A Gomorra című igen jó visszhangokat keltő tévésorozatot is jegyző olasz Stefano Solima az olasz új hullámnak is nevezhető, immár filmtörténeti jelentőségű irányzat egyik fontos figurája, aki ezzel a Suburra (Cinemax, 20.00) című, masszív mozifilmmel is elég szépet gurít, hogy úgy mondjam. A téma első blikkre közhely, ugyanis a maffia, az egyház és a politika bűnös összefonódásának megállapítása önmagában ma már nemhogy nem újság Olaszországban, de nálunk sem az. Ahogyan azonban ezt a mocsadék córeszt körkörös szerkezetű, hangsúlyozottan apokaliptikus hangulatú, szinte gótikus mondaként tálalja, az azonban lenyűgöző. A dramaturgia, a cselekmény precíz, logikus, a látvány szinte Sorrentót (az új olasz hullám “pápáját”) idézi, a film azonban megmarad a zsáner szintjén – jó értelemben. Szókimondó, explicit jelenetek, erős, horgas kapcsokkal aktuális történésekhez (XVI. Benedek pápa, illetve a Berlusconi-kormány lemondása). Egy szál pozitív karakter nincs a filmben, és ez így is van jól, mert egy ilyen ügynek nincsenek, nem lehetnek jó arcai. Rohadt az egész, úgy ahogy van. Állítólag ebből is lesz tévésorozat. Alig várom.
Egy utópikus, szép és kényelmes világban találjuk magunkat Spike Jonze filmjében, a 2014-ben 5 Oscarra jelölt (s a legjobb forgatókönyvért egyet is be is gyűjtő) A nőben (Filmcafe, 21.00). Az élet békésen és jólétben folydogál, minden mosolygós, idillien pasztellszínű. Theodore (Joaquin Phoenix – a képen) is jól megél munkájából, kézzel ír és leveleket fogalmaz, majd nyomtat számítógépén mások helyett, akiknek imponál, ha ilyeneket kapnak, ilyeneket küldenek, de ők maguknak ehhez már nincs meg a “hozzáférésük”. Theodore azonban boldogtalan, hiszen a közelmúltban szakított kedvesével, hiába, békés jólét még nem garantálja önmagában a biztos, boldog és kielégítő párkapcsolatot – eddig, ugyanis kijött egy új operációs rendszer, amelynek mesterséges intelligenciája képes tanulni, képes érzelmeket megélni, valódi virtuális társként működni. Képes egy test nélküli, önálló, érző, szerető és szeretetre vágyó személyként létezni – aki alkalomadtán ugyanúgy faképnél tud hagyni, mint egy élő, hús-vér nő… (Bővebben)
Egy széthullott magánéletű író (Albert Brooks) és kotnyeles, szabadságot özvegy korában megtapasztaló édesanyja (Debbie Reynolds) zűrös kapcsolatát ismerhetjük meg Az anya (Paramount Channel, 21.00) című nem éppen friss, de azért még bőven szórakoztató filmben, amit Brooks írt és rendezett is.
Ma már inkább csak Az olasz meló című remake-jét ismerjük a Michael Caine és például Benny Hill főszereplésével 1969-ben készült Az olasz munka (m3, 21.20) című szajréfilmnek, ami azonban így majd’ fél évszázadosan is remek kis mozi a maga műfajában.
Annette Bening a First Lady és Michael Douglas az elnök az Aaron Sorkin (Az elnök emberei-sorozat) tollából született Szerelem a Fehér Házban (TV2, 22.10) című romantikus komédiában, amibe értelemszerűen bármikor újra belefeledkezhetünk (legutóbb egy hete tehettük ezt). Martin Sheen itt még csak samesz.
A Fridában (Cinemax, 22.15) Salma Hayek kelti életre Frida Kahlót, a híres-hírhedt mexikói festőművésznőt. A film tökéletesen idézi meg a festőnő alakját, művészetét, de az adott kor és ország társadalmi, politikai körülményeit is, Hayek pedig e filmmel lett igazi színésznő (legalábbis a szememben). De ami még fontosabb, hogy a film képi világa is Frida Kahlo látásmódján alapszik, méghozzá szinte kockáról kockára. Elliot Goldenthal pedig minden idők egyik legerősebb, legszuggesztívebb filmzenéjét követte el e filmben…
Minden kisgyermekes szülő legszörnyűbb rémálmát filmesíti meg a kilencvenes évek elején bemutatott, ám a mai napig is hatásos thriller, mely A kéz, amely a bölcsőt ringatja (Duna, 22.25) címet viseli. Biztosan tudjuk, hogy a kedves, megbízhatónak tűnő bébiszitter, akire gyermekünket bízzuk, valóban olyan kedves és megbízható, mint amilyennek mutatja magát?
A Cannesban Arany Pálmára jelölt Az újságos fiú (Film+2, 23.05), a Precious – A boldogság árával és a szintén az afroamerikai témában “utazó” Komornyikkal ismertté vált Lee Daniels furcsa, szabálytalan filmje, mely mégis igazi, hiteles hangulatot áraszt és minden kuszasága ellenére is részletgazdag képest fest az Államok déli, fülledt, forró, gyűlölettel és szinte minden emberi aljassággal teli klímájáról. Jó a zenéje is, a színészek (pl. Matthew McConaughey, vagy éppen Zac Ephron, Nicole Kidman és David Oyelowo) pedig egyenesen remekelnek… (Bővebben)
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: