkást, akinek egyik páciense kissé problémás: rémálmok gyötrik. Nemsokára feltűnik a történetben Bradley Cooper is, de ebben nem lesz semmi romantika. Nem túl eredeti, hideglelős sztori – azt hiszem, amennyi van benne, azt ki is hozták belőle az alkotók.
A kissé kimódoltnak tűnő felütés (egy kényszerű plasztikai műtét után már felismerhetetlen holokauszttúlélő visszamegy hajdani férjéhez, aki annak idején elárulta őt és aki így most nem ismeri fel), valamint az előre eléggé biztosan sejthető -ám ennek ellenére katartikus- végkifejlet ellenére alaposan végiggondolt, lelkileg, érzelmileg igen pontos alkotás a Phoenix bár (Paramount Channel, 23.00), a német Christian Petzold filmje. Akár színpadon, a színpad erősen fókuszált, teátrális közegében is működőképes a történet, akár a két főszereplővel is – mert a kimódoltság, előre sejthetőség ellenére is hiteles. A cselekmény felszíne, illetve annak mély pszichológiája mellett azonban a film megrendítő erejű allegóriája is a német nép lelkiismeretét gyötrő szégyennek, amit afelett érez (nagy részük), amit a második világháborúban műveltek elődeik a zsidósággal. A film végkifejlete viszont már számomra túlzás – még ha a történelem produkált is efféle túlzásokat. Anakronisztikusnak érzem a film hangulatát alapvetően meghatározó dal, a Speak Low használatát. Ezt a dalt ugyanis Kurt Weill 1943-ban komponálta, ekkor mutatták be ugyanis a Vénusz érintése című musicalt a Broadwayn, aminek ez volt az egyik slágere. A zsidó Nelly (Nina Hoss) viszont ezt a dalt aligha énekelhette, értelemszerűen az 1943-as amerikai premiert követően, a már alapos “zsidótlanítás” alatt álló Berlinben. A film ettől azonban még igen érdekes.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: