A sorsról, a nagy döntések meghozatalát körítő tépelődésekről, a magányról és társas kapcsolatokról, azok konfliktusainak okairól és okozatairól beszél igen nagy érzékenységgel, intelligensen, őszintén, érzelmesen, de semmiképpen nem dagályosan a szűk körben, de ott igen nagy tiszteletnek örvendő török-olasz Ferzan Özpetek alkotása, A Szaturnusz gyűrűjében (Filmbox Plus, 21.00). (Bővebben)
Liam Neeson az utóbbi években, évtizedben elsősorban thrillerekben szerepel, melyekből azért tizenkettő egy tucat. Ma este Sírok között (Filmcafe, 21.00) barangol azokat keresve, akiknek “köszönhetően” feltűnően gyarapodnak azok a sírok.
A gyermekvállalás felelősségének kérdésével játszik el a kifejezetten okos humorú Barátok babával (Viasat3, 21.00) című független vígjáték, mely egy kiterjedt baráti társaság körében játszódik, ahol már minden párnak született gyereke, kivéve az utolsónak, akik tulajdonképpen nem is alkotnak egy párt. Julie (Jennifer Westfeldt – ő írta és rendezte is a filmet) és Jason (Adam Scott) csak barátok, ám hogy ne lógjanak ki a sorból, elhatározzák, hogy ők is vállalnak babát, de barátokként, nem pedig házastársakként – remélve, hogy így optimalizálni tudják a gyermeknevelést és minimalizálni az ebből adódó személyes konfliktusokat. Természetesen, a tettek mezején minden másképpen alakul, mint ahogy eltervezték…
Edward St. Aubyn valamikor 1991-ben sétálni indult az anyjával, majd felé fordult és közölte vele, hogy gyerekkorában az apja rendszeresen megerőszakolta, az asszony mindössze ennyit válaszolt: „Engem is”. Ebből a rövid jelenetből is élesen kirajzolódik az a mérhetetlen fájdalommal, traumával és elfojtással bíró családi háromszög, melynek történetét St. Aubyn a Melrose Patrick-történetekben mesélte és írta újra. Ezekből készült aztán a Patrick Melrose (Filmbox Prémium, 22.50) című ötrészes (ma este az első rész kerül adásba ezen a csatornán) minisorozat Benedict Cumberbatch produkciójában és díjakra méltó címszereplésével (lásd a képen). A St. Aubyn önéletrajzi ihletettségű története(i) egy bizarr, végletesen cinikus családregényként is olvashatók/láthatók a mai angol felső tízezer mindennapjaiból, rengeteg alkohollal, droggal és az emberi szellem mindenféle végletes megnyilvánulásával teli életéből, halálából. Emellett Patrick Melrose egy addiktológiailag és pszichológiailag is hiteles drog- és alkoholnapló. Ehhez az olykor morbid, máskor abszurd, legtöbbször igen felkavaró történethez azonban egy éktelenül színes, pszichedelikus, de esztétikailag rendkívül kifinomult képi világ tartozik, melyben ha lehet, még raszteresebben rajzolódik a high society nihilje. Amúgy mintha Paolo Sorrentino pacsizna Wes Andersonnal.
Nem véletlenül hajaz címében Dan Trachtenberg bemutatkozó rendezése J.J. Abrams 2008-as Cloverfield című produkciójára, amiben Abrams szintén egy “nyeretlen kétévessel”, Matt Reevesszel vitette el a balhét (és csinált filmtörténelmet). A Cloverfield Lane 10 (Moziverzum, 22.50) is egy (természetesen fiktív) földön kívülről érkező katasztrófa földlakókra gyakorolt pszichológiai hatásaival foglalkozik (főszerepben az igen meggyőzően alakító Mary Elizabeth Winsteaddel), mivel azonban láttuk már a korábbi filmet, joggal sejthetjük, hogy mi okozza a film cselekményében elmesélt történéseket. Így, ha történetesen nem igazolódna be sejtésünk, azért lennénk morcosak, ha meg igazunk van (merthogy elspoilerezhetem: igazunk van), akkor azért. Viszont ne legyünk morcosak, mert a film tényleg érdekes. (Bővebben)
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: