Szerda, október 16.

A közelmúlt nagy “Watergate-botránya” volt a Julian Assange nevű számítógépes hacker által életre hívott WikiLeaks nevű oldalon közzétett szupertitkos információk özöne, melyekben lehullt a lepel egy csomó amerikai kormányzati titokról, illetve egyéb más (pl. a szcientológusokat érintő) botrányosnak bizonyuló dologról. Az információ szabad áramlása létünk, s egyben a szabad világ alapfeltétele, még akkor is, ha azok tartalma nem tetszik. A WikiLeaks-botrány (Film4, 20.00) című mozi természetesen elmeséli az inkriminált oldal megszületésének körülményeit is, de elsősorban Assange (Benedict Cumberbatch) és a másik alapító, Daniel Domscheit-Berg (Daniel Brühl) közti barátságra, majd az azt követő konfliktusra koncentrál. Emellett, persze, azért is érdekes ez a történet, mert fény derülhet általa arra a gondolati “tőkére”, vagy szellemi információhalmazra is, mely termékeny táptalajául szolgál a manapság világszerte tapasztalható populista, a tudomány és a hivatásos politika eredményeit, eredményességét sokszor megkérdőjelező, szélsőséges politikai irányzatok sikereihez is. (A képen Benedict Cumberbatch és Daniel Brühl.)

Johnny Depp hátranyalt hajjal, a kék kontaktlencsében, fojtott hangon játssza Scott Cooper filmjében, a Fekete misében (Film+, 23.15) bizonyos James “Whitey” Bulgert, aki a második legkörözöttebb személy volt az FBI listáján, Oszama bin Laden után (nagy karrier ez egy alapvetően suttyó, bostoni ír utcagyereknek). Sajnos, azonban a pasas kettő percig nem maradt volna életben azokban a szituációkban, amibe Cooper rendezte Deppet, annak ellenére, hogy film száraz, szinte realista szemléletű, minden drámai ív, minden meglepő fordulat nélkül. Addig jár a korsó a kútra, amíg el nem törik. A bűnözők mindig lebuknak elébb vagy utóbb, a korrupt zsaruk szintén. Komoly arcok (pl. Benedict Cumberbatch, Kevin Bacon) jelentéktelen szerepekben. Egyedül Joel Edgerton korrupt FBI-ügynöke dicsérendő alakítás.

A Világok között (Duna, 23.15) címében valószínűleg arra utal, hogy az igazság valahol kultúrák között ragadt, melyek sok tekintetben még az egzakt, kilométerben mérhető földrajzi távolságnál is messzebb vannak egymástól. A sokszor, sokféleképpen feldolgozott afgán-konfliktusnak csak egyik vetülete az, hogy mit keresünk mi (amerikaiak, franciák, oroszok, magyarok, angolok, ausztrálok, svédek – jelen esetben németek) ott? Mi a küldetésünk, mi a célunk vele, aztán, van-e értelme rákényszeríteni kultúránkat egy olyan népre, amely jelentős részben ezt nem akarja, még akkor sem, ha ez -szerintünk- nekik is jó lenne? Képesek vagyunk valaha is megérteni ezt? Miért nem hagyjuk őket békében lődözgetni egymást abban a kietlen vidéken? Illetve, megengedhetjük-e magunknak, hogy ellenőrizetlenül hagyjunk egy olyan potenciális veszélyforrást, amely életünket veszélyeztetheti? Megéri-e ez azt a rengeteg anyagi és emberi áldozatot, amibe ez kerül nekünk? Ezek, és az ebből a tőből fakadó összes többi kérdés mellett azonban viszonylag ritkán esik szó arról, ami valahol mindennek az origója: miért haragszanak egymásra az afgánok? Milyen konfliktusok feszítik szét ennek a mérhetetlenül szegény és elmaradott ország társadalmát? (Bővebben)