Hazudik, aki azt mondja, ha jó sorsa tengerre vezeti, hogy a habokban lubickolva sosem jut eszébe A cápa (AMC, 20.00), Steven Spielberg klasszikus horrorja. Legendás mozi ez. Annak idején, állítólag olyan hatással volt a nézőkre, hogy egy nőnek megindult közben a szülése… No, de kezeljük a legendákat mindig némi távolságtartással (a képen jelenet a filmből): ma már nyilván csak egy borzongató emlék ez a film nyaralás idején – jó esetben. 🙂 Főszerepben Roy Scheider és Richard Dreyfuss, valamint John Williams (zenéje).
Volt már nemrégiben egy ember, aki kimászott az ablakon, és eltűnt, aztán volt egy galamb, aki (a semmi) ágán tűnődött el a létezés értelmén, vagy inkább értelmetlenségén, volt már egy lány is, aki a tűzzel játszott, volt már egy másik lány, bizonyos Veronika is, aki meg akart halni – és volt már elég sok, egymásra nagyon hajazó című skandináv, de főleg svéd film (illetve könyv), hogy felületesen tájékozódva simán keverjük ezeket egymással. Valamiért ott fent imádják ezeket a hosszú címeket… Frederik Backman Svédországot (és tán a világ értelmesebb felét is) megrengető bestsellere, amely immár film-formátumban is megjelent, szintén nem aprózza el: Az ember, akit Ovénak hívnak (m2, 21.10) pompásan illik a hosszú című, ám igen remek svéd filmek sorába. A film elején azt látjuk, ahogyan Ove, az 59 éves, korpulens svéd (Rolf Lassgård) éppen sámlin egyensúlyozva hurkot húz a nyakára – értelemszerűen hiába, hiszen még a film elején járunk, és a címszereplő ekkor még nem halhat meg. (Bővebben)
A Moliére két keréken (Duna, 21.20) című kedves, barátságos komédiában két idősödő színész (Fabrice Lucchini/Serge és Lambert Wilson/Gauthier) kezdi próbálni -közepes lelkesedéssel- Moliére Mizantrópját. Közben rivalizálnak, veszekednek, féltékenykednek, ahogy mindig, minden színész viseltetik pályatársa iránt, csakhogy közbeszól a szerelem… A film jellemzése amúgy elhangzik a filmben is, indirekt módon: “Ez csak amolyan tévéfilm, tudod, de azért talán van benne néhány jól sikerült jelenet”. És tényleg, van…
Az Engedd el! (TV4, 22.00) viszont Nicole Kidman projektje, ő a főszereplője (kapott is érte Oscar-jelölést) és ő a producere is a filmnek. Egyszülött fiuk tragikus elvesztését próbálja a két szülő (Kidman és Aaron Eckhart) különböző utakon feldolgozni, ám ezek az utak meghökkentő kanyarokat vesznek. A helyenként bizarr gondolatokat is felvető film tabukat döntő módon beszél a gyászról és a halál feldolgozásáról.
Az elektromos ködben (Film Mánia, 22.55) bolyongva is tölthetjük az este hátramaradó részét. Az Európában neves rendezőnek számító, francia Bertrand Tavernier amerikai bérmunkája messze nem hibátlan alkotás, a műfajhoz képest kissé túl… hmmm… meditatív. Főszereplője, a barázdált arcú Tommy Lee Jones (által alakított, saját démonaival küzdő zsaru) a párás ködben úszó, moszkitóktól hemzsegő Mississippi-deltában teszi a dolgát. (Bővebben)
Az öregedés egyik legbiztosabb jele, amikor egy férfiember egyre jobban hajlamos elragadtatni magát. Egyre gyakrabban felejti el a cinikus beszólogatás atombiztos önvédelmi gyakorlatát, sőt, egyre gyakrabban sír buta filmeken. Nos, én A nyomorultak (Prime, 23.00) kb. huszadik percében (Fantine “áriájánál” – Anne Hathaway) elkezdtem zokogni és ez így is ment egészen a vége főcímig, sőt még azon túl is, ahogy anno hazafelé bandukoltunk a hóesésbe burkolózó Andrássy úton. Csak mondom, a film mintegy 160 perc. Öregszem. (Bővebben) EZT A FILMET MIÉRT ILYEN ELMEBETEG IDŐPONTBAN KELL ADNI?!
A Köntörfalak (RTL II, 23.00) című háromszereplős (Elek Feri, Tompos Kátya és Rába Roland) kamarathrillert nyílt színi tapssal jutalmazta anno, az eddigi utolsó, 2010-es Filmszemle közönsége, amire viszont emberemlékezet óta alig volt példa. Dyga Zsombor filmje tehetséges próbálkozás a magyar műfaji film megújítására. (Bővebben)
A legendás videoklipjeiről és fantáziadús mesefilmjeiről elhíresült Michael Gondry kifejezetten jól sikerült Tajtékos napok-adaptációja (Duna, 23.10) sikerrel idézi fel (és meg) Boris Vian sorait. Az persze, tiszta sor, hogy ha valaki, akkor ma talán Gondry (és esetleg Wes Anderson, bár az ő világa azért más…) az, aki adekvát módon képes hozzányúlni egy olyan, szürreális képekben, vad képzettársításokban, a jazz lüktető ritmusában és ezzel együtt megkapó romantikában úszó, valódi irodalmi szöveghez, mint amilyen Viané. (Bővebben)
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: