Éric Rohmer, a francia film új hullámában született “fecsegő filmek professzora” készített ilyen filmeket pályája második felében, végében, mint amivel a fiatal, dán-francia illetőségű Mia Hansen-Løve (korábban pl: Eden, Viszlát, első szerelem, Gyermekeim apja) a legjobb rendezésnek járó Ezüst Medvét nyerte 2016-ban, Berlinben. Sokan majd nyilván legyintenek is rá: Á, nem történik benne semmi, csak az a nő jár-kel benne végig, és rengeteget beszél benne… És végül is, tényleg így van, Az eljövendő napokban (m5, 21.15) tényleg egy nőt (Nathalie-t, a filozófiatanárnőt – Isabelle Huppert játssza, vagyis inkább megjeleníti a történetben – lásd a képen) látunk végig, ahogyan éli az életét, megküzd az éppen demokratikus jogaikat érvényesíteni tanuló diákjaival, ahogyan megküzd esszékötetének promóciója helyett inkább a profit hajhászása felé forduló kiadójával, magányos, lányát érzelmeivel zsaroló, beteg anyjával, valamint annak nagy, lusta macskájával, ahogyan elválni kényszerül szintén filozófiával foglalkozó, de a tanítványai bájai felett szemet hunyni nem tudó férjétől, ahogyan bátortalanul segítségért fordul jóképű, tehetséges, ám igen öntörvényű tanítványához; ahogyan a tőle telhető tettrekészséggel megpróbálja túlélni az életében következő eljövendő napokat. (Bővebben)
Ez volt a mai egyetlen ajánlat, ugyanis a mai másik olyan időpontban kezdődik, ami számomra értelmezhetetlen. Aki viszont képes ilyenkor is elkezdeni egy filmet, az meg is érdemli magának az ausztrál John Hillcoat kietlen, rideg és végletesen pesszimista Cormac McCarthy-feldolgozását, Az út (Filmcafe, 0.00) című filmet, mely gyakorlatilag arról szól, hogy mi lesz velünk, emberekkel, amikor már nem lesz semmi… Súlyosbító körülmény, hogy Nick Cave és Warren Ellis ólomfüggöny-jellegű kísérőzenéjében sincs feloldozás. (Bővebben)
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: