Vasárnap, december 15.

Egy igen különös történet lesz a Darabokban (Sony Max, 20.00), mely egy súlyos lelki trauma feldolgozásának sajátos, kissé bizarr módozatát mutatja be, Jake Gyllenhaal főszereplésével (lásd a képen), Jean-Marc Vallée rendezésében. Nem láttam még – de nemcsak ezért érdekel. Jake jó színész, Vallée pedig olyan dolgokat tett le eddig az asztalra (Éles tárgyak, Hatalmas kis hazugságok vagy például a Dallas Buyers Club), melyek azért adnak okot a bizalomra. Viszont nem lesz egyszerű darab a Darabokban, abban is biztos vagyok.

Picit később, a Férfias játékok (RTL Spike, 21.00) című 1992-es moziban ma este is Harrison Ford adja a visszavonult CIA-ügynököt, aki bájos feleségével (Anne Archer) nem vágyik már másra, mint unalmas, nyugodt életre – ám sorsa újra kísérti, amikor nyaralás közben belecsöppen egy terroristaakció kellős közepébe. A vér nem válik vízzé, a vén kecske is megnyalja a sót, csalánba nem üt a mennykő, stb. Kicsit poros, de azért ez is elmegy két fröccsel.

Dennis Villeneuve (pl. Felperzselt föld, Fogságban, Sicario, Szárnyas fejvadász 2049) viszont a tudományos-fantasztikus irodalom berkeiben nevesnek számító Ted Chiang novellájából adaptálta Érkezés (AXN, 21.00) című filmjét, mely egyszerre apellál értelemre és érzelemre, miközben kihagyja a játékból a szívet és a gyomrot. Így ha valami zsigeri élményre vágynánk, mint egy Star Wars-mozi például, hoppon maradunk; sem izgalom nem fogja meghajtani ketyerénket, sem a drámai feszültség nem fogja vasmarokra a gyomrunk. Ellenben elgondolkozhatunk az élet értelmén, valóban a saját életünk értelmén, valamint a világ jelenlegi legnagyobb problémáján, miszerint mennyire nem értjük meg egymást, hogy mennyire előkerült -újra- a problémák erőszakos lerendezésének vágya, ahelyett, hogy megismernénk “ellenségünket”, akiről szinte bizonyosan kiderülne, hogy valójában csak rettenetesen magányos és barátkozni akar, amihez nem találja a megfelelő módot, pont, ahogy mi sem. Egyszerűbb inkább leordítani a fejét és hazaküldeni… Egyszerűbb ezt a filmet is le-“unalmas művész-picsogásozni”, mint megpróbálni megérteni. Pedig ez sem lenne túl bonyolult agyi tevékenység, legalábbis lényegesen egyszerűbb, mint az a probléma, amit Amy Adams oly ügyesen megold a filmben. Mondjuk: Kapcsolat 2. (és ez a film negatívuma). (Perry által ugyanez versben.)

Mondanám, hogy Klaus Kinski fejével gyerekjáték eljátszani Woyzeck (Duna, 22.35) figuráját, de nem! Ilyen mértékű azonosulást a szereppel ritkán lehet látni filmvásznon, mint amit Kinski művel Woyzeck, a tébolyult baka figurájában (manapság már nem szokás őrültnek játszatni Woyzecket, ez viszont még a régi, hagyományos olvasat). De nem (csak) Kinski miatt nagyszerű e film, hanem Werner Herzog rendezése miatt is, hiszen lényegre törő, töretlen ívű drámát alkotott Büchner torzójából. Gyakorlatilag csontvázra csupaszította a mű testét, hogy aztán az utolsó pillanatban összerombolja, szilánkokra törje. Mindezt tette Kaspar David Friedrich ecsetjére méltó festőiséggel. A társadalom kitaszítottainak, a másoknak, a “furáknak”, a lúzereknek örök mementója e film.

Felemás érzéseim vannak viszont Mundruczó Kornél legutóbbi, Jupiter holdja (RTL II, 23.05) című filmjével kapcsolatban. Miközben abszolúte díjazom azt, hogy a jelenkor egyik legfontosabb kérdésével – a migrációval – foglalkozik, ráadásul egyéni nézőpontból közelítve ahhoz, hogy szinte készségszinten emeli be az ún. szerzői filmbe a leghollywoodibb popcorn-mozik eszközrendszerét, s ezt koherens egésszé is képes forrasztani; hogy tényleg jól néz ki a film, látványos, sőt, lélegzetelállító (Rév Marcell remek), nem tudok elmenni amellett, hogy a dialógokat egy az egybe ki lehetett volna dobni belőle. Ilyen mondatokat ugyanis, amiket ebben a filmben mondanak a szereplők, élő ember nem mond a szájával. Értem én, hogy tört angol, és izé… de ez így szar. Ráadásul, rettenetes az utószinkron is. A főszereplő (aki szerintem tévedés, bár a párom szerint nem rossz választás) Merab Ninidzéről úgy válik le a szinkron, mintha valahol, tőle méterekkel odébb valaki más beszélne – csak mi, a nézők nem azt az emvert, hanem egy másikat látunk. A repülő srác (Jéger Zsombor) is súlytalan, színészi értelemben is. Tetszett viszont Cserhalmi György szinte már démoni, ám mégis törékeny, esendő rendőr-figurája és Balsai Móni sem tud hibázni, ezúttal komoly, drámai szerepben. Hiába csap bele tehát Mundruczó a “lecsóba”, igazán releváns tanulságot ő sem képes megálapítani – bár legalább ügyesen megfogalmaz egy szép közhelyet. Ez mindenképpen eredmény. Szóval…