Úgy saccolom, túl nagy bulik nem voltak tegnap úgy általánosságban, úgyhogy zsibbadás nélkül, egész frissen nézhetünk egész jó filmeket. A Mike Nichols rendezte Közelebb (Sony Movie Channel, 19.00) című szerelmi négyszög például egy tipikus bulvárdarab (játszották nálunk is színpadon a Centrál Színházban), a szó jó, egyszersmind rossz értelmében; egyben óriási ziccer a látványos jutalomjátékra olyan színészeknek, mint Julia Roberts, Jude Law, Clive Owen, illetve Natalie Portman (a képen), akik élnek is az adódó lehetőséggel. (Bővebben)
Szeretjük azt hinni, de szeretünk is úgy élni, hogy Sose halunk meg! (ATV, 20.20) – aztán a francokat nem. Mint a sicc, ha eljön az ideje… Koltai Róbert hajdani nagy mozisikerében egy karakteres kisember döglik bele -katartikusan- saját ikonikus kisszerűségébe. Az egyszerű, közérthető történet úgy tanít, mint egy középszerű hollywoodi giccs, ennek ellenére mégis szerethető. Ismerős arcok és egy látens világsláger betétdal.
Tim Burton zseniális baromságában, a Támad a Mars!-ban (Viasat6, 21.00) gonosz marslakók támadják meg Amerikát, de az, persze, nem hagyja magát. Elképesztő szereposztás (Jack Nicholsontól Glenn Close-ig) egy tökéletesen komolytalan filmben, mely több műfaj komplex paródiája, a szó legkomolyabb értelmében.
Aztán, ma is betekintést nyerhetünk Benjamin Button különös életébe (Sony Movie Channel, 21.00). A címbéli pasas -az esetleges félreértések elkerülése végett- nem formaegyes versenyző, hanem egy tök átlagos, középszerű ürge (Brad Pitt… 🙂 ). Ami érdekessé teheti mégis e művet, az az, hogy rendezője a thriller műfajának megújítója, David Fincher, aki F.Scott Fitzgeraldhoz nyúl hozzá ez alkalommal (ő írta meg Benjamin Button életét eredetileg). Rengeteg jelölés, rengeteg sztár, rengeteg idő, rengeteg, rengeteg szentimentalizmus. (Bővebben)
Két nagy formátumú egyéniség kapcsolatáról filmet forgatni hálás feladat, hiszen ha a film nem sikerül a várakozásnak megfelelően, a közönség természetes pletykaéhsége még bőven „elviszi a hátán” a produkciót. Jan Kounen filmjében, a Coco Chanel és Igor Stravinsky – Egy titokzatos szerelem történetében (m5, 21.00) azonban nem bíz semmit a közönségre, s fogyasztásra készen tálalja a híres divattervező (Anna Mouglalis) és a zeneszerző (Mads Mikkelsen) szerelmi történetét, „koppanós” tanulsággal. (Bővebben)
Ha az angolokról esik szó, egészen biztosan nem azt a jelzőt kapcsoljuk hozzájuk, hogy a “táncos nép”, pedig nem az első remek, tánc-tematikát fősodrává választó film a Táncterápia (Duna, 21.40), amely a ködös-esős Albionból érkezik (gondoljunk csak példának okáért a világsikerű Alul semmire…). A mellesleg szobrászművész végzettségű Richard Loncraine nevét leginkább talán az Ian McKellennel alkotott, hideglelős III. Richárdról ismerhetjük, de mint ez a mostani filmje is bizonyítja, igencsak otthon van a mézédeset és a citromfanyarságot ínycsiklandozóan keverő romantikus komédiák műfajában is. A történet ugyan egy olyan korosztályt céloz meg, akik viszonylag kevésbé aktívak az internetes tetszési indexek pumpálásában, ám ettől még ők is léteznek, élnek és ami a fő, ebbéli létükben támogatja meg őket igen komoly erővel ez a film. Biztos vagyok abban, hogy viszonylag kevés 50+-os néző fogja elutasítani ezt a filmet és remélem, 50 alatt is lesz előrelátó és érző szívű közönsége, mert megérdemli. Nem nagy film a Táncterápia, csak egy olyan film, ami után biztosan jobban fogjuk magunkat érezni, mint előtte. Ez pedig nem kevés, s főleg nem az életkor előrehaladtával. (Bővebben)
A Stephen King ismert regényéből készült Carrie (TV2, 22.55) picit később arról mesél, hogy vigyázzunk a suliban a szégyellős, nehezen barátkozó, magukba forduló csajokkal, s főleg azokkal, akikről az hírlik, hogy otthon sincs minden rendben, mert csúnyán megégethetjük magunkat…
Cousteau kapitány gyerekkorom egyik nagy hőse volt, köszönhetően annak, hogy a magyar televízió igen sok filmjét, tévésorozatát leadta. Szikár, tengeri szél barázdálta arca, a belőle kiugró, ívelt sasorr és a távolba vetett kutató tekintet az, amire emlékszem ma belőle, no, és az elmaradhatatlan piros kötött sapi. Meg a pipa. De az is biztos, hogy amit ma az élővilágról és a földrajzból tudok, az nagyban neki köszönhető (és Thor Heyerdahlnak, Gerald Durrellnek, Richard Attenboroughnak és a többi világhírű tudósnak, felfedezőnek, akik szintén gyerekkorom hősei voltak), nem pedig az iskolában tanultaknak, illetve annak a kíváncsiságnak, ami mindben benne volt. Nyilván érdekes életet élt mindegyik, és arra is emlékszem, hogy Cousteau elég sok mindent meg is osztott abból filmjeiben. De hogy valójában milyen ember lehetett a hős, azt nem tudom. Ma, jó sok évtizeddel később, már tudom, hogy a hősök általában elég nehéz esetek, igen fárasztó lehet őket nap mint nap elviselni, de hát azért ők a hősök, mert bizonyos esetekben másként működnek, mint az átlag porbafingó ember. A mélység kalandora (m5, 23.00) is egy igen méretes pojáca volt élete nagy részében, legalábbis ez derül ki róla Jérôme Salle tulajdonképpen egészen szép, kerek életrajzi filmjéből, nyilvánvaló és közismert érdemeinek elismerése mellett. (Bővebben)