Elsőként talán nézzük meg, hogyan lesz Hugh Grantből Az angol, aki dombra ment fel és hegyről jött le (Filmcafe, 19.15). Ez az angol romantikus komédia az első világháború idején játszódik egy walesi faluban (Ffynnon Garwban 🙂 ), valamint a hozzátartozó dombon. Hegyen. Majd kiderül a filmből. Grant egy angol térképész, aki idegenül mozog a bájos, de maguknak való, furcsa modorú emberek által lakott faluban. Cuki film. (A képen Tara Fitzgerald és Hugh Grant.)
Federico Fellini első komolyan vehető és komolyan is veendő filmjében, A bikaborjakban (m5, 20.30) még az olasz neorealizmus jellemző stílusjegyei dominálnak. A címszereplők egy unalmas olasz kisváros unatkozó, de nagy hanggal megáldott ifjai, akik valahogy mégsem tudnak “túlnőni” a városka főterén…
Elsősorban a teke-játékosok, a white russian nevű koktél kedvelői, a perzsaszőnyeg-mániások, a Coen-testvérek rajongói, illetve azon emberek számára alapfilm A nagy Lebowski (Filmcafe, 21.00), akik legszívesebben egy fürdőköpenyben, a semmit téve töltenék el egész életüket. A címszerepben Jeff Bridgest, mellékesen pedig John Goodmant, Julianne Moore-t, John Turturrót, Steve Buscemit, vagy például Philip Seymour Hoffmant láthatjuk.
Vár ránk azonban A nyolcadik utas: a Halál (Moziverzum, 21.00) is. Ráadásul rendezői (néhány perccel hosszabb, uszkve két jelenettel bővebb) verzióban. Az én korosztályom még moziban látta először (a moziverziót), amikor még szó sem volt Alien-sorozatról. Hogy milyen hatással bírt a film az akkor már picit repedező szocialista közerkölcsre, arra bizonyíték, hogy Nyolcadik utas a benzinkutas címmel már énekelte is a dalt nem sokkal később a Sikátor zenekar. Így születik a kultusz: ha valami bejön, rögtön jön is kifele. Nem mondom, hogy annyiszor néztük meg, ahányszor adták (az a Star Wars volt), mert elsőre is sokk volt Ridley Scott filmje. Számomra azonban azóta is ez a film a Numero Uno, ha scifi-horrorról van szó.
Meglehetősen sablonos történet a Brooklyn legmérgesebb embere (Duna, 21.35), melyben egy mindenkivel perlekedő, kiállhatatlan, önző fráter megtudja, hogy gyógyíthatatlan betegségének következtében már csak kevés ideje van hátra, és ezt, gyökeresen változtatva eddigi életfelfogásán, szeretné jól kihasználni; ám éppen a címszerepet alakító Robin Williams saját, személyes sorsán keresztül válik torokszorítóan megkapóvá. Nem sokkal a film forgatását követően ugyanis a színész önkezével vet véget életének. A tett okai nem tisztázottak: sokan mély depressziót, mások egy bizonyos visszafordíthatatlan elbutulással járó betegséget emlegetnek… Ahogy nézzük a filmben Williamst, és visszaemlékszünk arra az elementáris, életerőtől és energiától duzzadó pacákra, akit mondjuk a Halászkirályban láttunk, kétségünk sem lehet, hogy itt már tulajdonképpen egy haldoklót látunk. Williams mozdulatai fáradtak, arcára rideg maszkként rögzült Harlekin, a szomorú bohóc sírásra fittyedő szájszélű grimasza, tekintete gyakorlatilag nincs. És ennek fényében a történet… tényleg megkönnyeztem.
Gyarmathy Lívia 1984-ben készült Egy kicsit én, egy kicsit te (Duna, 23.30) című lírai groteszkjét annak idején elsősorban azért néztük meg, mert látható volt benne az akkoriban éppen hogy csak megtűrt, de inkább tiltott VHK, más, szintén a háttérbe szorított, valódi underground arcok társaságában. Pedig a film sem rossz, amolyan csehes életkép egy pesti bérházból, ahol egy lakásban él együtt három generáció (Esztergályos Cecília, Őze Lajos, Lukáts Andor, Tóth Ildikó és mások)
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: