Kicsit Kurt Vonnegut szövegeinek jellegzetesen fanyar, kissé bizarr hangvételére emlékeztető családi történet a Jayne Mansfield kocsija (Filmcafe, 21.00), aminek természetesen csak igen áttételesen van köze a 34 évesen, autóbalesetben elhunyt szexi hollywoodi sztár autójához. Egy nő családot alapított valamikor a múlt század negyvenes éveiben, a forró Alabamában, majd hirtelen elhatározásból a háború után otthagyta őket és csavarogni indult a világba – ahol megismerkedett egy angol férfivel, akivel egy másik családot alapított, immár Angliában. A történet idején 1969-et írunk, zajlik a szeretet és a pszichedelikus drogok legendás nyara, amikor is a hölgy meghal rákban és utolsó kívánsága szerint Amerikában, szülőföldjén temetik el. A két, furcsa, excentrikus, vagy éppen teljesen átlagos, nyárspolgár fazonokból álló család, melynek fői (Robert Duvall és John Hurt), az exek, illetve özvegyek, ekkor látják egymást először. Billy Bob Thornton személyes projektje ez a film, ő írta, rendezte és az egyik dilinyós családtagot el is játssza benne (lásd a képen, Kevin Bacon társaságában). Sajnos, kissé túlvállalta magát ebben… A cselekmény csendesen, békésen csordogál, inkább néhány jó sztori némi locsogással összekötve, bár a karakterek elég jól jellemzettek. Érezni, Thornton miről szeretne mesélni (apák és fiúk, háború és háborúellenesség, nyitott, toleráns anarchia kontra konzervatív nyárspolgáriság), de kissé szétszórt a film, az üzenet pedig nincs elég jól artikulálva – mintha ő maga is beeLeSDézve szerkesztette volna meg a filmet, amilyen állapotban a filmben Robert Duvall viszi el pecázni hajdani vetélytársát. Ettől függetlenül, én szerettem.
A Django elszabadul (SuperTV2, 21.00) valójában szerves és logikus folytatása egy rendhagyó, és a kortárs filmművészetben irányt mutató, meghatározó filmes életműnek. Quentin Tarantino mindig is a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évek B-kategóriás és más rétegfilm-termését tekintette kiindulási és hivatkozási alapnak, még akkor is, ha itt, Európában kicsit nehezen fogjuk fel, hogy az európai művészfilmek (Godard, Truffaut, Antonioni, stb.) Amerikában ugyanolyan rétegműfajnak számítanak, mint Russ Meyer sexploitation-filmjei vagy Ed Wood életműve. Eddigi filmjei is mindig valamiféle hommage-ok voltak egy, illetve alkalmanként több műfajnak, filmtípusnak, így ez a mostani, az olasz spagetti-westernek előttt tisztelgés csak egy újabb fejezet. Ilyen még nem volt. Mindazonáltal, olyan western sem készült még Hollywoodban, melynek főszereplőpárosát egy német vándorfogorvosból (Christoph Waltz) lett villámkezű fejvadász és egy revolverhőssé avanzsált szökött fekete rabszolga (Jamie Foxx) alkotná, akik halálmegvető bátorsággal szállnak szembe (még jóval a polgárháború előtt) a déli rabszolgatartókkal (pl. Leonardo DiCaprio), személyes okoktól vezérelve, de végül mégis forradalmi módon. (Bővebben)
A fegyver-fétisiszták, a helyi érdekű Igazságos Jánosok, valamint a túlélésről szóló dzsungeltúrák rajongóinak kedvence a következő ajánlat, mely egyben azért egy igen komoly popkulturális ikonná, valamint műfaji alapvetéssé is vált mára. Sylvester Stallone egyik arca Rambo (Mozi+, 21.00), a hallgatag vietnami veterán, aki hazatérve a háború poklából, nem vágyik semmi másra, csak arra, hogy békén hagyják. Hazafelé (?) tartó útja során egy kisváros halljakend seriffje (Brian Dennehy) azonban másként gondolja ezt és kiszúrja magának a város határán stoppoló, hosszú hajó hippit, nem sejtve, hogy ezzel micsoda córeszt akaszt saját, illetve szeretett városa nyakába… Bár sokan legyintenek már e remek kis filmre, azért vegyük észre, hogy milyen szépen megjelenik benne a másság elfogadásának igen bonyolult problematikája, tök mindegy, hogy az a más jelen esetben nem holmi arab menekült, hanem konkrétan egy igazi, amerikai háborús hős – s akik őt nem képesek elfogadni azok éppen egy amerikai kisváros hazafias polgárai. Szóval, tanulságos darab ez – már, ha veszi az adást a célközönség.
Vámos László a múlt század hatvanas éveinek elején rendezte a Madách Színházban az egyik legemblematikusabb magyar Hamlet-előadást (m3, 22.00), Gábor Miklóssal a címszerepben. Én azt hiszem, ezt ma, ráadásul felvételről (honnan máshonnan…) megnézni elsősorban múzeumi élmény, akik netán még látták élőben, azoknak nosztalgia – a rendezés, a színészi játék, Arany nehézkes, porlepte fordítása viszont ma már igencsak ódivatú. (Játékidő: 215 perc)
Ismétlik a tegnap (is) ajánlott Leány gyöngy fülbevalóval (m5, 22.15) című filmet is.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: