Péntek, március 15.

Talpra. Este aztán tök jó kis film lesz a Kincsem (RTL Klub, 19.25), ha a mércét a hollywoodi típusú, romantikus, kosztümös filmekhez tesszük: ez a film szinte minden tekintetben megugorja ezt. Nem nagyon láttam még ilyen jól vágott és ilyen látványos magyar műfaji filmet, és ez a teljesítmény most már valóban mérhető nemzetközileg is. Jó a sztori is. Nagy Ervinre mintha ráöntötték volna a főszerepet, Petrik Andrea szabálytalan karaktere is remek választás, mint ahogy elsőrangú az egész casting, tokkal-vonóval. Jó a CGI, izgalmasak a lovasjelenetek, szépen is van fényképezve az egész film (Szatmári Péter), tehát a maga nemében közel hibátlan két óra szórakozás és izgalom a rászánt két óra (rendező: Herendi Gábor). Tényleg meg tudom számolni egyetlen kezemen a komolyabb kifogásaimat: pl. a báljelenet táncbetéte kifejezetten nevetséges volt. Értettem én a dialógban elrejtett posztmodern poénokat (a kocsmában a szelfizés, lóval beparkolás a kastély elé: De karcolás ne legyen rajta! – adja a lovászfiú kezébe Blaskovich gróf a kantárt, stb.), amivel semmi baj nem lett volna, ha ez a “posztmodernkedés” alapkoncepció lett volna a filmben. De így, hogy csak néha, váratlanul sült el ilyenből egy-egy, inkább volt zavaró, idétlen, mint valóban vicces. A szintén nem éppen korhű jelmezekkel viszont semmi bajom nem volt, jól néztek ki.

Antal Nimród filmjével, A Viszkissel (Moziverzum, 21.00) sincs sok bajom: egy viszonylag jól összerakott, jól fényképezett, jól zenélt, stílusos krimi. Ennyi. Ennél nem több, de nem is kevesebb. Azt viszont már kevésbé értem, hogy egy személynek, egy -nálam két évvel fiatalabb- ex-bankrablónak miért kell még bőven életében szobrot állítani? Mert a film is kvázi szobor! Nem az a kérdés, hogy most milyen színben tűnik fel Ambrus Attila, a Viszkis Rabló (Szalay Bence), mert ebből a szempontból a film tulajdonképpen korrekt, már erkölcsi értelemben. Azonban egy torz, elcseszett, groteszk szobor is szobor, egy hősies, példaképként állított szobor is szobor és egy realista szobor is szobor. Ez a film talán az utóbbi, de Ambrus Attila mégiscsak hős benne. Ő a főhős, akinek a filmet nézve akarva-akaratlanul szurkolunk és tapsolunk (mint ahogy ezrek és ezrek tapsoltak akkor, amikor amolyan modern Ludas Matyiként fosztogatta a “gonosz bankokat” és tapsolnak ma is). Neki azért, mert az igazságszolgáltatásból ki tudja, hányszor űzött csúfot. Sok egyéb ok mellett például a Viszkisnek is köszönhető, hogy mára a rendőrség megbecsülése a Kádár-korszak szintjére süllyedt – és ha ehhez hozzávesszük a film kisszerű, frusztrált nyomozóját (Schneider Zoltán), akkor egész egyszerűen nincs más választásunk, minthogy drukkoljunk a Viszkisnek, aki persze, se nem hős, se nem profi, a történet szerint egy tök átlagos srác. Viszont, egészen biztosan jó az nekünk, egyszerű állampolgároknak, ha a rendőrségünk nevetséges, hőseink pedig köztörvényes rablók, akik tojnak a törvényekre? Azokra, melyek elvileg minket védenek? Végiggondolta ezt már valaki? Látjuk egyáltalán, mi megy itt?

Miklauzic Bence, jó magyar szokás szerint, látatlanul legyalázott 2014-es filmjének, a Parkolónak (Viasat3, 21.00) sztorijának váza tulajdonképpen egy klasszikus western kliséje. A magányos kóboj békésen éldegél világvégi farmján, amikor betoppan a gazdag úr Tucsonból, hogy épp erre halad a vasútvonal, és kéne a föld. A magányos kóboj persze nem adja, felveszi a reménytelennek tűnő harcot a gazdag úrral, aki közben pénzzel maga mellé állította az összes környékbeli gazdát is és győz, mert a magányos kóbojok mindig győznek, majd az egyik áruló mellyes-bögyös menyecskéjével ellovagol a lenyugvó napba. A magányos kóboj itt egy parkolóként használt nyóckerületi grund őre (Lengyel Ferenc), a földje a grund, a gazdag úr (Szervét Tibor) egy ármányöltönyös vállalkozó, a környékbeli gazdák a helyi kolor lokál, a “mellyes-bögyös menyecske” pedig Pokorny Lia (a képen Lengyel Ferenccel). A naplemente itt is naplemente. (Bővebben)

A rengeteg, többé-kevésbé professzionalista zsánert maga mögött tudó Joel Schumacher rendező és Jerry Bruckheimer producer ezúttal -ma egyetlen külföldi ajánlatként- úgy tűnik, megalkotta a fából vaskarika-készítés pontos filmes analógiáját: a Lapzárta – Veronica Guerin (m2, 21.45) bár tényeken alapuló életrajzi film, mégis minden egyes kockájában tökéletesen hihetetlen. Olyan ugyanis csak a mesében és a bulvármagazinokban fordulhat elő, hogy a sztárriporter oknyomozó mucika (Cate Blanchett), afféle Kálmán Olgába oltott Máté Kriszta, leparkol a dzsuva mellé tűzpiros sportkupéjával, kipattan belőle, és drága Gucci cipellőjében az eldobált, használt injekciós tűk között balettezve becserkészi a romos házban működő drogtanyát, átlép néhány ezerévesre lőtt élőhalott tinédzseren, közben orra sem fintorodik, majd az egyik még viszonylag magánál lévő orrához tolja mikrofonját, és megkérdi: -Ön honnan veszi a kábítószert, amit az imént használt? (Bővebben)

Tulajdonképpen minden rendben van a Budapest Noirral (RTL Klub, 21.55) is. Igen nehéz részleteiben belekötni ebbe a filmbe, hiszen egészen jól sikerült ráhúzni a klasszikus noir krimik stíluselemeit a harmincas évek Budapestjére. Nem lóg ki a sztoriból Kondor Vilmos történelmi “színezése” sem, jók az arcok is (bár én az összes férfiszínészt megborotváltattam volna, ugyanis a harmincas években magára bármit is adó férfi egész egyszerűen sehol nem jelent meg borostásan) – csak éppen az egész steril, élettelen. Nincs ritmusa a történetnek, és a végén is inkább csak abbamarad, nem pedig befejeződik. Érződik Gárdos Éva profizmusa a történeten, érződik az odafigyelés és én néznék is ilyen történeteket, ilyen kivitelben, csak éppen tévésorozatban, epizódonként legfeljebb egyórás időtartamban.