A 2008-as gazdasági válság, melynek tetőpontja a neves Lehman-bankház csődje volt, illetve annak vélt/valós körülményei, okai és okozatai azóta is összeesküvés-elméletek termékeny táptalajául szolgálnak bárhol a világon, ahol nem úgy szalad a szekér, ahogy az elvárt, vagy éppen ha szalad, nem azok ülnek rajta, akiknek kéne. A Válság a Wall Streeten (HBO, 20.00) mindennek egyik lehetséges (hihető/hiteles) olvasata. A valós, ma is élő személyiségeket, bankszakembereket és -kontárokat hírneves színészek alakítják, a történetet pedig Curtis Hanson rendezte.
A festőéletrajzok kapcsán szokott szó esni arról, hogy az adott filmek mennyire idézik meg az általuk bemutatandó festő művészetére jellemző, sajátos motívumokat, viszont Tim Burton Margaret Keane-ről készült filmjéről – a Nagy szemekről (Filmbox Prémium, 21.00) – abszolúte elmondható, hogy semennyire sem. Persze, tudvalevő, hogy Burton azok közé a filmesek közé tartozik, akik mindig is nagy figyelmet fordítottak a sajátos, markáns kép világukra, sőt, maga Burton is kiválóan rajzol és fest. A hatalmas szemű, végtelenbe vesző, szomorú tekintetű kisgyermekek nyugtalanító hatású képeivel világhírt és óriási vagyont szerzett Keane-ről (Amy Adams) pedig a mai napig is tart a vita, hogy vajon művészet-e az, amit művelt, vagy egyszerűen csak sorozatban gyártott tömeggiccs. Ahogy a film elején bevágott feliratból megtudjuk, Andy Warhol, a pop pápája tisztelte Keane-t, mert ha valaki egy festményből sokat elad, akkor az csakis jó lehet. (“I think what Keane has done is just terrific. It has to be good. If it were bad, so many people wouldn’t like it.”) (Bővebben)
Megnézhetjük aztán újra azt is, hogyan esett szerelembe annak idején Susan Sarandon Tim Robbinsszal a Baseball bikákban (Film Mánia, 21.00), melynek a valóságban is szerelem lett a vége, ami egészen 2009-es szakításukig tartott és ami két gyermeket gyümölcsözött. A film amúgy egy kisvárosi baseballcsapat két “bikájáról”, a dörzsölt, vén elkapóról (Kevin Costner) és a zabolátlan, új dobóról (Robbins), valamint a csapatot patronáló “tehénről” szól, már elnézést a hasonlatért, de a film címéből ez jön ki logikailag.
Az Aguirre, Isten haragja (m5, 21.15) című Werner Herzog-film fő- és címszereplője egy spanyol konkvisztádor, a hírhedt Pizarró egyik kapitánya, aki Dél-Amerika meghódítása, leigázása és kirablása közben azt tűzte ki célul, hogy bárhogyan is, de megtalálja az Amazonas mélyén El Doradót, a legendák aranyvárosát. A keresés során, az élhetetlen körülmények és az ellenséges bennszülöttek támadásai között csapata felőrlődik, Aguirre, a kapitány pedig egyre mélyebbre süllyed saját, monomániás őrületében. Aguirre szerepében Klaus Kinski lidérces, hátborzongató, egyben zseniális alakításával a minden ellen lázadó, mindenben ellenséget látó, tehát mindennel hadban álló, s e mániájának okán népét, seregét a semmibe, a biztos megsemmisülésbe vezető, pszichopata vezér archetípusát alkotta meg, Herzog szintén zseniális rendezésében.
A Furcsa pár (Duna, 22.20) című -az előbbinél egy teljesen eltérő természetű- legendát viszont már generációk röhögték végig. A Neil Simon világsikerű színdarabjából 1968-ban készült világsikerű filmben két elvált férj költözik össze egy albérletbe, hogy aztán a végtelenül pedáns, mániákus Felixet (Jack Lemmon) a sírba kergesse a végtelenül rendetlen, trehány Oscar (Walter Matthau). (A képen ők.)
Az éjjeli őrök, éjszakás nővérkék, valamint egyéb álmatlanságban szenvedők nézhetik ismét A sebhelyesarcút (Viasat3, 23.15), vagy a Könnyű testi sértést (Duna, 0.10).
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: