Ha egy jelzőt kellene mondanom Quentin Tarantinóra, akkor azt mondanám, hogy: szertelen. Annyira szabálytalan, öntörvényű, szabad a faszi, hogy lehetetlen beleszuszakolni bármilyen méretű és címkéjű skatulyába. Miközben elég világosan és elég rövid vonallal körül is lehet határolni azt az univerzumot, amiben forog. Forgat. Mindegy. Eddigi életműve kivétel nélkül a filmművészet alsó-szélső, esztétikai értelemben csekély értékű perifériáiból táplálkozik, miközben filmjei inkább a művészmozik igényes filmekhez szokott, eredetiséget és/vagy katartikus szellemi élményeket kereső közönségét mozgatja meg. Érdemes beleolvasni a Volt egyszer egy… Hollywood (HBO, 20.00) című, eddigi legújabb moziját követő véleményekbe, ahol az internet nem éppen az imént jellemzett rétege többségében értetlenkedik, sőt, utálkozik. Vagyis nem érdemes, mert a filmből ezen vélemények vélői nem fogtak fel semmit, számukra Tarantino egy felfuvalkodott ripacs, rajongói pedig sznobok – a film pedig szar. Pedig nagyon nem az… (Bővebben)
Jim Sheridan 1989-es filmje, A bal lábam (m5, 21.00) a súlyos paralízissel született ír festőművész és író, Christy Brown önéletrajzi írásából készült. Mélyen megindító, egyben bölcs humorral elmesélt film, Daniel Day-Lewis (a képen) és Brenda Fricker Oscar-díjas alakításával.
Megmondom őszintén, A tanítványokat (Duna, 23.05) azóta nem láttam, amióta bemutatták (1985 körül), így fogalmam sincs, mennyire működik ma. Abban mindenesetre biztosan van valami rejtett bűbáj, ahogyan a fiatal Eperjes Károly az elődök hite, tradíciói ellen lázadó parasztgyereket játszik. Persze, nézhetünk manapság karón varjút, éppen eleget… A filmre azonban konkrétan alig emlékszem, csak arra, hogy az Eperjes által alakított fiú egy laboratóriumban kaszál, fején az oxigénfelvételt mérő korabeli szerkezettel…