Mit nézzünk ma a tévében?

Először énekeljük azt, hogy csokko-csokko, Csokoládé (Duna, 19.30), ó, szinyóra, vegyen magának egyet… – bár itt éppen Juliette Binoche főzi meg magának Johnny Deppet Lasse Hallström nagy sikerű szerelmes filmjében, melynek romantikus fősodra azért lemossa a leplet az önámító, álszent farizeusokról is. Tényleg cuki film, ha nem láttuk volna még…

Aztán jöhet az is, hogy csíni-csiniba, Csinibaba (Prime, 21.00). Tímár Péter még viszonylag jól sikerült, szexisen groteszk és bizarr módon romantikus dolgozata a mostanit megelőző “átkos korszakról” szól, amikor még egy országot fel tudott forgatni egy KI-MIT-TUD, egy tehetségkutató vetélkedő (tehát nem X-faktor), amikor Magyarországnak még voltak tehetségei (és nem Hungary’s Got Talent). A győztes ekkor még olyan elérhetetlen jutalomban részesülhetett, hogy részt vehetett a finn fővárosban megrendezendő Világ Ifjúsági Találkozón… Arról, hogy a történelem valahogyan mégis ismétli önmagát, nem ez a film tehet.

Mindez azonban csak Sok hűhó semmiért (Filmcafe, 21.00). Kenneth Branagh remekbe szabott Shakespeare-adaptációjában eljátssza, hogyan esett szerelembe Emma Thompsonnal, Denzel Washington, Keanu Reevesés Robert Sean Leonard és még sokan mások szeme láttára. Báj, kecs, kellem, szellem és légies könnyedség Itália aranyló napsugarában.

Az igazi kaland (SuperTV2, 20.50) elsősorban e mai estén is tévé előtt gubbasztó családok érdeklődésére tarthat számot, hogy elnyúlva a kopottas IKEA kanapén együtt könnyezzék-rötyögjék végig Cameron Crowe történetét, melyben egy korán megözvegyült apuci (Matt Damon) tesz komoly erőfeszítéseket két gyermeke felnevelése érdekében: a hajdani elfoglalt szerkesztő feladja állását és egy vidéki, kissé lepukkant állatkertet is tartalmazó birtokon kezd új életet gyermekeivel. Gyerekek, saját állatkert, amiben vannak állatok, jóképű, ám magányos, gyermekeit bájos sutasággal terelgető apuka – a filmben bonyodalom bonyodalom hátán, a kanapén azonban tuti a siker.

Mintegy 60 évet átfogó történetet mesél el A komornyik (m2, 21.10) című dráma, mely a Fehér Ház komornyikját, a fekete Cecil Gainest mutatja be (a fiktív karakter történetét valóságos figura, Eugene Allen személye és élete inspirálta), és ezen keresztül az amerikai feketék társadalmi fejlődését mutatja be a harmincas évek gyapotföldjein való robottól a mai legfelsőbb szintekig. Forest Whitaker (a képen) zseniális a címszerepben. (Bővebben)

Jirí Menzel szatírája, a Magány az erdőszélen (m5, 21.15), akár a néhány évvel későbbi Az én kis falum párjának is felfogható, bár itt nincs Otík, és éppen fordítva történnek a dolgok. Városiak költöznek/költöznének vidékre, ez adja a film sztoriját és kiapadhatatlan humorforrását. A kezdő képsorok alatt felkúszik arcunkra az a bizonyos joviális mosoly és mindvégig ott is marad. Szép az élet.“Hol a söröm?“

Egyszer régen láttam egy finn drámát, aminek az volt a címe, ha jól emlékszem, hogy ‘Bűnről dalol a föld’. Sokat mond a filmről, hogy nem nagyon emlékszem többre, minthogy kb. ketten néztük az 500 fős teremben és hogy nem nagyon történt benne semmi, azon kívül, hogy a sárban tapicskoló, hideg finn nyárban egy tanyán Mikka szólongatta Marijkát, vagy fordítva. Nyilván volt benne bűn is, meg tán bűnhődés is, de valahogy nem került bele a feledhetetlen filmek közé. A színészként meglehetősen elismert, ausztrál Russell Crowe rendezését, az Akihez beszél a földöt (Duna, 21.35) is gyorsan el fogjuk feledni, ugyanis itt bár meglehetősen kacskaringósan kanyarog a cselekmény keresztül a földgolyón, igazából nem jut(unk általa) sehová… (Bővebben)

A Mocsok (Film Mánia, 23.05), talán már a címből is kikövetkeztethetően, egy velejéig mocskos zsaru (James McAvoy), aki mindent, mégpedig a szó szoros értelmében mindent megtesz előléptetése érdekében. Egyáltalán nem átlagos, a közönséget kissé talán még meg is osztó, sajátos, furcsa hangulatú, kifejezetten érdekes alkotásról van szó…

A bűn színe (TV2, 23.35) című történetben egy ismeretlen férfi rabolja el Julianne Moore (által alakított anya) autóját, benne a nő négyéves kisfiával. Az ügyben Samuel L. Jackson (játszotta tapasztalt zsaru) forgatja fel a várost, de maga sem hiszi el, hogy igaz az, ami így a felszínre kerül… A film látszólag krimi, valójában azonban dráma.

Elsőnek a lehengerlően jóképű Jonathan Rhys-Meyers és a már permanensen korpulens, ezúttal kopaszra nyírt fejével arcának természetes ostobaságára még rá is játszó John Travolta küld képeslapot, méghozzá Párizsból szeretettel (AMC, 20.10). A képeslapon azonban lövöldözés, felrobbanó autók és éget gumiszag látható, tekintve, ez egy virtigli terroristás akciófilm. A zöldfülű ifjút a nagyképű, de dörzsölt és rutinos ügynök beleviszi a tutiba című klisé egzakt, kompakt és látványos példája ez a mű. (Bővebben)

Billy Bob Thornton Cormac McCarthy-adaptációját, a Vad lovakat (Duna, 20.35) nem tudtam még megnézni, de valami zavart határozottan érzek az Erőben… Túl sok a kérdőjel. Matt Damon, Penélope Cruz? A színészként olykor zseniális teljesítményre képes Billy Bob rendez? Méghozzá a poszt-apokaliptikus irodalom királyának, McCarthy-nak írásából egy cowboyos filmet, ami nem western? Talán ma meglátjuk. (Mellesleg ez az a film, amiről az egyik kormányközeli firkász kiderítette, hogy ennek egyik betétdalát nyúlta le a Quimby a Most múlik pontosan… c. slágeréhez…)

Danny Boyle (például Trainspotting, Gettómilliomos, stb.) 127 óra (Paramount Channel, 21.00) című filmje is egy valóságban megtörtént esetet mesél el, melyben egy extrém sportoló, a hegyi kerékpározást sziklamászással mixelő Aron Ralston kerül szorult helyzetbe egy baleset következtében a címben jelzett időtartamra a délkelet Utah államban található, igen látványos sziklahasadékokban. Ralstont James Franco alakítja ebben a rendkívül feszült, sokkolóan izgalmas, egyszemélyes történetben. (Bővebben)

A V, mint vérbosszú (Viasat6, 21.00) című film a Mátrixot is jegyző Wachowski-testvérek műhelyéből került ki. “(…) egyszerre kalandfilm, politikai thriller és antiutópia, amely a zsarnokságról, az elnyomásról, a média agymosásáról szól és azt vizsgálja, mi történik, ha egy diktatúrában az egyén a saját kezébe veszi a törvényt. “Ne kérdezz, ne kritizálj, ne is gondolkodj: a Párt mindent jobban tud” – üvölti a gonosz kancellár.” Ni.

A romantika cseppfolyós változatát képviseli a P.S. I Love You (Prime, 21.00), mely mindent elpusztító csapás mérhet az otthon felhalmozott papírzsepi-raktárainkra: Holly (Hillary Swank) halott férjével (Gerald Butler) levelezik. Szívszaggató, padlógázzal rovázós romantikus komédia lesz ez.

A Bor, mámor, Provence (TV2, 21.20) Ridley Scott filmje. Szerelmeslevél az aranysárgában, bíbor-bordóban, rozsdanarancsban és üde zöldben úszó Provence-i tájhoz és terményeihez, a zöldségekhez és a borhoz; ha akarom, képeslapesztétikában fényképezett puccos turisztikai reklám; ha akarom, enyhén giccses, romantikus történet – azonban mindháromnak jó. Bajom csak Russel Crowe-val van, akit valamiért csak valamilyen harcosnak, kubikosnak, bányásznak, vagy más, efféle kétkezi melósnak tudok elképzelni, romantikus hősszerelmesnek kevésbé – ez viszont legyen az én bajom. Marion Cotillard csini, Albert Finney pedig szuper, mint mindig.

Milos Forman portréfilmje, az Amibe nem halsz bele (Duna, 22.36) már hetek óta számomra az egyetlen nézhető szombat esti műsor. Utána Tűz van, babám! (Duna, 23.35), de kurva nagy. A film 1968-ban készült, majd dobozba került, pedig tényleg nincs benne más, mint kis falu, tűzoltóbál (lásd a  képen), tombola és szépségverseny. Meg tűz, az van még benne… Ma már nem tiltanák be ezt a filmet, mert ezek a maiak annyira ostobák, hogy már a tüzet sem veszik észre.

Először indul a Börtönvonat Yumába (AMC, 20.30). James Mangold hömpölygős, ennek ellenére mégis tök jól “feszülő” nu-westernje egy igen balhés rabszállítás történetét meséli el, olyan arcokkal a főszerepben, mint Russel Crowe, Christian Bale, illetve Peter Fonda.

Április 8. óta már bárki számára világos, hogy az amerikaiakhoz hasonlóan, mi sem tanultunk semmit A hatalom árnyékában (Filmcafe, 21.00) című remek politikai dramedyből, pedig George Clooney még idejében elmesélte benne a politikacsinálás trükkjeit, Ryan Gosling (lásd a képen) és Philip Seymour Hoffman aktív asszisztenciájával. Mindegy már. A jövőre nézve halvány vigasz, hogy: Ismétlés a tudás anyja! (Bővebben)

A mai Bergman-filmklubban Ingmar egyik leghírhedtebb -és talán legjobb- alkotása, a Suttogások és sikolyok (m5, 22.15) című csehovi horror kerül sorra. A film ismertetője szerint: “Évek óta látok magam előtt egy tágas szobát, hajnali négy óra van, kicsit beszűrődik a pirkadat fénye. A falak bordós-pirosak, és három asszony ül a szobában. Az egyik a tűzzel foglalatoskodik, a másik köt, a harmadik könyvet olvas – mondta operatőrének, Sven Nykvistnek Bergman, akinek egyik legjelentősebb filmje bontakozott ki később ebből a képből. A film három nővér és házvezetőnőjük lelki konfliktusokkal teli életét mutatja be a századelőn egy gyönyörű parkkal körülvett nagy házban. S eközben felvonultatja a korábbi Bergman-filmek legnagyobb színésznőit: a haldokló Agnes (Harriet Anderson) és a csupa-nőiesség Maria (Liv Ullmann) mellett az erőt, a közös ügyeket intéző, férjezett Karin (Ingrid Thulin) képviseli, mígnem egy hátborzongató jelenetben feltárul kemény szigorral leplezett, iszonyatos boldogtalansága és kiszolgáltatottsága.”

Steven Spielberg nagyszabású, szélesen áradó rabszolgasors-meséjében, az Amistadban (Paramount Channel, 23.00) Morgan Freeman kel harcra saját és népe igazáért (a címben szereplő név azé a hajóé, amelyen embertelen körülmények között Afrikából szállították Amerikába gyapotot szedni a fekete rabszolgákat) a gonosz, fehér Sir Anthony Hopkins, és még sokan mások ellenében. Ha nem irtózunk a ma már akár klasszikusnak is tekinthető spielbergi pátosztól, és hagyjuk magunkat a filmmel hömpölyögni (bele a késő éjszakába), akkor katartikus élményben lehet részünk.

Az engem egyáltalán nem meggyőző Ki-be tawaretben (Duna, 23.35) egyesek kifelé mozognak valahonnan, míg mások ezzel ellentétesen, befelé haladnak, éppen oda, ahonnan az előbbiek ki. Molnár György fura című fura filmje amúgy Karafiáth Orsolya írásain alapszik és egy szerelmi sokszög történetét meséli el a “hatkerből”. (Bővebben)

Ajjaj. De legalább Vad vágyak (AMC, 19.55) tombolnak ma este (is). Lassan vége a tanévnek és nyakunkon a nyár, talán nem késő szólni arról a messze nem alábecsülendő veszélyforrásról, mely elsősorban a fiatal, jóképű, hímnemű tanerőket fenyegetheti nem várt irányból. Vad vágyak hajtják ugyanis e filmbeli végzős gimnazista osztály nem szőke bombázóját (Denise Richards), példának okáért, az egyik tanár (Matt Dillon) irányába, aki természetesen a tanári etikának megfelelően ellenáll a kísértésnek (lásd a képen). A kielégítetlen vágy azonban nem lankad, sőt bosszúvággyá változik és a tanár hamarosan egy ördögien kitervelt szexuális erőszaktétel-sorozat kellős közepében találja magát – elkövetőként. Tanulság: SOSE járjunk koszos kocsival, ha jóképű tanárok vagyunk…

Ehhez képest a Gyilkos vágyak (Filmcafe, 21.00) egy rendkívül gyenge eresztés, még akkor is, ha Brian de Palma rendezte és két erős amazon, Noomi Rapace és Rachel McAdams játssza benne a két főszerepet. Két marketinges közötti rivalizálás durvul el a történetben… (Bővebben)

Nem fogunk jobban járni a Franklynnal (AMC, 22.00) sem. (Bővebben)

Marad tehát az első ajánlatként említett Vad vágyak, melyet aztán mi más követhetne, mint a Szívzűr (Duna, 22.35). Böszörményi Géza csehes hangulatú, 1981-ben bemutatott filmjében egy fiatal orvos (Máté Gábor) érkezik a faluba, ahol aztán alig tud ellenállni a pletykáknak, konspirációknak, valamint szerelemre éhes fiatal tanítónők vágyainak. A csehes hangulatot tovább erősíti Jirí Menzel, aki egy repülni vágyó galambászt alakít ebben a kedves filmben.

Újra itt A Sakál (AMC, 19.40), Fred Zinnemann 1973-ban készült A sakál napja című remekének remake-je. Ez a mozi azonban már messze van az eredetitől, éppen az hiányzik belőle, amitől az alapeset nagyszerű. Ott pörög, ahol ki kéne tartani, és ott lassít, ahol pörögni kéne. Így csak egy átlagos akciófilm lett ez is, viszont ha nem láttuk az eredetit, akár még szórakoztathat is. Ha azonban láttuk már, akkor halálra fog idegesíteni, Bruce Willis ide, Richard Gere oda.

Nézhetünk azonban Átkozott boszorkákat (Filmcafe, 21.00), azaz Nicole Kidmant és Sandra Bullockot is. A két hölgy testvérpár, akik családi örökségként boszorkányok, ám két teljesen különböző vérmérséklet, jellem és habitus. Ám vége a családi békének, amikor egyikük megtalálni véli álmai hercegét… Ez papás-mamás lesz.

A már bőven felnőttkorú (1991-ben bemutatott) A terror iskolája (Film Mánia, 21.00) című mozi sztorija annyi, hogy egy bentlakásos, elit gimnáziumban, ahol a helyi “mészároslőrincek” elkényeztetett gyermekeit hiába próbálják rendre és fegyelemre oktatni a gondosan kiválogatott tanerők, egy diák, aki történetesen egy kolumbiai drogbáró fia, letartóztatott apja nyomdokaiba lépve, túszul ejti a komplett gimit és azt kommunikálja a kezüket tördelő külvilág felé, hogy amíg apját el nem engedik, bizonyos időközönként kivégez egyet a túszok közül. Márpedig, akinek apja kolumbiai drogbáró, az nem viccelhet… Az érdekes a filmben azonban nem feltétlenül a cselekménye, hanem az, ahogyan a sokféle, szerteágazó, de igen erős egóval rendelkező, öntörvényű gyerekből összetartó és önfeláldozásra is képes közösséget formál a “szorult helyzet”.

Egy telefonos segélyközpont operátora a főszereplője A hívás (Film+, 21.00) című -elég szépen pontozott- thrillernek (Halle Berry), aki egy este kétségbeesett hívást kap egy tinédzsertől (Abigail Breslin), akit éppen elrabolnak. A hívás megszakad, a hívó félnek nyoma vész, de az operátor egy korábbi, ehhez hasonló esetéből kiindulva saját maga kezd el nyomozni…

A Django elszabadul (SuperTV2, 21.00) valójában szerves és logikus folytatása egy rendhagyó, és a kortárs filmművészetben irányt mutató, meghatározó filmes életműnek. Quentin Tarantino mindig is a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évek B-kategóriás és más rétegfilm-termését tekintette kiindulási és hivatkozási alapnak, még akkor is, ha itt, Európában kicsit nehezen fogjuk fel, hogy az európai művészfilmek (Godard, Truffaut, Antonioni, stb.) Amerikában ugyanolyan rétegműfajnak számítanak, mint Russ Meyer sexploitation-filmjei vagy Ed Wood életműve. Eddigi filmjei is mindig valamiféle hommage-ok voltak egy, illetve alkalmanként több műfajnak, filmtípusnak, így ez a mostani, az olasz spagetti-westernek előtti tisztelgés csak egy újabb fejezet. Ilyen még nem volt. Mindazonáltal, olyan western sem készült még Hollywoodban, melynek főszereplőpárosát egy német vándorfogorvosból (Christoph Waltz) lett villámkezű fejvadász és egy revolverhőssé avanzsált szökött fekete rabszolga (Jamie Foxx) alkotná, akik halálmegvető bátorsággal szállnak szembe (még jóval a polgárháború előtt) a déli rabszolgatartókkal (pl. Leonardo DiCaprio – a képen), személyes okoktól vezérelve, de végül mégis forradalmi módon. (Bővebben)

Az imént említett életmű első önálló darabja viszont a Kutyaszorítóban (Paramount Channel, 22.55) volt. A groteszk, bizarr, morbid humorú krimi szereplői között pergő és szellemes dialógok cikáznak, a vadul száguldó cselekmény pedig a legváratlanabb pillanatokban zúdít a nyakunkba egy vödör művért. (Bővebben)

Arséne Lupin (Film Mánia, 18.25) a jópofa csaló archetípusa, egy igazi francia toposz. Egy stílusos szélhámos, a női szívek és fűúri pénztárcák kizsákmányolója. Alakja ma egy 2004-es francia-olasz-spanyol-stb. kalandfilmben jelenik meg azok számára, akik a mai estét mindenképpen romantikus bohóságokkal töltenék, de a lobogó fehér ingek helyett múlt század-fordulós gallérokat (gavallérokat) néznének.

Nem kell bedőlni Az utolsó napok a Marson (AMC, 20.10) hangzatos címének, hiszen nem több ez egy közepesen érdektelen, klasszikusan B-kategóriás scifi-thrillernél, vagy mondjuk lightos horrornál. Még jó, hogy ezt a filmet is magamra vehetem, kvázi önként vállalt keresztként, megváltva az olvasókat teljesen felesleges megtekintésétől… (Bővebben)

Úgy sejtem, A hódkóros (Filmbox Prémium, 21.00) című dráma (és nem mesefilm, nem komédia!) láttán egyesek tán meg fognak ütközni, hiszen a hajdani nőverő, masszív hímsoviniszta-masiniszta, a részegen randalírozó, a vérnősző zsidó faló, a feszes seggű szexidol és pisztolyhős Mel Gibson ezúttal egy kifejezetten emberi figurát alakít (lásd a képen), akinek gondjai vannak az élettel és önmagával, méghozzá igen komoly gondjai. A történetbeli menő játékgyáros mély depressziójában egy furcsa terápiát talál ki saját maga meggyógyítására. Attól azonban, hogy valaki menő játékgyáros, még nem biztos, hogy remek pszichiáter/pszichológus is, így az önterápia hamarosan nem várt “sikert” -egy újabb, ám teljesen más természetű- mentális defektust okoz. Az igen bizarr, zavarba ejtő vezérmotívumot görgető, furcsa, de figyelemre méltó film másik főszereplője, a gyáros aggódó feleségét játszó Jodie Foster egyben a film rendezője is. (Bővebben)

Eközben életre kelnek A nyomorultak (Filmcafe, 21.00) is. Victor Hugo klasszikus regényét ezúttal Bille August filmezte le (1998-ban) a tőle megszokott szélesen áradó (más szóval dagályos), romantikus (szentimentális), régimódi, nyugodt (kissé unalmas) stílben. A szereposztás azonban jó: Valjean Liam Neeson, Javert Geoffrey Rush, vagy például Claire Danes és Uma Thurman. Minden relatív.

A Dermesztő szenvedélyek (Sony Movie Channel, 21.00) a nyolcvanas-kilencvenes évek nagy erotikus thriller-hullámának egyik jellegzetes darabja, melyben Richard Gere alakít egy sikeres pszichiátert, aki a legnagyobb szerencsétlenségére, menthetetlenül beleesik hosszú combú, szexis páciensébe (Kim Basinger), akinek férje (Eric Roberts) egy vérnősző barom, húgát (Uma Thurman) pedig rémálmok gyötörnek.

Az iraki háború amerikai katonákban okozott mentális rombolását már majdnem annyi film próbálja megfogni, mint amennyi a vietnami szívással foglalkozott. Ilyen film A bátrak hazája (Film Mánia, 21.00) is, mely négy katona sorsát követi nyomon: Az egyikük elvesztette a kezét az akcióban, a másiknak a legjobb barátja a karjai között halt meg, a harmadik tévedésből megölt egy civil asszonyt, míg a negyedik sebészként minden borzalomnak a szemtanúja volt. A háború befészkelte magát az agyuk minden szegletébe. Meglelheti-e vajon a katona odahaza a békét? Én viszont inkább arra lennék kíváncsi, mit gondolnak erről az irakiak…

Fogalmam sincs, mit keres így itt, a nyár elején a Valentin nap (Cool, 20.35)… Nyilván nem szánt túl mélyre ez a filmecske, de pont annyi aktualitása van ma, mint mondjuk a Tapló Télapónak (ami amúgy ügyesen ma nem látható), bár a rózsaszín szívecskék özönére talán mindig akad vevő. A sok-sok kis egymásba kapcsolódó, vagy éppen egymás mellett elsikló -hullámzó színvonalú- történet szereplői szerelmesek, szerelmesek voltak, vagy éppen szerelmesek lettek a címbeli napon. Sztárerdő, Alba és Biel Jessicától Hathaway Anniig és Roberts Juliig, és Kutcher Ashtontól Lautner Tayloron át Cooper Bradley-ig.

Ehhez képest A királyság (Viasat6, 21.00) című 2007-es akció-thriller valahol a félúton van a háborús propaganda és a kritika között: hős amerikai katonák mennek rendet tenni a “koszos arabok” közé, ezúttal a “baráti” Rijádba, Szaúd-Arábia fővárosába, azonban ott olyan tapasztalatok érik őket, melyek elgondolkoztatják a dolgok folyásának mikéntjéről őket, de főként a nézőket. (Bővebben)

Én talán kicsit még jobban is szeretem Woody Allen újabb keletű, néha komor, néha szinte kisrealizmusba hajló, ám azért még mindig szellemes drámáit, mint a legendás, agyonidézett korábbi vígjátékait: a ma esti Füles (Filmcafe, 21.00) című varázslatos darab valahol félúton van a kettő között, ráadásul már domborít benne Scarlett Johansson is (a képen Hugh Jackman és Woody bácsi társaságában). (Bővebben)

Ugyanakkor kábulhatunk Szerelem és más drogok (Prime, 21.00) által is. E film azonban több szempontból is a tartalmasabbak közé sorolandó a romantikus komédiák igen széles mezőnyében. A tisztes hollywoodi mesterembernek megismert Edward Zwick kissé zajosan kezdődő dolgozata később főleg igéző szemeinek és tökéletesnél is tökéletesebb fogsorának villogtatásán túl meglehetősen pikáns jeleneteket is bevállaló Anne Hathaway és Jake Gyllenhaal közti civódásról szól, némi diszkrét gyógyszeripar-fikázáson és a Parkinson-kórral való együttélés nehézségeinek közérdekű középpontba helyezésén túl.

Csalafinta egy pali ez a Kenneth Branagh, aki Shakespeare V.Henrik (Duna, 21.05) című, honszeretettől duzzadó drámáját arra használta fel, hogy annak mozivászonra adaptálásában, kvázi a lehető legnagyobb nyilvánosság előtt kérje meg imádottja, Emma Thomson kezét. Csoda, hogy a válasz igen volt? Viszont nem csoda, hogy a frigy sem tartott örökké (’95-ben már el is váltak). A nagy csinnadrattával beharangozott cirkusz gyorsan továbbáll, nyomában rendszerint csak a keréknyomokkal szabdalt sártenger marad. (Bővebben)

Szörnyű, tragikus aktualitása A mi drága kisfiunk (m2, 21.10) című filmdrámának az Amerika-, illetve világszerte megszaporodó, gyermekek által elkövetett fegyveres vérengzések. E film –Shawn Ku alkotása- azt próbálja meg modellezni, hogy egy ilyen tragédiát hogyan élik, hogyan élhetik meg az elkövető szülei? Az eredmény kezdetben a stabil kliséket óvatosan kerülgető, talán túl erőltetetten spontán “független film”, mely azonban nagyjából a közepétől, elsősorban az igen erős színészi teljesítményeknek (Maria Bello, Michael Sheen) köszönhetően, valódi, hiteles, igaz drámává válik.

Rio de Janeiro nyilván megér egy misét és még szeretni is lehet, még úgy is, ahogy eddig szerettük Párizst, New Yorkot vagy Havannát, és szeretni fogjuk például Berlint. Össze is jött a stáb a Rio, szeretlek! (m5, 21.15) című újabb projektre, köztük az Oscar-jelölt Guillermo Arriaga, Fernando Meirelles, Carlos Saldanha és César Charlone, az Oscar-díjas Paolo Sorrentino vagy a világhírű John Turturro, leszerződtettek színésznek olyan neveket, mint Harvey Keitelt, Vincent Cassellt, vagy a popzenéből ismert Vanessa Paradist, illetve Bebel Gilbertot, és sokan másokat, összedugták fejecskéjüket és kiókumlálták ezt az “izét”, amivel jobb híján szoktam jelezni az esztétikailag nehezen megfogható minőséget. (Bővebben)

A London Boulevard (Filmcafe, 22.55) című krimi írója, rendezője, William Monahan eléggé otthon van a bűn témájában, s már készített is néhány egész jó filmet belőle. Igen sok jó név (például Keira Kinghtley, Colin Farrell vagy Ben Chaplin) játssza el a börtönből frissen szabadult Mitchell (Farrell) történetét, aki szeretne beilleszkedni a társadalomba, azonban régi élete, bűn- és tettestársai ezt másként gondolják…

A Brooklyn legmérgesebb emberéről (Duna, 23.25) szóló, meglehetősen sablonos történet -egy mindenkivel perlekedő, kiállhatatlan, önző fráter megtudja, hogy gyógyíthatatlan betegségének következtében már csak kevés ideje van hátra, és ezt, gyökeresen változtatva eddigi életfelfogásán, szeretné jól kihasználni- a címszereplő Robin Williams saját, személyes sorsán keresztül válik torokszorítóan megkapóvá. Nem sokkal a film forgatását követően ugyanis a színész önkezével véget vet életének. Az okok nem tisztázottak: sokan mély depressziót, mások egy bizonyos visszafordíthatatlan elbutulással járó betegséget emlegetnek… Ahogy nézzük a filmben Williamst, és visszaemlékszünk arra az elementáris, életerőtől és energiától duzzadó pacákra, akit mondjuk a Halászkirályban láttunk, kétségünk sem lehet, hogy itt már tulajdonképpen egy haldoklót látunk. Williams mozdulatai fáradtak, arcára rideg maszkként rögzült Harlekin, a szomorú bohóc sírásra fittyedő szájszélű grimasza, tekintete gyakorlatilag nincs. És ennek fényében a történet… tényleg megkönnyeztem.