Újra itt A Sakál (AMC, 19.40), Fred Zinnemann 1973-ban készült A sakál napja című remekének remake-je. Ez a mozi azonban már messze van az eredetitől, éppen az hiányzik belőle, amitől az alapeset nagyszerű. Ott pörög, ahol ki kéne tartani, és ott lassít, ahol pörögni kéne. Így csak egy átlagos akciófilm lett ez is, viszont ha nem láttuk az eredetit, akár még szórakoztathat is. Ha azonban láttuk már, akkor halálra fog idegesíteni, Bruce Willis ide, Richard Gere oda.
Nézhetünk azonban Átkozott boszorkákat (Filmcafe, 21.00), azaz Nicole Kidmant és Sandra Bullockot is. A két hölgy testvérpár, akik családi örökségként boszorkányok, ám két teljesen különböző vérmérséklet, jellem és habitus. Ám vége a családi békének, amikor egyikük megtalálni véli álmai hercegét… Ez papás-mamás lesz.
A már bőven felnőttkorú (1991-ben bemutatott) A terror iskolája (Film Mánia, 21.00) című mozi sztorija annyi, hogy egy bentlakásos, elit gimnáziumban, ahol a helyi “mészároslőrincek” elkényeztetett gyermekeit hiába próbálják rendre és fegyelemre oktatni a gondosan kiválogatott tanerők, egy diák, aki történetesen egy kolumbiai drogbáró fia, letartóztatott apja nyomdokaiba lépve, túszul ejti a komplett gimit és azt kommunikálja a kezüket tördelő külvilág felé, hogy amíg apját el nem engedik, bizonyos időközönként kivégez egyet a túszok közül. Márpedig, akinek apja kolumbiai drogbáró, az nem viccelhet… Az érdekes a filmben azonban nem feltétlenül a cselekménye, hanem az, ahogyan a sokféle, szerteágazó, de igen erős egóval rendelkező, öntörvényű gyerekből összetartó és önfeláldozásra is képes közösséget formál a “szorult helyzet”.
Egy telefonos segélyközpont operátora a főszereplője A hívás (Film+, 21.00) című -elég szépen pontozott- thrillernek (Halle Berry), aki egy este kétségbeesett hívást kap egy tinédzsertől (Abigail Breslin), akit éppen elrabolnak. A hívás megszakad, a hívó félnek nyoma vész, de az operátor egy korábbi, ehhez hasonló esetéből kiindulva saját maga kezd el nyomozni…
A Django elszabadul (SuperTV2, 21.00) valójában szerves és logikus folytatása egy rendhagyó, és a kortárs filmművészetben irányt mutató, meghatározó filmes életműnek. Quentin Tarantino mindig is a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évek B-kategóriás és más rétegfilm-termését tekintette kiindulási és hivatkozási alapnak, még akkor is, ha itt, Európában kicsit nehezen fogjuk fel, hogy az európai művészfilmek (Godard, Truffaut, Antonioni, stb.) Amerikában ugyanolyan rétegműfajnak számítanak, mint Russ Meyer sexploitation-filmjei vagy Ed Wood életműve. Eddigi filmjei is mindig valamiféle hommage-ok voltak egy, illetve alkalmanként több műfajnak, filmtípusnak, így ez a mostani, az olasz spagetti-westernek előtti tisztelgés csak egy újabb fejezet. Ilyen még nem volt. Mindazonáltal, olyan western sem készült még Hollywoodban, melynek főszereplőpárosát egy német vándorfogorvosból (Christoph Waltz) lett villámkezű fejvadász és egy revolverhőssé avanzsált szökött fekete rabszolga (Jamie Foxx) alkotná, akik halálmegvető bátorsággal szállnak szembe (még jóval a polgárháború előtt) a déli rabszolgatartókkal (pl. Leonardo DiCaprio – a képen), személyes okoktól vezérelve, de végül mégis forradalmi módon. (Bővebben)
Az imént említett életmű első önálló darabja viszont a Kutyaszorítóban (Paramount Channel, 22.55) volt. A groteszk, bizarr, morbid humorú krimi szereplői között pergő és szellemes dialógok cikáznak, a vadul száguldó cselekmény pedig a legváratlanabb pillanatokban zúdít a nyakunkba egy vödör művért. (Bővebben)
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: